Nagy László verseiből

Aphrodite77•  2022. július 28. 09:29  •  olvasva: 46

Nagy László: Én fekszem itt

 

Én fekszem itt a kihűlt földön:

eleven kincse még a nyárnak,

vétkek s rossz jelek rohamozva

édes húsomra idejárnak.

 

Igazán s végleg téged várlak,

érdes tüllben gyere lassúdan,

horzsolj végig s hagyj itt örökre

izzó kikerics-koszorúban.

 

***

  

Nagy László: Ne hagyj a csontokon állnom

 

 Ne hagyj a csontokon állnom,

 

te ragadj vállon,

vonszolj szobádba,

engem keresztfát

fektess az ágyra,

el innen, el

fénybe,

mesébe,

forralt borhoz,

térdemről csupa-dér

csokrokat oldozz,

nyakamról koszorút,

gyászszalagos hámot,

roskaszd le rólam

fekete zászló-ruhámat,

húzz-vonj szobádba

holtak madarától,

ezüstbetű-hemzsegésből,

jég-gyöngy-szaharából,

átváltoztass,

életre mozgass,

idomíts a létezéshez,

törhetetlen értelméhez,

szádban a mézhez,

piros almádhoz,

küszöbödön rikogatva,

romboltatást, romlást,

kiátkozz,

láng, te szerelmes,

fűtsd át a lelkem,

tündér,

tündér,

segíts kitelelnem!

 

 ***

 

 Nagy László: Tűz

 

 Tűz

 

te gyönyörű,

dobogó, csillag-erejű

te fűtsd be a mozdonyt halálra,

hajszold, hogy fekete magánya

ne legyen néki teher,

tűz

te gyönyörű,

ihlet, mindenség-gyökerű,

virágozz a vérző madárban,

égesd, hogy a sorsot kimondja,

nem a hamuvá izzó csontja,

virrasztó igéje kell,

tűz

te gyönyörű,

jegeken győztes-örömű,

ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra

lélekben szakállasodva,

hűlve latoló józanságban,

ahol áru és árulás van,

öltöztess tündér-pirosba,

röptess az örök tilosba,

jéghegyek fölé piros bálba,

ifjúság királya,

tűz!

 

 ***

 

Nagy László: Ábránd

 

Mint széttépett fehér madár

 

vakít a fenyvesben a hó

ragadozóm idesüvíts

te özvegységet oldozó

hóhérkodásnak gyönyörű

vadja te énrám légy mohó

mint széttépett fehér madár

vakít a fenyvesben a hó.

 

 

 ***

 

Nagy László: Kísérőének fiának

                        aki felnőtt s elindult haza

 

 

Kísérnélek ékes hanggal, nem csicsással,

oroszlános verssel inkább mint cicással.

Fohászkodom immár, s múzsa mivel nincsen,

hadd hogy a poharam többször emelintsem.

 

Elmentél s helyedben délibáb-hologram,

dimenzió három, s nem hagyja hogy fogjam,

bár fiacska-forma s dimenzió három,

fogható csak egy van, ez pedig pohárom.

 

Tőlem elszakadtál kelő teleholdkor,

mintha működtetne irgalmatlan holdkór,

térded úgy emelted, mint akit magához

pufók holdpirosság, árdeli dagály vonz.

 

Indulva hazának, mégy szembe a holddal

óriás kalapban, fácánkakas-tollal,

sötétedik vállad vadibolya-sáncként,

s amit rámborítasz: ibolyás az árnyék.

 

Árnyékodban én már pohárral vetekszem

s rád emlékszem harcos, hajdani Kölesszem,

ringben kinek társa volt az apja ujja –

birkózás, gyermekkor, csicsíja, bubúja.

 

S neked halleluja fátylas jegenyékkel,

aki, íme, felnőtt, s hiszem: sose térdel,

hosszú haját aki nem hagyja levágni,

ne merje mennyei féreg se lerágni!

 

Sodrában panaszt is hordozzon az ének,

mert ha erős voltam s volt magom tömérdek:

million fiacskát mért nem csinálhattam!

Most boldogan halnék – ha még meg nem haltam.

 

De te mégy hazának – ama haza hol van?

Ha eléd rajzoltam, nem kötsz ki a holdban.

Sarkunk alól földet veszítve elégszer

megjártuk, toloncolt a holdba a kényszer.

 

Lapockánkon pisztoly, elől piros ábránd,

 

révedtünk s ébredtünk: hát hamu a párnánk,

hát fülünk növekszik, s szürke holdi tájba

zendül négykézlábas bánatunk iá-ja.

 

Hamu-bélü tökről meséltem is hajdan,

tök hirdette: ő az aranyalma nagyban,

s én olyan királyfit a tök ellen küldtem:

belső fényessége a vitézi küllem.

 

S most fénylek föl, keshedt, koronátlan sólyom,

vélve: fiam sok van, sok a ragyogásom.

Álság ellen mind megy szép kis kardot öltve,

s mindegy, hogy a hólyag költve van vagy töltve.

 

Karddal, síppal, dobbal: mind virágom, s látom,

átlépnek az újabb meotiszti lápon,

s Jungi ingoványon, hol bűz buborékol,

büdös lidérc-hattyú röfög s kukorékol.

 

Ti: előre, tetves ősatyák csak körbe,

mert a templomok közt volt az idő görbe,

ünnepekkel tért meg, ott ücsörgött s ült le,

fulladt borba, sörbe vagy lepényre sült le.

 

Körhinta, kőcsipke-rozetta, hasonló:

űri csillag-újság, zodiákus-forgó -

De az idő immár kiegyenesítve,

s magzatok: vigyázat, nem lökődni sínre,

 

soha sínre, soha kerekes cselédül

ördög tomporának tempós kerekéül,

esztelen iramban se régi se új kincs,

bővült s újratermelt kínból visszaút sincs.

 

Ember alkonyba az utat ne lássam,

ahol hajt a Bomlás dögszagú palástban,

s kereklő sok sebként fiaim forognak

vérző égi sínen bár a csillagoknak.

 

Nyakam hattyúdalra nem tekerem, inkább

ítéletet mondok, ez keményebb, tisztább:

Út, mit ember ád el, út, mit ördög megvesz,

Görbül az is körré, mindenestül dög lesz.

 

Fél-világ ti vagytok, szív, arányzó és hajt,

 

s fiúk, hazatértek, fiú, haza érsz majd

Minden archetipus-vércsöpp, nem hazúdom,

benned haza ér majd az egyigaz úton.

 

Föld-hó-kohó-arcú világöreg-ősök

haza érnek csengős pásztorok, regősök,

parasztok, timárok, vasverő cigányok,

költők s holdsütésben forgó szent zsiványok.

 

Ezt higgyed s ne félj hogy aggódva igézlek,

nem kötelez: kísér oroszlános ének,

úgy is ha kifogytam létemből, boromból,

játszva lábaimnál mormol és dorombol.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!