Szépek - versgyűjtemény

Néma

intés

álmomban

fénnyel telt üreg,

arcának arca sincs,

de őt kívánod:

hó alatt út,

combod közt

vizesárok,

akit szeretsz,

benned van kívüled,

valahol alszik és

fölveri álmod,

keze a kéz,

combod közt

ott találod,

lassan kering,

szétnyitja híg öled,

hiánya tűhegyét most

pont eléred,

neve a név,

a lüktetése emlék,

akit kívánsz,

magadba csúszik érzed,

ahogy, ha volt,

térded fölhúzva,

- tessék,

odaadod álmodat,

ébrenléted,

néma ütés,

fénnyel forgó üresség.

Néma

kapitány és

a víz alatti város,

néz rád egy este-hosszat,

száll az angyal,

köztetek csak

mi volt, az asztal,

megkerülöd, konyhába

úszol álmos

képpel, teáért, hallod

jönni, páros

tétovaság, hajaddal játszó

kéz, a ballal

melled simítja,

megfordulsz, halálos,

vízmélyi csönd,

forró teában éjfél,

füledben pergetik

a holddobot,

vigyázz, suttogja,

suttogod: miért fél,

magába húz,

ringatja homlokod,

méz, méz,

vigyázz,

forgó csészében éjfél,

torkodban víz,

szétrobbant szív dobog,

övé, tiéd,

fuldokló,

partot értél.

Néma

ő is,

hallgatsz,

pedig már napok óta

másra se vágysz,

mint megfogni

a farkát:

elképzelted a vonaton

a nadrág

alatt, mikor a

táskát fölpakolta:

- na jó, akkor legyen

a három óra,

lépjen be háromkor

letéve sapkát,

sálat, kabátot,

a szobán haladj át,

ablaknál várd, álljon

mögéd befogva

szemed, csuklóján mérd,

hogy zúg a véred,

ez most a most,

kigombolt inge és a

feneke, combja,

ráhajolsz, végre érzed,

ilyen a most, csiklódon

hosszú séta,

siklik beléd,

lepörgő film, ígéret,

csupa igen, de

néma, néma, néma.

(Engem mindenkor lenyűgöz ez a fajta szerelmi líra. Kötetei közül az Utánad kószálok és a Bejegyzések a családi Bibliába címűek.)

Ladányi Mihály: Dal

Az ember simító tenyér,

csak néha bánat húzza le.

Ilyenkor arra üt, kit ér,

de végül ő sajdul bele.

Az ember éneklő torok,

csak néha horgasujjú szél

szorítja el a dallamot,

mint egy kötél.

***

Ladányi Mihály: Kés

Mint öngyilkos

kezéből kiütött kés,

elémzuhansz és

fényed veri át

szememben a halált.

Kabátom alatt viszlek,

szorongatlak,

s utolsó estémig

szerelmem lassan-lassan

reádrozsdásodik.

***

Ladányi Mihály: Halkan ha hozzád kopogok

Halkan ha hozzád kopogok,

ne fordíts hátat, ne menj mással,

nyújtsd kezed, és boldogságom

add meg egy könnyű mosolygással.

Halkan ha hozzád kopogok,

fogd le szemem, és mondd, hogy nyár van:

Embertelen a tél nagyon;

nincs más melegség, csak a vágyban.

Fáradt vagyok, komor vagyok,

akár az ősz, ha télbe réved.

- Mosollyá oldódik a gond,

ha kis kezed kezembe téved.

***

Ladányi Mihály: Hold

Neonok közt feljött a Hold,

vacsoraszaggal száll a szél.

Távol az utca véginél

egy fáradt verkli döngicsél.

Bérházak sűrű árnyai

nem rejtették varázsod el.

Megfelezzük az egy cigit.

Éjjelre már nálam leszel.

Mi úgy találtunk egymásra,

mint a házra, ki hazaér.

Éhes lelkünkre süt a Hold,

ez az égi zsíroskenyér.

***

Ladányi Mihály: A szerelem olykor

A szerelem olyakor jóságosan

leül az asztalomhoz és beleiszik emlékeimbe.

