A piros telefon

Feljöttem Pestre, öregségi nyugdíjat intézni. A Keletiből a Kálvin térre érve vettem észre. Elhagytam az újsütetű, drága, szép, piros telefonom. A gyekeimtől kaptam szülinapomra. Jegyzetek, versek voltak benne, s tele a tárhely kedvesebbnél kedvesebb fotókkal. A vonat a külső vágányon állt, a másodikon. Most legalább megtudtam hova érkeztünk be utastársnőmmel, akit jóllehet sosem látok viszont, csak ha egyszer megkeresném Komádiban. Komádi a megyémben van ugyan, de ott, magam még sosem jártam, hacsaknem átutazóban, az apukám autójának hátsó ülésén kucorogva. Nem lennék jó Hoppit! Az utitársnőm nevét nem tudom, de azt igen, Bécsben dolgozik, mint takarító. Egyébként diplomás. A lánya táncművészetit végzett, néptáncoktató, és szereti a nutellás palacsintát. Fia pincérnek tanult, az is volt mostanáig. De nem szerette a szakmát. Most építkezéseken dolgozik mesterek mellett. Azt imádja. Él még a nagymama. Finom pogácsát süt. Tudom, mert megkínált vele. Még benn állt a szerelvényünk, mikor visszaértem. A beszélgetésünk közben hallottam én, hogy csipog a telóm,  valami mögött, valamiben, vagy valami alatt, de amiről éppen szó volt, azt sokkal fontosabbnak tartottam, balga módon. A vonaton már senki nem volt, csak a szomszéd kocsiban a takarító személyzet dolgozott. betoppantam a kupéba, kihúztam az ülést, és alatta megtaláltam. Hála Istennek! Lányom is mondta: Hogy ez mekkora mák!