Szépek - versgyűjtemény
Tóth Krisztina: Néma, néma, néma
Néma
intés
álmomban
fénnyel telt üreg,
arcának arca sincs,
de őt kívánod:
hó alatt út,
combod közt
vizesárok,
akit szeretsz,
benned van kívüled,
valahol alszik és
fölveri álmod,
keze a kéz,
combod közt
ott találod,
lassan kering,
szétnyitja híg öled,
hiánya tűhegyét most
pont eléred,
neve a név,
a lüktetése emlék,
akit kívánsz,
magadba csúszik érzed,
ahogy, ha volt,
térded fölhúzva,
- tessék,
odaadod álmodat,
ébrenléted,
néma ütés,
fénnyel forgó üresség.
Néma
kapitány és
a víz alatti város,
néz rád egy este-hosszat,
száll az angyal,
köztetek csak
mi volt, az asztal,
megkerülöd, konyhába
úszol álmos
képpel, teáért, hallod
jönni, páros
tétovaság, hajaddal játszó
kéz, a ballal
melled simítja,
megfordulsz, halálos,
vízmélyi csönd,
forró teában éjfél,
füledben pergetik
a holddobot,
vigyázz, suttogja,
suttogod: miért fél,
magába húz,
ringatja homlokod,
méz, méz,
vigyázz,
forgó csészében éjfél,
torkodban víz,
szétrobbant szív dobog,
övé, tiéd,
fuldokló,
partot értél.
Néma
ő is,
hallgatsz,
pedig már napok óta
másra se vágysz,
mint megfogni
a farkát:
elképzelted a vonaton
a nadrág
alatt, mikor a
táskát fölpakolta:
- na jó, akkor legyen
a három óra,
lépjen be háromkor
letéve sapkát,
sálat, kabátot,
a szobán haladj át,
ablaknál várd, álljon
mögéd befogva
szemed, csuklóján mérd,
hogy zúg a véred,
ez most a most,
kigombolt inge és a
feneke, combja,
ráhajolsz, végre érzed,
ilyen a most, csiklódon
hosszú séta,
siklik beléd,
lepörgő film, ígéret,
csupa igen, de
néma, néma, néma.
Ladányi Mihály speciális szerelmes költészetéből
(Engem mindenkor lenyűgöz ez a fajta szerelmi líra. Kötetei közül az Utánad kószálok és a Bejegyzések a családi Bibliába címűek.)
Ladányi Mihály: Dal
Az ember simító tenyér,
csak néha bánat húzza le.
Ilyenkor arra üt, kit ér,
de végül ő sajdul bele.
Az ember éneklő torok,
csak néha horgasujjú szél
szorítja el a dallamot,
mint egy kötél.
***
Ladányi Mihály: Kés
Mint öngyilkos
kezéből kiütött kés,
elémzuhansz és
fényed veri át
szememben a halált.
Kabátom alatt viszlek,
szorongatlak,
s utolsó estémig
szerelmem lassan-lassan
reádrozsdásodik.
***
Ladányi Mihály: Halkan ha hozzád kopogok
Halkan ha hozzád kopogok,
ne fordíts hátat, ne menj mással,
nyújtsd kezed, és boldogságom
add meg egy könnyű mosolygással.
Halkan ha hozzád kopogok,
fogd le szemem, és mondd, hogy nyár van:
Embertelen a tél nagyon;
nincs más melegség, csak a vágyban.
Fáradt vagyok, komor vagyok,
akár az ősz, ha télbe réved.
- Mosollyá oldódik a gond,
ha kis kezed kezembe téved.
***
Ladányi Mihály: Hold
Neonok közt feljött a Hold,
vacsoraszaggal száll a szél.
Távol az utca véginél
egy fáradt verkli döngicsél.
Bérházak sűrű árnyai
nem rejtették varázsod el.
Megfelezzük az egy cigit.
Éjjelre már nálam leszel.
