vezsenyi.ildiko blogja

vezsenyi.ildiko•  2018. december 11. 13:29

Elmulasztott boldogság

A gyermekkorom boldogságát,
én nem engedtem meg magamnak.
Talán, mert elhittem, érdemtelen
vagyok rá, mint a szeretetre. Miközben -
nem szeretek -, szólt a vád ellenem,
nem is értettem sokszor, mit mondanak,
mit beszélnek a szüleim. Hogy szeretetet
vártak tőlem, nevén nevezték, miközben
nekem sosem mondták. Kamasz koromban
egyszer hangzott el, az is, mint szemrehányás,
anyukám szájából; Apukád pedig, nagyon
szeret téged.

Akarni kell a boldogságot, de
legalábbis megengedni magunknak. Nehogy
utólag jöjjünk rá, mennyire boldogok is voltunk.
Mert, az nagyon tud fájni.

Tessék, kimondom, fáj, hogy boldogtalannak
éreztem a gyerekorom, mert fáziskésésben
voltam a harag miatt, ami elébb tolakodott.

Istenem, add, hogy még egyszer megtörténjen.
Add, hogy ott teremjek.
Hogy ők is ott legyenek,
kik érinthetetlenek.
Hogy megölelhessem őket,
úgy, ahogy nem tettem soha.
Érezni akarom a melegüket,
az illatukat, ha mégoly dohányfüstös is,
vagy ázott kacsatoll szagú,
tömés vagy kopasztás után.
A fülembe engedni a hangjukat,
beengedni őket a szobámba,
úgy kívánom, éhezem, szomjazom, fázom.
Együtt lenni velük,
sírásban, nevetésben,
csöndben, és suttogásban.

Bár csak újra hallhatnám apukám sűrű toppantását,
ahogy leveri a havat az ajtó előtt a bakancsáról,
ahogy köhög és krákog,
ahogy kifújja az orrát.
Bárcsak hallanám anyukám szájából
csak egyszer még: kisjányom.
Számomra ezek a béke, az otthon,
a meghittség hangjai.

Karácsony közeleg,
együtt leszünk megint.
Hallgasd, nyikordul az ajtó!
Letörlöm könnyeim,
egy mozdulattal.

 

 

vezsenyi.ildiko•  2018. szeptember 23. 21:57

Méhek

Méhekkel álmodtam.
Nagyon sok méhvel.
Téli álmukat aludták.
Liftben laktak.

A méhek télen sem alszanak, tudtátok?
A zajra, amit persze nem is hallanak, felélénkültek.
Elkezdtek szétrepülni.
Óhatatlan, néhányat közülük agyonnyomtam.
Miközben próbáltam felmérni a kárt.

A színeket, a formát, a mozgást, a rezgést, érzékelik.
Nem ismerik meg a gazdájukat,
a híreszteléssel ellentétben.
Nem szeretik a műillatokat,
azokra egyenesen, bedühödnek.
A lovakat sem szeretik.

A betolakodókat életük árán is eltávolítják.
A bekérezkedőt, ha teherrel van, virágporral,
vagy nektárral, beengedik.
Ilyen, vihar közeledtével szokott leginkább előfordulni.
A lassú nyugodt mozgás, ha hordás van, nem zavarja őket.
Akkor lehet szúrásmentesen kaptárt nyitogatni.

Megjelent a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Irodalomismeret című folyóiratának 2018 - 2. számában

vezsenyi.ildiko•  2018. június 9. 07:47

Félelem-TESZT (részlet)


Nem aludt mégsem. Írt egy történetet.

Ki akarta próbálni, hogy tudna-e írni, hogy tényleg igaz-e amit érez, hogy változtatni tud az életén az írás által.

