vezsenyi.ildiko blogja

Feljöttem Pestre, öregségi nyugdíjat intézni. A Keletiből a Kálvin térre érve vettem észre. Elhagytam az újsütetű, drága, szép, piros telefonom. A gyekeimtől kaptam szülinapomra. Jegyzetek, versek voltak benne, s tele a tárhely kedvesebbnél kedvesebb fotókkal. A vonat a külső vágányon állt, a másodikon. Most legalább megtudtam hova érkeztünk be utastársnőmmel, akit jóllehet sosem látok viszont, csak ha egyszer megkeresném Komádiban. Komádi a megyémben van ugyan, de ott, magam még sosem jártam, hacsaknem átutazóban, az apukám autójának hátsó ülésén kucorogva. Nem lennék jó Hoppit! Az utitársnőm nevét nem tudom, de azt igen, Bécsben dolgozik, mint takarító. Egyébként diplomás. A lánya táncművészetit végzett, néptáncoktató, és szereti a nutellás palacsintát. Fia pincérnek tanult, az is volt mostanáig. De nem szerette a szakmát. Most építkezéseken dolgozik mesterek mellett. Azt imádja. Él még a nagymama. Finom pogácsát süt. Tudom, mert megkínált vele. Még benn állt a szerelvényünk, mikor visszaértem. A beszélgetésünk közben hallottam én, hogy csipog a telóm,  valami mögött, valamiben, vagy valami alatt, de amiről éppen szó volt, azt sokkal fontosabbnak tartottam, balga módon. A vonaton már senki nem volt, csak a szomszéd kocsiban a takarító személyzet dolgozott. betoppantam a kupéba, kihúztam az ülést, és alatta megtaláltam. Hála Istennek! Lányom is mondta: Hogy ez mekkora mák!

Álmomban,

retkes, pókhálós,

omladozó helyiségeket

takarítottam.

Talán mosdókat.

Szigorú technológiát kellett volna alkalmaznom,

de egy istennek sem sikerült.

Inkább, valamiféle firkálás lett belőle,

mint,

ahogy,

porba rajzolunk

ujjal.

Pár nappal,

pár éjjel,

s megértettem.

Az írásról szól ez is.

*

Szoborpark

Felejtésre ítélt idők

lebontott

majd újra épített emlékművei,

egymáshoz illesztett

lávakövek

hogy többé

ne mozdulhassanak el.

Végre

otthagyhatóak

legyenek

a rend

érzetével.

*

Egy éretlen,

fészekből

kipottyant

ismeretlen veszélyek kereszttüzében

didergő fióka félsze

amit érzek,

mikor a vonat a Keletiből

Mezőberényben megáll

a megújult állomáson,

de már régen,

huszonhárom éve lesz

októberben,

hogy nem ott szálokl le.

Valami régi,
sosem volt otthonosság,
be nem teljesített ígéret,
valami mindent betöltő hiány,
ami felgyúl bennem,
s mint  pokol tüze éget,

Békéscsabáig.

Novemberben lesz, hét kerek éve, hogy írok.

Valami céllal, valami vággyal, gyermeki elkötelezettségből,

mert előmerészkedtek a gátlásokból épített szégyenfal mögül,

ujra lett mondanivalóm,
világgá indultak belőlem az addig félreállított szavak.
Ha van örömzenélés, akkor van örömírás is.

Azóta, hittel, szenvedéllyel űzök egy hóbortot.

Ha igaz az, hogy az írás nem csak gyönyörködtet,

nem csak szórakoztat, hanem gyógyít is,

lehet, számomra úgy igaz, hogy kigyógyítottam magam,
írással, az írásból.
Mert nem normális dolog, hogy az ember megteremti,
majd ahrimáni erőkkel konzerválja a gondolatot,
gyönyörködik benne,
míg az élet egyre csak megy,
elhalad mellette.

Vagy, az öreg székelynek van igaza, mikor azt mondja?

"...Úrfi, a világban nem történik semmi!"

Csakugyan?

A világban nem történik semmi? Csak a hazugságait újakra cseréli, rendre?