Mi úgy találtunk egymásra,
mint a házra, ki hazaér.
Éhes lelkünkre süt a Hold,
ez az égi zsíroskenyér.
***
Ladányi Mihály: A szerelem olykor
A szerelem olyakor jóságosan
leül az asztalomhoz és beleiszik emlékeimbe.
Ilyenkor mondok néhány közhelyet neki, hiszen
az ember tartozik annyival érzelmeinek,
mint egy cipőfűzőnek, amely kitartott akkor is,
midőn a cipőtalp felmondta a szolgálatot.
***
Ladányi Mihály: Torzó
és rémült állatként emlékezem a napra
hol gazdám elmaradt ki jó volt jószavú
és jószagú kezét csókolni ideadta
midőn szoros nyakörv feszült reám a bú
Főúr egy rumot
egy széttépett búcsú sötét fátyla a szemben
egy kézfogás amely nem ér véget sosem
egy rekedt vonatfütty s kigyúlt emlékeim
távozó lépteid után lestek ijedten
Egy fél rum igenis
e kocsmában senki nem ismer itt a füst
büdös bozótja közt kisírhatnám magam
két matróz kujtorog hajuk már rég ezüst
két strapált szerelem visong markuk alatt
Záróra közeleg
az emlék kést dobál sovány bordám közé
csókkal kivert nyelvén az arcod vonala
mint ez a boldogság ilyet nem láttam én
ilyen nagy bánatot te sem láttál soha
Jóéjszakát uram.
***
Ladányi Mihály: Szépséges asszony
Ha szánandó, nyers szavaimra nézek
-kormos tüzek a teljes nap körül –
valami vad szomorúság legyint meg.
Mért nem lettem kovács, hogy tiszta vasból
Tűzben formáljak rózsát küszöbödre?
Ha átlépnéd, harangozna a lelke,
s szebben szólna gomolygó szavamnál.
Csak üldögélnék s néznélek én, amíg a
duzzadtmellű éjfél a fákra dől el.
Visszafojtott, keserű félelemmel
elgondoltam, hogy egyszer messze indulsz,
s úgy maradok magamban, mint a kémény,
ha robbanástól összedől a hajlék.
Ó, vidám dáridóm! Lakmározom most,
egész tested jóízű, édes étek,
fűszereidtől a vérem megárad,
s elindulnak hadaim húsod ellen,
térdre esnek az öröm küszöbénél,
s könyörögnek a magad-megadásáért.
Mennyi minden szorongat szeretőként
engem, mi minden édesget magához!
A Költészet, ez a mindenkihez jó –
A szemében városok tükröződnek,
foga között bódító cigaretta,
elém áll, hogy szívemmel tüzet adjak,
szobára hív, egyedül őt szeressem,
magához ránt, hogy homlokod ne lássam.
De megszököm ilyenkor, éjjelente,
s e kültelki kocsmában, a kiloccsant
pálinkaszagban, hova ő be nem lép,
megszólítlak s tied vagyok egészen.
***
Ladányi Mihály: Este
Az égen hold arany bikája bőg,
a vérszegény mezőkre rávizel
és fellegek remegő bokra közt
busa fejét leszegve ballag el.
Csöpp hangok csokrai a fű közül
sötétségbe hajolnak élesen,
ráspolyozzák a mély csönd rácsait.
Öreges szél dülöngél a hegyen.
***
Ladányi Mihály: Tested melegét
Tested melegét keresem, mert a tűzhelyek
mindenfelé kihülnek,
elkékült szájjal vacoglak,
mint a keresztények Jézusukat,
és matracig letarolt ágyba
fektetem estémet sírdogálva,
és tordai gyantaillatodról faggatom
a fenyőágakat.
Mindenhol ott vagy és mégsem talállak
és rekedt f-dúrban
üvöltözök minden papírlapon,
ha a toll percegve rácsap.
