Háttér

A kocsi másik végéből rápillantott egy lány. Csak egy villanás volt, de a fiú érezte, hogy valami nagy dolog történt: A szeméből a lelkébe hatolt a bűbáj, a teste bizseregni kezdett a feje búbjától a sarkáig.
Figyelte lányt, aki a következő megállónál leszállt. A fiú félig öntudatlanul, még mindig kábultan a varázsütéstől, követte.

A lány nem nézett vissza, de a fiú tudta, hogy érzi a jelenlétét, és szeretné is, ha a nyomában maradna: amikor egyszer próbaképp megállt, megállt a lány is.
Egy ligetbe értek, egy tóval a közepén, amelyen egy fahíd ívelt át. De a lány nem ment föl a hídra. A tó körül padok álltak, ezek egyikéhez ment, és rákönyökölve a támlára nézte a vizet. A fiú melléért, ő is rákönyökölt a pad hátára.
Csak ekkor fordult felé újra a lány és nézett újra a szemébe. Most nem volt varázsütés, csak egy mély, nyugodt, biztos érzés: egymáshoz tartoznak. Mint a testvérek, mint anya és gyermeke, mint férfihoz nőtársa és viszont.

Egy madárraj húzott el a fejük felett,

egy csillag bújt elő a felhőrongyok közül és bátorítóan mosolygott le rájuk.

A tószéli nádasban megszólaltak a békák, de csak halkan, megilletődve, el-elhallgatva olykor, előbújt a Hold is, és ezüst tükörré változtatta a tavat.

A következő percben enyhe szellő érkezett: gyengéden megsimogatta a bokrok leveleit,

és a tótükröt ezer meg ezer apró darabra törve
fel felvillanó fénypontok játék-varázslatával kápráztatta el őket.

És akkor hirtelen megérezték, megértették, hogy a természet nekik kedveskedik:
a köztük kialakult vonzalom varázsereje meghajlította a teret és megállította az időt: a Szerelem diadalittasan birtokba vette a világnak ezt a kis darabját.
A fiú gyöngéden kezébe vette a lány arcát,  összesímultak, átölelték egymást, és csak ekkor következett a csók.

Egy kisfiú sétált arra az anyjával és fölkiáltott: Nézd, anyu, korona van a fejükön!
Az anyuka odanézett, valamit látott is, de csak a racionalitás szemüvegén keresztül:
- Biztosan a szemközti lámpa fénye csillog a hajukon. - mondta.
- Nem. - mondta a kisfiú makacsul. - Korona van a fejükön.
Édesanyja elmosolyodott: - Királyfiról meg királylányról mesélt az óvónéni az oviban?

Igen, mondta a kisfiú, de ezeknek a fején is ott volt!

Persze, persze, mondta az anyuka. Biztos a meséből léptek ki, hogy téged meglepjenek.
Biztos… mondta tűnődve a kisfiú, és aznap éjjel szépet álmodott…

Fél háromkor feküdtem, kb. három óra lehetett, amikor a kutyák ordítozására fölébredtem - nem voltam túl jó kedvemben. (Ördi tüzel, de az idecsábított udvarlót dühös acsarkodással fogadja a kerítésnél, kilenc hónapos kölyke és a már belül lévő másik udvarló segít neki.)
Kiordítottam, de nem volt foganatja, ezért fölkaptam a cipőmet, meg a kabátomat és kirohantam, az előszobaajtónál magamhoz vettem a söprűt is.
Igen ám, de a csata nem ott volt, ahol gondoltam, hanem jóval hátrébb, a kertnek abba a részébe már nem ér el a bejárati lámpa fénye. Mindegy, mindenképpen közéjük akartam vágni a söprűt, nyomultam tovább, bele a sötétbe. Csakhogy az udvarnak az a része megváltozott: A kivágott diófa kisebb ágait ott halmozták föl a munkások, amire radikális módon figyelmeztetett egy számba fúródó ágvég – óriási szerencsémre rügy volt a vékony, hajlékony ágon, talán nem is a diófáról, hanem a zuhanásakor letarolt aranyeső-bokorról származott. Reflexszerűen oldalt léptem, hogy kikerüljem a farakást, de abban a pillanatban lábszárközépig süppedtem egy gödörbe – Ördi majd minden nap készít egyet a patkányok és a vakondokok után kutatva.
És akkor eszembe jutott – komolyan! – JA verse: „Imhol őzike-lépésekkel, szájában kis rüggyel a lány”, és – mivel csak a rügy stimmelt (úgy-ahogy) - nem tudtam nem elmosolyodni belül, az egyébként nem igazán vidám szituáció ellenére, és pár pillanatig vidáman álltam a gödörben, rüggyel a számban (éjjel három órakor, csípős hidegben) mielőtt visszatértem volna kuckómba – a kutyák már elcsendesedtek.