Vagy a régieket hajtogatja,

mint a ropogósra fagyott ruhát?

Ezt kövesse ő is, miközben a benne- rekedtektől próbál egyre szabadulni,

hogy újakat kreáljon, plagizálja Istent?

Vagy, "költők" fölé licitáljon?

Vagy beálljon kórusban énekelni szólót?

Miközben nem is költő, csak egy újabb szenvedélytől űzött megfűzött,

egy másik paradicsomba önmagát űző,

hajánál fogva magát mentő, Menő Manó,

kvázi Münchausen?

Mindez még nincs eldöntve.

Sok kimenetelű, duplafalú, tollal ásott, szűk alagút ez.

Bujkálás a fényre.

https://youtu.be/-M2bhnKMSFQ?t=1

Most, tanultam valamit.
Hogy miután a küldés-gombra "kattintok",
noha a klaviatúra engedi,
nem írhatok hozzá a szöveghez
a telóm jegyzetek rovatában.

Mert, ha a felkínáltak közül a
"vázlat mentése" opcióra bökök,
az utólag hozzáírtat a program kitörli.
Így jártam az előbb, s elszálltak
a leírt gondolataim.

(Plusz, tegnap elhagytam a telefonom,
az összes beleírt jegyzettel együtt.
Szerencsére meglett.
Noha, igyekszem mindent a
e-mailbe átküldeni,
azért csak meghűlt bennem a vér.)

Most próbálom rekonstruálni, - mint
az álmokat szoktam, - a törlődöttet.
Tehát: azt gondolom, kiestem az időből,
s az anyagi, mi körülvesz, mint díszlet létezik,
a nap künn spotlámpa, az ég, nos, hatalmas,
kék selyemruha az űr szekrényében.

A ház, termeszek építette torony,
tele lárvákkal.
S az aláfestő zenét, amit hallok,
egy, két funkciós zenegép játssza,
ami hűt és fagyaszt egyszerre,
de elnyomni nem tudja az éter hangjait,
ami valamikor, nem tudom pontosan mikor,
a fejembe, a fülembe költözött,
mint méhraj, egy elhagyott, vesszőből font,
tapasztott, régi méhkasba.
(Egy tájházban volna a helye.)
Mint két adó közötti sugárzás, ívet húz valami.
Valami, ami, történik velem, valami nagyon egészségtelen.
Lehet, hogy a Wifi sütötte meg az agyamat?

2020.02.05.

Műsoron kívül:

Erre mondaná Hiányjel, hogy ez senkit, de senkit nem érdekel.
De, ha AÉT, Azonosítatlan Éneklő Tárgy, ír magáról, az azonnal helyi érdekű, mint a kisvasút,
kigurulhat a remízből, azonnali érdeklődésre tarthat számot.
Soron kívül is, és biztosan.

Van olyan szereposztó dívány a világon, amire nem kell leülni sem.
Főleg, ha egy korábbira, az ember már lefeküdt.
M.I. PRIMADONNA mondta a minap a RETRO RÁDIÓ-ban.
Mind lefekszenek.
Mert a nélkül, nincs "jó" szerep, nincs világhír.
Semmi nincs.
Legfeljebb "statisztika".
Neki hiszek.

2020.07.03.

02.02.2020.

Érdekes dátum.
Ma nyitottuk volna meg a közös weboldalunkat Brillel, a www.pontosan.com-ot.