PÉLDÁZAT, AZ ÖNMAGÁT BETELJESÍTŐ FÉLELEMRŐL 

Ezt a címet adta neki.
Elég kényelmetlen azzal szembenéznie, hogy élete 90 %-ban nem azzal foglalkozott, amivel az inplant* szerint foglalkoznia kellett volna. 
Ezért volt hát, amióta csak az eszét tudta, az a már-már elviselhetetlenné erősödő szorongása, amin még a legjobbnak gondolt pszichológusok sem tudtak segíteni. De, ami kevés volt ahhoz, hogy még legszűkebben számolva is, minimum 30 évet, csak úgy, ki ne dobjon az ablakon.
Ahhoz, hogy tudja, végre jó úton jár, hogy ismét harmóniába került kedves, szeretett Otthon Univerzumával, a sok JEL közül, amit kapnia kellett, az első az volt, hogy hazafelé menet nem volt kedve buszra szállni. Gyalog tette meg a két megállónyi távolságot az iskola és a legközelebbi Metró megálló között. Kb. 20 perc volt az egész. Határozott gyors léptekkel haladt, szedte a lábát.
Duzzadt benne az energia. Úgy érezte, az aurája megint hatalmasra terebélyesedett. 
Egy nagyméretű, gyönyörű fehér autóra - ami a zebrához érve nem adta meg az elsőbbséget, s amit egy fiatal szőke nő vezetett -, szinte rágyalogolt. Ahogy közeledett a jármű felé, a nő szemét kereste az ajtóüveg mögött, hogy belenézzen. Egy szemernyit nem lassított. Úgy érezte, autóstól el tudná sodorni azt a nőt, ha úgy jönne ki a lépés. 
Szerencsére ez, mint már annyi más, nagy horderejű gondolata, nem lett letesztelve. 
Egy szakaszon, le volt terelve a gyalogos forgalom a járdáról. Messzebb, elállva az utat, férfiak álltak. Biztonsági őrök és a társaságukban, szemben vele, egy civil, kistermetű férfi, aki úgy nézett ki, mint mondjuk Febe 10 év múlva. Közelébe érve, még jobban felismerhető volt a hasonlóság. 

Az arccsont, az áll, a homlok. Kiköpött mása.

Aztán, később hazaérve, látta, hogy a fészen írt neki a fiú.

- Ja 

Ennyit csak. 
Történt ez az után, hogy reggel megköszönte egy cirkalmas, kék Thank You matricával,
az ő üzenetét, ami ennyiből állt: 

- Édi vagy!

Mert, egy lájkot sem remélt arra a pár sorra. Hosszú szünet után, ismét elmerte küldeni versé formált gondolatait a fiúnak. Hiába tudta, az nem szereti a verseket.
Kell a f.sznak vers, szakadt ki belőle egyszer a keserű mondat, mikor sajnos nem bírt uralkodni magán, és versben mondott el mindent, ami csak kikívánkozott belőle, alaposan eltorlaszolva ezzel a kommunikációs csatornájukat az éterben. 

- Mondta már más is? - kérdezte óvatosan.

Olyanról akart írni, amiről jól esett írnia, s nem olyanról, amiről feltételezte, hogy a fiút is érdekli.
Csakis olyat, ami kielégülést okozott a lelkének.

- Ja - jött a szűkszavú válasz.

Meglepetést érzett, hogy a fiút, rajta kívül, esetleg más is szerethette.

- Tudhatom ki az?

- Régen egy csaj.

- Szeretett, mint én? - felbátorodva firtatta tovább a témát.

Üzenethang és nagy lájk volt a válasz.

- Jó volt?

- Mi?

- Hogy, szeretett. Az jó volt-e? - kérdezte, s nevetett azon, hogy a fiú mennyire nem érti, mit akarhat ezekkel a kérdésekkel tőle. 

- Megnevettetsz. - írta még könnyedén.

Újabb lájk érkezett.
És ő, nem kérdezhetett mást, csak, ami érdekelte.
Nem akarta tudni, hogy a fiú ki van-e éhezve, vagy volt-e valakivel szexuálisan mostanában.
Tudta, ha megkérdezné, megmondaná az igazat. 
Az, pedig fájna. Nagyon fájna.
De ő, ma este, jól akarta érezni magát. 
A vers, amit elküldött, így nézett ki:

néha írnék,
de minek zavarjalak 
egyszer úgyse leszek majd 
jobb lesz, ha megszokod
nélküled születtem rég 
nélküled halok meg
s nem lesz karomban tőled
édes újszülött
Majd hozzátette:


- Mennyivel kevesebb gyerek születne, ha a női orgazmusra is szükség lenne a megtermékenyüléshez.