A múlt század ötvenes éveiben és a hatvanasok elején voltam gyerek (1951-ben születtem). Egy olyan korszakban, amikor kevés ember érezte jól magát ebben az országban.
Nekem mégis boldog gyerekkorom volt.
Miért?
Elsősorban szüleim szeretete miatt: az a kisgyerek, akit szeretnek a szülei, akármilyen körülmények között is jól érzi magát.     
És nem csak a szüleim szerettek. A nagy tragédiák után – a falunak több mint 100 lakosa pusztult el Auschwitzban, és 38 egy bombatámadásban – kezdett magához térni a közösség, kezdett örülni az életnek, akármilyen nehéz volt is. Az egész falu egy biztonságos, meleg fészeknek tűnt nekem akkor, csupa rokonnal, baráttal és kedves ismerőssel. (Különösen, hogy apám tanár, anyám óvónő volt, az egész falu ismerte és szerette őket,
anyámat nagyon: imádta az apróságokat, azok – és szüleik – meg őt.)

És: Szép volt a falum, tele játszóhelyekkel, és titkokkal.
Az Ákoskert, amelynek százéves platánfái alatt késő estig rúgtuk a gumilabdát, a Bírógödre, amely nyáron kiváló lubickoló-, télen remek korcsolyázó-hely volt, kicsiknek is biztonságos a maga 30-40 cm-es mélységével, ráadásul a falu közepén. Télen a foci helyett a hoki volt a Játék: Sötétedésig ütöttük a „pakkot” a parton talált görbe botjainkkal, prolikorcsolyáink karmai minden télen elnyűttek legalább egy cipőtalpat – de akkor még voltak cipészek a faluban!
Földerítésre hívogatott a titokzatos, fákkal már sűrűn benőtt, elhagyatott öregtemető, meg a zsidótemető, ahol az állati csapásokon kúszva-mászva több mint százéves sírköveket is lehetett találni.
A romos zsinagóga (azóta fölújították, Europa Nostra díjat kapott), a hatalmas folyó, az ártéri erdő, a rét, és a Határ:
Szőlőkkel, gyümölcsösökkel, akácligetekkel, nyulakkal, őzekkel, rókákkal,
meg persze fácánokkal, pacsirtákkal, és egy csomó más madárral, amelyek fészkeire, ha nagyritkán rátaláltunk, a tojásokat, vagy fiókákat úgy csodáltuk, mintha kincsekre bukkantunk volna.
Mind izgalmas helyszín volt, de a két legnagyobb kedvenc mégiscsak a Duna – a réttel és az ártéri erdővel -, meg a Határ volt, mese-birodalmunk két legértékesebb tartománya.