De sajnos összeférhetetlenségi okokból kiszórt a rendszeréből.
Világnézeti okokra hivatkozott.
Csak azt nem értem, erkölcsi aggályai mért nem voltak a „Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál” c. írásom miatt?
De valami nincs rendben itt. Nem jól gondolkodom erről?
Valami nem fér össze, valami nem fér össze az én fejemben se. Ha szerinte bestseller gyanús a történetem, miért csak aprópénzt, alamizsnát, filléreket akart bezsebelni érte, míg én, meg a „világsiker” után járót. Elkezdtem az adózásról beszélni.  Persze, mindketten felezni akartuk a bevételt a másikkal. S mégis ki lettem gyorsan penderítve.
(Amióta hatni kezdett a kávé nem birok magammal.)
Csak úgy jönnének a gondolatim!
Mintha felfújódna a fejem, hogy beleférjek, hogy bé tudjak költözni.
Eltávolodtam a reggeli, egyszerű élet gondolatától. Az Istennek tetsző élet gondolatától, a még ismeretlen, nekem tetszőig. Van ebben valami végzetes, valami sorsszerű. Ma is megszületett bennem Szalamandra*.
Mert rajta keresztül tudom megragadni ezt a köztességet menny és pokol között, aminek viszont nem sok köze van a talánokhoz, sokkal inkább az igenekhez, amik összeakadva hatalmas hólabdaszerűből lavinává nő s megindul a hegyről a lejtőn, hogy mindenkit maga alá temessen. Tűzlakókból hólakók lesztek Ti mindannyian, akik el nem menekültök.
Muszáj abbahagynom az írást, mert kitágult a pszichém, mint egy jól lakott telhetetlen bendő, s elszabadult, mint a Kisgömböc a padlásról.

*Szalamandra

Ha szerencsénk van, a szalamandrák élelmiszerszerző körútjuk éppen keresztezi a miénket, így jól megfigyelhetjük a targyíkként is ismert kétéltűeket. Legközelebb, már csak a téli hideg elmúltával akadhatunk rájuk, hisz nemsokára telelőhelyükre vonulnak vissza az arasznyi lények. 

A kétéltűek osztályába tartozó foltos szalamandrával (Salamandra) elsősorban tiszta vizű patakok és csermelyek közelében találkozhatunk, legnagyobb valószínűséggel 400 és 1000 méter közötti magasságban elterülő lomberdők árnyékos területein.

A Székelyföldön targyíkként ismert 15 – 20 centiméter hosszú vaskos, tömzsi kétéltűek első végtagjain 4, a hátsókon 5 ujj van. Hátán fekete alapon élénk sárga, narancssárga pöttyöket, csíkokat visel, amelyek minden egyednél eltérő mintázatúak. A foltok az állat mérgező bőrére hívják fel a figyelmet. A mérgező váladék szembe vagy szájba jutva gyulladást, kisebb emlősöknél izomrángást, szapora szívverést és magas vérnyomást okoz. A foltos szalamandra alapvetően éjszakai állat, de nagyobb esők után nappal is találkozhatunk vele.

Az Európa több országában, így hazánkban is védett, 50 000 forint eszmei értékű állat nem mindig örvendett a maihoz hasonló népszerűségnek. A római törvénykönyvek például méregkeverőnek nyilvánították és kivégezték azt, aki szalamandra húst adott másnak. Arisztotelész úgy tartotta, hogy ha egy szalamandrát tűzbe rakunk, a tűz elalszik. Plinius, római természettudós szerint a szalamandra kizárólag tűzben él, mert bőre olyan hideg, hogy a lángnyelveket is csak langyos simogatásnak érzékeli. E hiedelmek miatt a régmúlt időkben a szalamandráknak hasznos volt elkerülni a tűzvészeket, mivel a tűz eloltására  gyakran vetették őket a lángok közé.

Az alkimisták sem kímélték a szerencsétlen állatokat, mert azt gondolták, ha olvasztótégelybe teszik a kis kétéltűt, és az elszenesedett testére higanyt csöpögtetnek, aranyat kaphatnak. Most már nem fenyegeti ilyen veszély, hiszen minden hüllő és kétéltű védett Magyarországon, a Pilisi Parkerdő Zrt. pedig vizes élőhelyek kialakításával segíti őket.

Forrás: Pilisi Parkerdő

Egy másik Szalamandra:

Elementál. Olyan szellemi lény, amely természeti erőket személyesít meg és amely saját elemének természeti erőit uralja. A klasszikus paracelsusi megközelítés alapján négy elementál kategória létezik: a manók, a sellők, a szilfek (vagy tündérek) és a szalamandrák. Ez egybecseng az őselemekkel, melyek: a Föld, a Víz, a Levegő és a Tűz.