Ilyenkor mondok néhány közhelyet neki, hiszen

az ember tartozik annyival érzelmeinek,

mint egy cipőfűzőnek, amely kitartott akkor is,

midőn a cipőtalp felmondta a szolgálatot.

***

Ladányi Mihály: Torzó

és rémült állatként emlékezem a napra

hol gazdám elmaradt ki jó volt jószavú

és jószagú kezét csókolni ideadta

midőn szoros nyakörv feszült reám a bú

Főúr egy rumot

egy széttépett búcsú sötét fátyla a szemben

egy kézfogás amely nem ér véget sosem

egy rekedt vonatfütty s kigyúlt emlékeim

távozó lépteid után lestek ijedten

Egy fél rum igenis

e kocsmában senki nem ismer itt a füst

büdös bozótja közt kisírhatnám magam

két matróz kujtorog hajuk már rég ezüst

két strapált szerelem visong markuk alatt

Záróra közeleg

az emlék kést dobál sovány bordám közé

csókkal kivert nyelvén az arcod vonala

mint ez a boldogság ilyet nem láttam én

ilyen nagy bánatot te sem láttál soha

Jóéjszakát uram.

***

Ladányi Mihály: Szépséges asszony

Ha szánandó, nyers szavaimra nézek

-kormos tüzek a teljes nap körül –

valami vad szomorúság legyint meg.

Mért nem lettem kovács, hogy tiszta vasból

Tűzben formáljak rózsát küszöbödre?

Ha átlépnéd, harangozna a lelke,

s szebben szólna gomolygó szavamnál.

Csak üldögélnék s néznélek én, amíg a

duzzadtmellű éjfél a fákra dől el.

Visszafojtott, keserű félelemmel

elgondoltam, hogy egyszer messze indulsz,

s úgy maradok magamban, mint a kémény,

ha robbanástól összedől a hajlék.

Ó, vidám dáridóm! Lakmározom most,

egész tested jóízű, édes étek,

fűszereidtől a vérem megárad,

s elindulnak hadaim húsod ellen,

térdre esnek az öröm küszöbénél,

s könyörögnek a magad-megadásáért.

Mennyi minden szorongat szeretőként

engem, mi minden édesget magához!

A Költészet, ez a mindenkihez jó –

A szemében városok tükröződnek,

foga között bódító cigaretta,

elém áll, hogy szívemmel tüzet adjak,

szobára hív, egyedül őt szeressem,

magához ránt, hogy homlokod ne lássam.

De megszököm ilyenkor, éjjelente,

s e kültelki kocsmában, a kiloccsant

pálinkaszagban, hova ő be nem lép,

megszólítlak s tied vagyok egészen.

***

Ladányi Mihály: Este

Az égen hold arany bikája bőg,

a vérszegény mezőkre rávizel

és fellegek remegő bokra közt

busa fejét leszegve ballag el.

Csöpp hangok csokrai a fű közül

sötétségbe hajolnak élesen,

ráspolyozzák a mély csönd rácsait.

Öreges szél dülöngél a hegyen.

***

Ladányi Mihály: Tested melegét

Tested melegét keresem, mert a tűzhelyek

mindenfelé kihülnek,

elkékült szájjal vacoglak,

mint a keresztények Jézusukat,

és matracig letarolt ágyba

fektetem estémet sírdogálva,

és tordai gyantaillatodról faggatom

a fenyőágakat.

Mindenhol ott vagy és mégsem talállak

és rekedt f-dúrban

üvöltözök minden papírlapon,

ha a toll percegve rácsap.

Mert tél van, és nem tud élni

az öl melege nélkül az ember,

járkálok cellaéjben és fagyott ujjakkal

szorongatom a verset,

mint a rácsot.

Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,

      - valamit mindennap elmulasztunk.

Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,

      - s valamit minden tettben elmulasztunk.

Áldozódunk a szerelemben egy életen át,

      - s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésből,

      - minden csókból hiányzik valami.

Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,

      - minden szerelemből hiányzik valami.

Hiába verekszünk érte halálig: - ha miénk is,

      - a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,

      - az életedből hiányzik valami.

