Tóth Krisztina: Néma, néma, néma

Néma

intés

álmomban

fénnyel telt üreg,

arcának arca sincs,

de őt kívánod:

hó alatt út,

combod közt

vizesárok,

akit szeretsz,

benned van kívüled,

valahol alszik és

fölveri álmod,

keze a kéz,

combod közt

ott találod,

lassan kering,

szétnyitja híg öled,

hiánya tűhegyét most

pont eléred,

neve a név,

a lüktetése emlék,

akit kívánsz,

magadba csúszik érzed,

ahogy, ha volt,

térded fölhúzva,

- tessék,

odaadod álmodat,

ébrenléted,

néma ütés,

fénnyel forgó üresség.

Néma

kapitány és

a víz alatti város,

néz rád egy este-hosszat,

száll az angyal,

köztetek csak

mi volt, az asztal,

megkerülöd, konyhába

úszol álmos

képpel, teáért, hallod

jönni, páros

tétovaság, hajaddal játszó

kéz, a ballal

melled simítja,

megfordulsz, halálos,

vízmélyi csönd,

forró teában éjfél,

füledben pergetik

a holddobot,

vigyázz, suttogja,

suttogod: miért fél,

magába húz,

ringatja homlokod,

méz, méz,

vigyázz,

forgó csészében éjfél,

torkodban víz,

szétrobbant szív dobog,

övé, tiéd,

fuldokló,

partot értél.

Néma

ő is,

hallgatsz,

pedig már napok óta

másra se vágysz,

mint megfogni

a farkát:

elképzelted a vonaton

a nadrág

alatt, mikor a

táskát fölpakolta:

- na jó, akkor legyen

a három óra,

lépjen be háromkor

letéve sapkát,

sálat, kabátot,

a szobán haladj át,

ablaknál várd, álljon

mögéd befogva

szemed, csuklóján mérd,

hogy zúg a véred,

ez most a most,

kigombolt inge és a

feneke, combja,

ráhajolsz, végre érzed,

ilyen a most, csiklódon

hosszú séta,

siklik beléd,

lepörgő film, ígéret,

csupa igen, de

néma, néma, néma.