Mert tél van, és nem tud élni
az öl melege nélkül az ember,
járkálok cellaéjben és fagyott ujjakkal
szorongatom a verset,
mint a rácsot.
Váci Mihály: Valami nincs sehol
Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,
- valamit mindennap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
- s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
- s valamit minden csókban elmulasztunk.
Mert valami hiányzik minden ölelésből,
- minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
- minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: - ha miénk is,
- a boldogságból hiányzik valami.
Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
- az életedből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
- mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
- mert az Egészből hiányzik valami.
A Mindenségből hiányzik egy csillag,
- a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
- a Világból hiányzik valami.
Az égboltról hiányzik egy sugár,
- felőlünk hiányzik valami.
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
- talpunk alól hiányzik valami.
Pedig így szólt az ígéret a múltból:
- ,,Valahol! Valamikor! Valami!''
Hitték a bölcsek, hitték a hívők,
- mióta élünk, e hitetést hallani.
De már reánk tört a tudás: - Valami nincs sehol!
- s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
senkinek elmulasztani.
Újra kell kezdeni mindent,
- minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
- minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
- kezünket mindenkinek újra odanyújtani.
Újra kezdeni mindent e világon,
- megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol...
Kányádi Sándor: Előhang
vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
gyopárként sziklás bércei
szavak kapaszkodnak szavak
véremmel rokon a patak
szívemben csörgedez csobog
télen hogy védjem befagyok
páncélom alatt cincogat
jeget-pengető hangokat
tavaszok nyarak őszeim
maradékaim s őseim
vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
Kálnoky Lászlótól
De profundis
Nem ráz meg többé tornyokat sóhajtásom szele,
vérem piros folyója nem zúg át a földeken.
Képmásomat sziklába nem faragják
ormótlan nagy kezükkel
kőbaltás óriások.
A szerelem karácsonyfája,
ahol a vágy színes gyertyái égtek,
valami messzi gyermekkorba csúszott,
s a könny, mit értem ejtenek,
nem friss halottra, múmiára hull.
Hová lettek a fiatal nők,
kik szívem rózsaszín lazacszeleteit
tartósították illatos olajban,
és spulnira csavart
érzelmeimet tűdobozba zárták?
Hová lettek a lányok,
akik örökké félhomályos egemen
csillagpályájukat ragyogva rótták?
Mikor magányos arcomat
a fényreklámok zöld levélben áztatom
mikor idomtalan fejű
búvár gyanánt bukdácsolok
a múlt árnyékom alattam leválik
két sarkamról, s ellenkező irányban
eltűnik. Érzem,
nem vár többé az alkalom
nyihogva, fölkantározottan.
Már egyre tűrhetetlenebbek
a klozettkefe-bajuszok
a répabunkó orr tövében,
a képernyőn úszó lepényhal-arcok
és elvitorlázó fülek.
Egyre jobban riasztanak
a koponyán belüli omladékok.
Egyre többször állok meg, és tünődöm
hamuba írt betűk fölött.
Ha nincsen fültanú,
egyre gyakrabban hallgatom
a megcsonkított cédrus jajszavát.
***
Találkozás
Még néha megjelensz az ingoványos szürkületben.
Arcod sárgán világító holdudvarában
elhalnak a fényérzékeny növények.
Nem látható drótakadály borzolja tüskéit közöttünk.
Az asztalon lassan elvérzik a vörösboros pohár.
és jeladás reccsen a bútorokban.
Elindulok, az eső tengerzöld hullámai arcomba csapnak,
a léten túli navigációt próbálom, ügyetlen tengerész,
akit mindig tévútra visz valami gúnyos szélroham,
és küzd ereje fogytáig a rosszindulatú áramlatokkal.
Vagy mint aki koromsötét szobában ébred,
s találomra botorkál valamerre,
székébe ütközik, és tapogatózó keze
az asztalon az apró tárgyak rendjét megzavarja,
s az ajtót keresi, mit régen befalaztak…