De hisz akkor, nem lenne elég test a leszületésekhez. Nem lenne elég csapdába ejthető G. E., a csapdába ejtett Thétának. Ez, egy olyan gondolat volt, amit megint csak el kellett hessegetnie.

Nagy lájk érkezett, ismét.

- Van valami újság otthon, amit nekem elmondanál? - tette fel, a bujkáló-félelem gerjesztette kérdést. Kényszere volt, hogy valamivel folytassa a beszélgetést.

Van valami, amit az utolsó szó jogán elmondana?- kérdezte az hóhér a halálraítéltet akasztás előtt. 

- Jaj ne, ez egy másik történet! - hangosan hessegette el az idetolakodó emléket.

Attól félt, valahogy, valamiképpen, megint el fogja rontani a beszélgetést, vagy már el is rontotta, mint korábban annyiszor.

Pedig tudta, amitől fél, az előbb- utóbb bekövetkezik. Gondolta. - Jobb, ha előbb!
Már semmi mástól, se haláltól, se vad kutyáktól, se levelibékától, se pókoktól, se sötéttől, csak egyetlen egytől félt, hogy a fiú, valahogy, valamiképpen elutasítja őt.
Ezért tett fel ösztönösen olyan kérdést, amiről tudta, csak a VAN, vagy a NINCS, válasz érkezhet.

- Nincs. - kapta meg, a szerinte rosszabbikat.

- Akkor miről beszélgessünk, he? - írta gondolkodás nélkül, viccesen, némi megkönnyebbüléssel. 

A hóhér, a fiú nyaka köré illesztette a kötelet. 
Időutazó nem várt. Kevéssel előbb, elhagyta a halálraítélt fiatal testet, amit akkor már csak a rettegés görcse tartott egyenesen, s nem, a mindjárt távozni kényszerülő Élet.

Aznap, többet már nem írtak egymásnak.


*elmébe ültetett parancs, CÉL, amivel ide születünk a földi világra 
*genetikus entitás, azaz TEST

vezsenyi.ildiko•  2018. május 14. 18:58

Hogyan lesz a szeretetből gyűlölet?

Mint halálraítélt a kegyelemre, úgy várok egy üzenetre.
Várok, vágyom a szeretetre, éreztesd velem!
Hogy az éjjel mi történt az ágyban, nem kutatom,
de ma reggel, jó korán tudakolom, hogy mikor érkezel meg?

Kettőnk édenébe.

*

Örömkönnyeket hullatok,
mióta vagy nekem,
mert rád vigyázhatok,
hátralévő életemben.

Ennél méltóbb feladatot
egy halandó sem kaphatott,
egy utolsót, mielőtt meghalok,
s átlépek a végesből, a végtelenbe.

*

Na jó, én vettem a lapot.
Mostantól nem vagy a SZÍVEM!
S az sem érdekel, mikor kelsz reggelente.
Írhatnám, de minek, miért bántanálak.

Csak azért, mert megint közel engedtél magadhoz,
s most megnövelted újra köztünk a távolságot, 
ezzel fájdalmat okozva nekem?
Hisz nem ellöksz, csak eltolsz magadtól.
(Mint amikor nem hagyod, hogy csókoljam a szemed, a szád.)

Ha ez ennyire fáj, s nem lehet feledni,
csoda-e, ha az emberek nem mernek szeretni?

Szerintem, az igazi szeretet feltétel nélküli, 
s ha teheti, nem szegi meg a törvényt,
a szeretetnek íratlan törvényét, 
szeretet megvonással.

Mert a jövőben nem fogadhatom el tőled, 
ha bármikor, ha unod, vagy büntetsz, megvonhatod, 
mert fáradsz szeretni, vagy kedvemet keresni,
ha néha otthon tűrhetőbbé válnak a dolgok, 
ezért, egyszerűen érzed, kezd terhessé válni 
számodra, szerelmes szívű tanítványod.

Vissza vonulnom kell, tehetetlen!
valahogy védenem kell magamat!
Majd azt mondom, azért tettem, 
mert hittem, nincs már rám szükség, akarat!
Egyszer, mondtad, nincs, nem is volt, lehetetlen.
Hát, ehhez tartom magamat!