Két utca vezet a Dunára, mi rendszerint a Duna utcán mentünk a folyóhoz, amelyik enyhén lejtve ér ki a Tabányi-tónál a rétre. Ez akkoriban még „rendes" - kis területű, de közepén kb. másfél méter mély - tó volt, rengeteg libával. Erről jut eszembe, libát is őriztem, bár nem itt, hanem a valamivel távolabbi Hulló-tónál, a mentaillatú tóparton mezítláb mászkálva, ha volt társ kergetőzve meg labdázva is, ha nem, csak tollvitorlásokat futtatva a vízen.
 De a tó, a nád, a vízimenta illata, sőt a májusban gólyahírrel, cserebogarakkal és ürgékkel teli rét is csak szerény előőrse volt a titkok és csodák nagy birodalmának, a töltés mögött kezdődő ártéri erdőnek.

Gyerekszemmel ez az átlagosan 150-200 méteres erdősáv is valóságos rengeteg volt. Az öreg fűzfák odúiból, a bokrok közepéből, a nádasfoltokból, a holtágakból, időszakos tavacskákból és partjaikról sok érdekes állatot lehetett fölverni (szerencsésebb - jóval ritkább - esetben táplálkozás, vagy pihenés közben megfigyelni): őzeket, nyulakat, rókákat, és rengeteg kisebb nagyobb madarat, cinkéktől fülemüléken át az ölyvekig. Az ölyvek jellegzetes vijjogása nyomán kis szerencsével akár a nyárfák csúcsaira épített hatalmas, kocsikerék nagyságú fészküket is fölfedezhettük. A Szitányi-sziget holtágaiban mindennapos volt a vadkacsa és a szürkegém, de láttunk ott még fekete gólyákat is. Jellemző módon, amikor közelebbről is meg akartuk nézni őket, fölszívódtak. Lábujjhegyen, az erdő sűrűje felé kerülve közelítettük meg a holtágnak azt a részét, ahol a gémek közé vegyülve halászgattak, de amint közelebb érve kikukkantottunk a fák közül, már csak a gémek voltak ott.

És sok más különleges állat is előfordult errefelé: Láttam az egyik holtágban jégmadarat vadászni, rendszeresen hallottam a gyurgyalagokat beszélgetni a töltés melletti távíródróton, követtem borzcsapást sok kijáratú várukig. Láttam nyusztot (vagy nyestet?), mókust is egyszer a hajóállomáshoz vezető alagút elején - itt ritka állatnak számít, mert az erdő zömében fűzfákból és nyárfákból áll, azokon nem talál ennivalót. Mégis elvetődött egy errefelé valahogyan - az a fa, amin láttam, talán épp tölgyfa volt, néhány tíz méterrel odébb meg még diófa is áll a romos csárdaépület udvarában.

Ja igen, a (volt) kishajóállomáshoz vezető alagút persze zöldalagút: Fák borulnak össze fölötte olyan szorosan, hogy alig szűrődik az útra fény..  Nyáron sokszor csak a hajókázás kedvéért jöttünk a kikötőhöz apámmal, a kishajón hátra ültünk, a nyitott részbe, ahol a víz illata a legjobban volt élvezhető.

Mert a Duna vizének illata van, hiába, hogy csak szagokról beszélhetünk, ha külön-külön vesszük sorra az összetevőket: a kátrány- és olajszagot, a halak és a benne élő egyéb élőlények (le, egészen a mikroszkopikus méretűekig) szagát, a végeredmény - ahogy a frissen szántott földé is - mégiscsak illat, bár nem a "kellemes" jelző illik hozzá, inkább talán jóindulatú, elementárisan jóindulatú...

És a frissen szántott föld illatáért, gyerünk a Határba!

