Tőzsér Árpád verseiből

5.
A méhek kicsobognak a gallyak csövéből,
tócsákként nyalják a tönkök lábát,
az irtványoldalról óriás málnabokrok,
napsütésbálák görögnek elénk.

A hőség, mint a hársméz, sűrű és fehér,
nem tudjuk, hol végződik benne az elme,
s hol kezdődik a nyírtönk plasztronja:
mészfal mögött lenyakazott úr hallgat.

Mi változott a gyermekkor óta? A gyermek
felnőtt, s már nem az ujjain számolgatja
az életfa tizenegy ágát, tudja:
a titok nem számítható ki soha.

S tudja, a mai erdők más rendűek, azokban
nincs fa, csak darázs-albérlet, s a vadméh
a sonkolyból réved vissza az archeo-sejtre,
az életfák méz-odújára.

(Fél nóta c. kötet, 12. oldal)

 

1.
Mennyi mindent nem mondtál még el,
s már nem is mondasz el soha,
nincs szavad, az idő nem érvel,
meglapul: ráncban májmoha.

Korom-éj, özönvíz, vénkori stílus,
nem lehet tudni, mi kié,
sötétség s árnyék – közbül a Nílus,
s a két part tán egy T-dosszié.

Vak képek sora borong benned,
takarja értelmezett jelen.
Egyik sem te vagy, s egyik sem enged
túllépni szótlan éjeden.

Minden szóképed halál-egű,
tájaid özönvíz-eső veri.
S a szem? Ha nem volna éj lényegű,
hogy érnék el az éj színei!

(Fél nóta c. kötet, 7. oldal)