De, mert én sem engedhetem meg magamnak,
és nem is engedem, hogy szükségem lehessen rád, 
meg kellett tanulnom, tudnom kell nélküled élnem!
tudván tudva azt, hogy már nem kellhetsz nekem!

Zavarosodjanak meg a vizek, 
hervadjon el az összes virág, 
a méhek hagyják el örökre kaptárjaikat,
az állatok húsa váljon keserűvé, 
tépessék ki a nyelvem, 
ha még egyszer, csak egyetlen egyszer, 
azt mondom valakinek, AKI NEM AZ,
MERT NEM VALLJA MAGÁT ANNAK, MERT LETAGADJA,
hogy A SZÍVEM! 

Ez a lehangolóan lehengerelt,
lélek kurtítóan kegyetlen, 
hajmeresztően hihetetlen, 
nyomasztóan nyakatekert lelkiállapot, 
hátborzongatóan hasonlít ahhoz, 
mikor gyermekkoromban 
kezdtem fogadkozni, 
soha többé nem eszem az anyukám főztjéből,
s nem bocsájtom meg neki,
a szeretet megvonást, 
melyet nem szenvedhettem,
s melyet ezért, gyűlöltem, 
és gyűlölni fogok egész életemben, mindhalálig.

S mit ad isten, most, éppen ezt fogom elemi erővel elkövetni!

vezsenyi.ildiko•  2018. május 3. 07:14

Pilot: Szuper Szcio 2. Kozmikus történelem

2.3. A teremtés tánca

A legmagasabb szinteken az öntudatos életstatikum a végtelen teremtés táncában vesz részt. Itt mindent, amit ki lehet gondolni, létre lehet hozni, ki lehet cserélni, meg lehet tapasztalni. Itt az univerzumok végtelenjét találjuk, folyamatosan változva, még az univerzumokban használt dimenziók is váltakoznak. Ezen a szinten az egyén maga is szinte végtelen, egyszerre több univerzumot is megteremt és megtapasztal, személyiségek végtelen sorát vetíti ki, mégis az egyén még mindig egyéniség, elkülönült a többi egyéniségtől, akik szintén a teremtés táncában vesznek részt, és közöttük a tánc és a teremtés végtelensége áramlik.

Ez a szint a statikumok együttlétezése és itt mindenki – szándékait és céljait tekintve – Isten, és az egész egyetlen késztető ereje az, hogy a teremtés gazdagságát folyamatosan növeljék. Ezt az állapotot isteni és végtelen gyönyörnek tarthatjuk. Ez a nirvána, de inkább a végtelen valami, mint a végtelen semmi nirvánája.

Viszont mivel a végtelen végtelensége van adva ahhoz, hogy betöltsük, szinte törvényszerű, hogy minden követ felforgatnak a teremtés újabb és újabb változatai utáni kutatásban. Ennek keresése során jött létre az a gondolat, hogy egy új lény, aki a nulla-végtelen életstatikumból újonnan vált ki, új, a meglévőktől különböző teremtési rendszereket dolgozhat ki. Így az új lények valóban elkülönültek és a teremtés gazdagságához nagymértékben hozzájárultak.

Viszont a legeredetibb teremtések azoktól a lényektől származnak, akiket a már létező rendtől elkülönítenek és akiket nem fertőződnek meg attól, amit az idősebb lények teremtettek meg. Így jön létre az az elképzelés, hogy az új lények csapatát egyfajta anyaméhben különítik el, amelyben a saját kedvükre fejlődhetnek.

Mi most egy ilyen anyaméhben vagyunk és az általunk épített és belakott univerzumok teljes sora ebben az anyaméhben helyezkedik el. Amikor a fejlődésünket befejeztük, kilépünk az anyaméhből, az új teremtési rendszerünket magunkkal visszük a táncba és a teremtéseinket elkezdjük az idősebb lényekkel kicserélni. És majd egyszer, korszakok múlva, amikor a rendszerünk, az idősebbek rendszerének, és a kettő összes keverékének összes változatából az utolsó cseppet is kifacsartuk, egy olyan újabb lénycsoport felnevelődésére fogunk türelmetlenül várni, akik a saját csodáikat fogják nekünk bemutatni.

Nem számít, milyen sanyarú helyzetben vagyunk ma, a szenvedés tartama rövid az örökös gyönyörrel összehasonlítva. Amikor ezt a végső isteni állapotot eléred, a születés fájdalmait csekély árnak fogod találni.

