viharsarok - titoksorok
IsmertetőMa ezt H. G. tollából
Hervay Gizella
KRUMPLIVIRÁG
A boldogság tiszta dallamába
belecsikordul a fájdalom zöreje.
Magam se láttam, milyen végtelen volt ifjúságom,
s hagytam, hogy szétverje a sokféle önzés.
Most hiába keresem, mások szaladnak szét vele.
Mire tudom, hogy az ifjúság milyen végtelen,
már szedelőzködhetek:
veszem kis fabőröndömet, fapados vonatra ülök,
a kis állomásokon piszokfoltos kemence, szakadt plakátok a falon,
a padon zsákok és emberek,
én ilyenkor sohasem alszom,
tenyeremre ha nézek, arany napraforgókra emlékezem,
ha járok, lábam körül locsog a víz,
s az ázott kender illata árad.
Ballagok visszafelé az időben,
cammogó fekete bivalyokkal a szikkadt sárban,
lábnyomok csapása vezet az apró erdők s a kék falvak felé,
ösvények füstje száll a dombokon át,
riadt és poros krumplivirág várja, hogy meglásd,
ha nem látod meg, riadt és poros marad,
ha meglátod, énekelni kezd elnyújtott hangon,
mintha csak te énekelnél:
"krumplivirág, krumplivirág,
tenyésztett szép szomorúság."
Honnan gyűlt össze szememben a szomorúság,
mért ugráltam egyedül zöld üvegdarabkával az ujjamon,
miért válik fölöslegessé minden gondolatom?
Hiába utazom vissza gyermekkoromba, úgyse lesz az enyém,
végérvényesen kicibálták vékony karjaim közül,
mint egy ciroklovacskát, kukoricacsutka-babát;
végérvényesen agyamba kalapálták az arc nélküli szorongást,
a háborúnak se volt arca, anyám arcát is elfelejtettem,
most elfelejthetetlen arc nélküli gyermekkorom
és arcul ütött ifjúságom.
Hova megyek? Ki nyújtja felém ép mosolyát?
Nevetésem csak sóvárgás, küzdelem,
dühös káromkodás.
És mégis — nevetek. Nézzétek, nevetek,
s élek, csakazértis!
ami szép az szép
no akkor még egy a kedvenceim közül
Ezüstszürke vastraverzek
út menti bádogkeresztet
juttatnak eszedbe — nem is érted,
mért idézik ezt a képet. —
Ezüstszürkére volt festve,
s az elgörbült bádogkeresztre
Jézus behorpadt bádogtestét
fel se villantotta már az emlék,
s most a szürke vastraverzek
felidézik — írom a verset,
s tűnődöm — , az időben összeérnek
a színek, ahogy az ének
énekhez koccan — az új híd testét
úgy rajzolom fel, hogy a festék
múltunk színére feleselve
ízzik, s benne felcsillan az este.
Hervay Gizella - HÍD