Hiába vágysz az emberi teljességre,

      - mert az emberből hiányzik valami.

Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,

      - mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag,

      - a Mindenségből hiányzik valami.

A Világból hiányzik a mi világunk,

      - a Világból hiányzik valami.

Az égboltról hiányzik egy sugár,

      - felőlünk hiányzik valami.

A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,

      - talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az ígéret a múltból:

      - ,,Valahol! Valamikor! Valami!''

Hitték a bölcsek, hitték a hívők,

      - mióta élünk, e hitetést hallani.

De már reánk tört a tudás: - Valami nincs sehol!

      - s a mi dolgunk ezt bevallani,

s keresni azt, amit már nem szabad

      senkinek elmulasztani.

Újra kell kezdeni mindent,

      - minden szót újra kimondani.

Újra kezdeni minden ölelést,

      - minden szerelmet újra kibontani.

Újra kezdeni minden művet és minden életet,

      - kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent e világon,

      - megteremteni, ami nincs sehol,

de itt van mindnyájunkban mégis,

      belőlünk sürgetve dalol,

újra hiteti, hogy eljön

      valami, valamikor, valahol...

vannak vidékek gyönyörű

tájak ahol a keserű

számban édessé ízesül

vannak vidékek legbelül

szavak sarjadnak rétjein

gyopárként sziklás bércei

szavak kapaszkodnak szavak

véremmel rokon a patak

szívemben csörgedez csobog

télen hogy védjem befagyok

páncélom alatt cincogat

jeget-pengető hangokat

tavaszok nyarak őszeim

maradékaim s őseim

vannak vidékek viselem

akár a bőrt a testemen

meggyötörten is gyönyörű

tájak ahol a keserű

számban édessé ízesül

vannak vidékek legbelül

De profundis

Nem ráz meg többé tornyokat sóhajtásom szele,

vérem piros folyója nem zúg át a földeken.

Képmásomat sziklába nem faragják

ormótlan nagy kezükkel

kőbaltás óriások.

A szerelem karácsonyfája,

ahol a vágy színes gyertyái égtek,

valami messzi gyermekkorba csúszott,

s a könny, mit értem ejtenek,

nem friss halottra, múmiára hull.

Hová lettek a fiatal nők,

kik szívem rózsaszín lazacszeleteit

tartósították illatos olajban,

és spulnira csavart

érzelmeimet tűdobozba zárták?

Hová lettek a lányok,

akik örökké félhomályos egemen

csillagpályájukat ragyogva rótták?

Mikor magányos arcomat

a fényreklámok zöld levélben áztatom

mikor idomtalan fejű

búvár gyanánt bukdácsolok

a múlt árnyékom alattam leválik

két sarkamról, s ellenkező irányban

eltűnik. Érzem,

nem vár többé az alkalom

nyihogva, fölkantározottan.

Már egyre tűrhetetlenebbek

a klozettkefe-bajuszok

a répabunkó orr tövében,

a képernyőn úszó lepényhal-arcok

és elvitorlázó fülek.

Egyre jobban riasztanak

a koponyán belüli omladékok.

Egyre többször állok meg, és tünődöm

hamuba írt betűk fölött.

Ha nincsen fültanú,

egyre gyakrabban hallgatom

a megcsonkított cédrus jajszavát.

***

Találkozás

Még néha megjelensz az ingoványos szürkületben.

Arcod sárgán világító holdudvarában

elhalnak a fényérzékeny növények.

Nem látható drótakadály borzolja tüskéit közöttünk.

Az asztalon lassan elvérzik a vörösboros pohár.

és jeladás reccsen a bútorokban.

Elindulok, az eső tengerzöld hullámai arcomba csapnak,

a léten túli navigációt próbálom, ügyetlen tengerész,

akit mindig tévútra visz valami gúnyos szélroham,

és küzd ereje fogytáig a rosszindulatú áramlatokkal.

Vagy mint aki koromsötét szobában ébred,

s találomra botorkál valamerre,

székébe ütközik, és tapogatózó keze

az asztalon az apró tárgyak rendjét megzavarja,

s az ajtót keresi, mit régen befalaztak…