 Nagyapám szép komótosan befogott, ha jó kedve volt - és szüleim is engedték -, maga mellé ültetett a bakra, megemelte a gyeplőt: Na... - és a ló csendesen megindult. Végigbaktattunk a falu poros utcáin, ráfordultunk a még sokkal porosabb dűlőutakra (ahol rövid időre átvehettem a gyeplőt én is), és negyedóra-félóra alatt kiértünk – mondjuk a lucernaföldre, ahol nagyapám hozzáfogott a kaszáláshoz, a ló a táplálkozáshoz, én meg a környék földerítéséhez. A laposi földek a töltés közelében voltak, ott akár a Duna-parti kiserdő szélébe is be lehetett kukkantani. De az igazi Határ az ellenkező irányban terjeszkedett, Solt, Kissolt felé. Ott, a végtelen, mégsem unalmas - kis ligetekkel, gyümölcsösökkel és szőlőkkel tarkított – síkságon a szabadság érzete elemi erővel járta át az embert. (Ahogy Petőfi, szintén ennek a tájnak szülötte, is megírta – „...börtönéből szabadult sas lelkem, ha a rónák végtelenjét látom...”)

És nem csak a szabadság-érzet volt különleges: Világosan lehetett érezni - már kissé nagyobbacska gyerekként, aki nem csak nyúlfiókák után kutatott, hanem már a munkába is belekóstolt -, hogy embernek és dolgának a viszonya sehol nem ilyen harmonikus, mint itt. Mert nem csak a táj gyönyörű, nem csak a levegő jó, nem csak a madárhangok (pacsirta leginkább, meg sárgarigó), de a munka gyönyörűsége is emel, sehol másutt át nem élhető magaslatokba. Azt is tudod valahol, hogy amit csinálsz, abból kenyér, szőlő, burgonya, olaj, gyümölcs – bizonyos értelemben az aranynál is értékesebb, mert életet biztosító -, élelem lesz. És nem csak nekünk, a családnak, de jut belőle másnak is a te kis közösségedben, sőt még az országnak is.
 Persze azok a barátaim, akiket viszonylag korán felnőttszámba vettek, és sokszor egész nap a határban dolgoztak, pl. szőlőkötözések, betakarítások idején, nem mindig voltak ilyen jó véleménnyel a szőlőben, kukoricaföldön, stb. végzett munkáról. De abban máig egyetértünk, hogy jó időben, virágzó határban (különösen szőlőben, vagy gyümölcsösben) dolgozni – délelőtt legalábbis, amíg friss az ember és nem perzsel a nap - olyan élmény, amelyhez képest a tengerparton való heverészés bakfitty.

Csupa vidámság lett volna az életem, gyerekkoromban? Persze, hogy nem. De a pozitív élmények elhomályosítják az árnyakat: az olajos padlójú osztálytermeket, az 56-os sztálinvárosi bombázást, amit saját szememmel láttam a konyhaablakból, és a többi „én másként tudom, de nem szabad beszélni róla” miatti nyomást, a kötelező ünnepségeket, amelyeket már akkor sem tartottunk ünnepnek, otthon mást ünnepeltünk, például a Karácsonyt.

A nagypolitika sötét háttere előtt szüleink odaadó szeretete, és kisközösségünk barátsága fénylett, melegített, és minden negatív élmény ellenére, máig tartó erővel alapozta meg hitünket az Életben, hogy ránk vár, nekünk kínálja titkait, szépségeit.

Nyitottságért - sebezhetőség.

Tehetségért - túlérzékenység.

Csúcsokért – zuhanások.

Gondtalanságért - könnyelműség: sebek.

Önáltatásért - eltévedés, gödör.

Közösség kell, folytonos igazságkeresés, bölcs öregek, írók.

Tolerancia, empátia, érintések, ölelések. Bőr a bőrhöz, lélek a lélekhez, de ezt is - mint mindent - mértékkel, mert így egészséges.

A tiszta lap számomra izgalom, remény: hosszan nézem, és érzem a bizsergést, amit a kincsvadászok éreznek…

Mert a tiszta lapon hamarosan betűk jelennek meg: sokasodnak, cserélődnek, szétválnak, összeállnak, valami készül, forrósodik a levegő…

A kincset, ami itt van belül, magadban - tudod, érzed - ki kell bányászni,

és nem mindig sikerül.

De van, hogy igen: „a legnagyobb lélek szökken beléd”, és egyszer csak ott van a semmi helyén a drágakő: a vers.