2.4. Az anyaméh

Hogyan lehet egy csoport istenszerű lényt bezárni és megakadályozni azt, hogy a már létező hatalmas és érdekes teremtéseket megtapasztalják? Hogyan tudsz irányítani valakit, akinek a puszta szeszélye elég hatalmas ahhoz, hogy univerzumokat hozzon létre vagy pusztítson el?

Kezdetben – mivel ártatlan, új lényekkel van dolgod – elvonhatod és így az általad kiválasztott irányba terelheted a figyelmüket egy érdekes tárggyal. De ez nem működik túl sokáig és hamarosan elkezdenek körbenézni és az idősebb lények lenyűgöző művei kezdik el őket foglalkoztatni, és ezzel az új, elfogulatlan teremtés frissessége elveszne. Tehát valami továbbira van szükség.

Viszont egy isten csak saját magát korlátozhatja és ejtheti csapdába, és a legjobb esetben is csak mások fortélya és csalása juttathatja el oda. De az idősebb lények még ebben sem vehetnek közvetlenül részt, mivel végül beszennyezik az új csoportot.

Így a lények új csoportját be kell csapni és viszályt kell szítani közöttük azért, hogy egymás számára csapdákat építsenek fel. Így mindenki csapdába esik, de nem a mások által építettek, hanem a sajátjai miatt, ugyanis előbb vagy utóbb megfeledkezik az egyik csapdájáról és tévedésből beleesik.

Az általános terv az, hogy az új lények a saját maguk által kiötölt csapdába ássák el magukat. Így folyamatosan egyre mélyebbre és mélyebbre jutnak, végül a saját teremtésük csapdájába esnek és még azt is elfelejtik, hogy kik ők valójában vagy hogy egyáltalán hogy építették fel a csapdát. De miközben ezt teszik, a csapda szerkezeteként a teremtés egy új rendszerét dolgozzák ki. És végül elkezdik magukat kiásni, amihez viszont arra van szükségük, hogy a teremtéseik összessége felett visszanyerjék az irányítást.

Mi most egy ilyen csapda mélyén fekszünk és úgy tűnik, hogy a körülöttünk elhelyezkedő univerzum egyetlen atomját sem lennénk képesek soha létrehozni, de ezek a képességek visszatérnek, ahogy kiássuk magunkat. És mire végre kiássuk magunkat a csapdából, nem csak a Föld összes gazdagsága és érdekessége lesz a kisujjunk hegyében, hanem egy Csillagok Háborúja-szerű fizikai univerzumot, a Mágia univerzumát és a számos ezelőtti univerzum részleteit is ismerni fogjuk. Ezt az egészet a lények egy nagyobb csoportjához fogjuk kivinni és az ezért kapott jutalom hatalmas lesz. Ez eddig egy nehéz út volt és még nehéz is lesz egy darabig, de már működött ezelőtt és ez az egyetlen módja annak, hogy tényleges elszigeteltségben dolgozzunk.

Emellett az idősebb lények nem fognak és nem is tudnak közbeavatkozni. Nekünk magunknak kell kiásni magunkat, ugyanis így fogjuk visszaszerezni az uralmat a saját teremtésünk felett. Ha az idősebb lények közbelépnének és megmentenének minket, azaz kihúznának minket a csapdából, akkor ellopnák a jól megérdemelt jutalmunkat. Ezek a mi teremtéseink és a mi dolgunk az, hogy uralkodjunk rajtuk.

Már egy ideje teljesen el vagyunk szigetelődve. Csak egyszer avatkoztak közbe, még a legelején. Ez a lehető legkisebb beavatkozás volt és nem volt semmilyen másik, noha elég gyakran tettettük azt egymás előtt, hogy idősebb és magasabbrendű lények vagyunk, és néha még a tényleges beavatkozást is színleltünk azért, hogy másokat összezavarjunk és becsapjunk.

Ez az egyetlenegy külső beavatkozás abból állt, hogy egy hihetetlenül bonyolult tárgyat mutattak be nekünk, amely a viszálykodás és a csapdába esés felé befolyásolt minket. Ez a tárgy a Tudás Ékköve volt.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom