Lázár Júlia verseiből

Az utolsó utáni levél

1.
írok. ha itt ülnél szemben velem,
mondanám, hogy. akit fogva tart
a nyár, mit is kezdjen a rászitáló
ősszel? az érzésnek nincsen kora
sem évszaka. ott a teraszon,
legyen, mondtad, mediterrán terasz,
ahonnan a tó keskeny szürke csík,
a tengert láttuk együtt: a miénk
lett. te most másokkal mész oda, engem
az idő, ez a foglár visszatart,
és kicsinyes aggodalmak gyötörnek.
a szárnyam mozdul, terítem föléd,
mekkora távot foghat át a lélek,
mit bír mostoha gazdája, a test?

2.
az autóban az a furcsa zaj
megriasztott vagy megnevettetett.
közöttünk a sebváltó lett a kard,
bár békét akart minden porcikánk,
dühödt párbajra ingerlő hírekben
kerestük mindenáron a helyünket.
két vén szerelmes, na jó, szépkorú,
akarta megváltani a világot,
de kérte-e ezt tőlük a világ?
az ember, ez az angyalszörnyeteg
körül se néz, fegyverrel hadonászik,
azt hiszi, már ura az elemeknek,
vagy párásodó ablakok mögött,
egy szempárban új csillagot talál.

3.
karcos fenyőfát nézek a fotón,
ujjaival kaparja a tetőt,
hallom, kiabál, mintha neki fájna.
kié ez a táj? az ember betört,
ütött, vágott és épített, a fa
nézte, nyújtózott barátságosan,
hiszen nem tudta, mi a félelem.
még most is csak a szél borzolja fel,
nagy sóhajoktól meg se rezdül,
a behatoló nem lett boldogabb,
és egyikük se kívülről figyel.
egymással érintkező porszemek,
a legkülönfélébb formákat öltve,
adják vagy elveszik az életet.

4.
összeér külső és belső vihar.
villámlik. eltűntek a csillagok.
Vega, Deneb, Bereniké haja,
Cepheus, Andromeda, ez az otthon.
hová legyek, hogy senkit ne sebezzek?
lehessen kék az ég, de néha felhős,
és nem kell rögtön villám, istenek.
bevallom így is, néha nagyon félek.
a torkomig kúszó hideg szorongás
már régi ismerős, mégsem barát.
hol van ilyenkor, akit szeretek?
miért nem érti, hogy a pillanat
kevés az élethez, de pont elég
az elmúláshoz? nincs erre időnk.

(Kőarc c. kötet, 45-47. oldal)

 

Sötétség

a sötétség karéja éles.
megrezzennek a nyári bokrok.
a töviseken fennakadva
fázósan dideregnek
a múlt foszlányai,
jön az ősz és sárba tapossa,
trágyázza a jövőt.

(Kőarc c. kötet, 38. oldal)