Pilot: Szuper Szcio 2. Kozmikus történelem

2.3. A teremtés tánca

A legmagasabb szinteken az öntudatos életstatikum a végtelen teremtés táncában vesz részt. Itt mindent, amit ki lehet gondolni, létre lehet hozni, ki lehet cserélni, meg lehet tapasztalni. Itt az univerzumok végtelenjét találjuk, folyamatosan változva, még az univerzumokban használt dimenziók is váltakoznak. Ezen a szinten az egyén maga is szinte végtelen, egyszerre több univerzumot is megteremt és megtapasztal, személyiségek végtelen sorát vetíti ki, mégis az egyén még mindig egyéniség, elkülönült a többi egyéniségtől, akik szintén a teremtés táncában vesznek részt, és közöttük a tánc és a teremtés végtelensége áramlik.

Ez a szint a statikumok együttlétezése és itt mindenki – szándékait és céljait tekintve – Isten, és az egész egyetlen késztető ereje az, hogy a teremtés gazdagságát folyamatosan növeljék. Ezt az állapotot isteni és végtelen gyönyörnek tarthatjuk. Ez a nirvána, de inkább a végtelen valami, mint a végtelen semmi nirvánája.

Viszont mivel a végtelen végtelensége van adva ahhoz, hogy betöltsük, szinte törvényszerű, hogy minden követ felforgatnak a teremtés újabb és újabb változatai utáni kutatásban. Ennek keresése során jött létre az a gondolat, hogy egy új lény, aki a nulla-végtelen életstatikumból újonnan vált ki, új, a meglévőktől különböző teremtési rendszereket dolgozhat ki. Így az új lények valóban elkülönültek és a teremtés gazdagságához nagymértékben hozzájárultak.

Viszont a legeredetibb teremtések azoktól a lényektől származnak, akiket a már létező rendtől elkülönítenek és akiket nem fertőződnek meg attól, amit az idősebb lények teremtettek meg. Így jön létre az az elképzelés, hogy az új lények csapatát egyfajta anyaméhben különítik el, amelyben a saját kedvükre fejlődhetnek.

Mi most egy ilyen anyaméhben vagyunk és az általunk épített és belakott univerzumok teljes sora ebben az anyaméhben helyezkedik el. Amikor a fejlődésünket befejeztük, kilépünk az anyaméhből, az új teremtési rendszerünket magunkkal visszük a táncba és a teremtéseinket elkezdjük az idősebb lényekkel kicserélni. És majd egyszer, korszakok múlva, amikor a rendszerünk, az idősebbek rendszerének, és a kettő összes keverékének összes változatából az utolsó cseppet is kifacsartuk, egy olyan újabb lénycsoport felnevelődésére fogunk türelmetlenül várni, akik a saját csodáikat fogják nekünk bemutatni.

Nem számít, milyen sanyarú helyzetben vagyunk ma, a szenvedés tartama rövid az örökös gyönyörrel összehasonlítva. Amikor ezt a végső isteni állapotot eléred, a születés fájdalmait csekély árnak fogod találni.

2.4. Az anyaméh

Hogyan lehet egy csoport istenszerű lényt bezárni és megakadályozni azt, hogy a már létező hatalmas és érdekes teremtéseket megtapasztalják? Hogyan tudsz irányítani valakit, akinek a puszta szeszélye elég hatalmas ahhoz, hogy univerzumokat hozzon létre vagy pusztítson el?

Kezdetben – mivel ártatlan, új lényekkel van dolgod – elvonhatod és így az általad kiválasztott irányba terelheted a figyelmüket egy érdekes tárggyal. De ez nem működik túl sokáig és hamarosan elkezdenek körbenézni és az idősebb lények lenyűgöző művei kezdik el őket foglalkoztatni, és ezzel az új, elfogulatlan teremtés frissessége elveszne. Tehát valami továbbira van szükség.

Viszont egy isten csak saját magát korlátozhatja és ejtheti csapdába, és a legjobb esetben is csak mások fortélya és csalása juttathatja el oda. De az idősebb lények még ebben sem vehetnek közvetlenül részt, mivel végül beszennyezik az új csoportot.

Így a lények új csoportját be kell csapni és viszályt kell szítani közöttük azért, hogy egymás számára csapdákat építsenek fel. Így mindenki csapdába esik, de nem a mások által építettek, hanem a sajátjai miatt, ugyanis előbb vagy utóbb megfeledkezik az egyik csapdájáról és tévedésből beleesik.

Az általános terv az, hogy az új lények a saját maguk által kiötölt csapdába ássák el magukat. Így folyamatosan egyre mélyebbre és mélyebbre jutnak, végül a saját teremtésük csapdájába esnek és még azt is elfelejtik, hogy kik ők valójában vagy hogy egyáltalán hogy építették fel a csapdát. De miközben ezt teszik, a csapda szerkezeteként a teremtés egy új rendszerét dolgozzák ki. És végül elkezdik magukat kiásni, amihez viszont arra van szükségük, hogy a teremtéseik összessége felett visszanyerjék az irányítást.

Mi most egy ilyen csapda mélyén fekszünk és úgy tűnik, hogy a körülöttünk elhelyezkedő univerzum egyetlen atomját sem lennénk képesek soha létrehozni, de ezek a képességek visszatérnek, ahogy kiássuk magunkat. És mire végre kiássuk magunkat a csapdából, nem csak a Föld összes gazdagsága és érdekessége lesz a kisujjunk hegyében, hanem egy Csillagok Háborúja-szerű fizikai univerzumot, a Mágia univerzumát és a számos ezelőtti univerzum részleteit is ismerni fogjuk. Ezt az egészet a lények egy nagyobb csoportjához fogjuk kivinni és az ezért kapott jutalom hatalmas lesz. Ez eddig egy nehéz út volt és még nehéz is lesz egy darabig, de már működött ezelőtt és ez az egyetlen módja annak, hogy tényleges elszigeteltségben dolgozzunk.

Emellett az idősebb lények nem fognak és nem is tudnak közbeavatkozni. Nekünk magunknak kell kiásni magunkat, ugyanis így fogjuk visszaszerezni az uralmat a saját teremtésünk felett. Ha az idősebb lények közbelépnének és megmentenének minket, azaz kihúznának minket a csapdából, akkor ellopnák a jól megérdemelt jutalmunkat. Ezek a mi teremtéseink és a mi dolgunk az, hogy uralkodjunk rajtuk.

Már egy ideje teljesen el vagyunk szigetelődve. Csak egyszer avatkoztak közbe, még a legelején. Ez a lehető legkisebb beavatkozás volt és nem volt semmilyen másik, noha elég gyakran tettettük azt egymás előtt, hogy idősebb és magasabbrendű lények vagyunk, és néha még a tényleges beavatkozást is színleltünk azért, hogy másokat összezavarjunk és becsapjunk.

Ez az egyetlenegy külső beavatkozás abból állt, hogy egy hihetetlenül bonyolult tárgyat mutattak be nekünk, amely a viszálykodás és a csapdába esés felé befolyásolt minket. Ez a tárgy a Tudás Ékköve volt.