Ladányi Mihály speciális szerelmes költészetéből

Aphrodite77•  2022. július 12. 14:28  •  olvasva: 156

(Engem mindenkor lenyűgöz ez a fajta szerelmi líra. Kötetei közül az Utánad kószálok és a Bejegyzések a családi Bibliába címűek.)

Ladányi Mihály: Dal


Az ember simító tenyér,

csak néha bánat húzza le.

Ilyenkor arra üt, kit ér,

de végül ő sajdul bele.


Az ember éneklő torok,

csak néha horgasujjú szél

szorítja el a dallamot,

mint egy kötél.




***



Ladányi Mihály: Kés


Mint öngyilkos

kezéből kiütött kés,

elémzuhansz és

fényed veri át

szememben a halált.

Kabátom alatt viszlek,

szorongatlak,

s utolsó estémig

szerelmem lassan-lassan

reádrozsdásodik.



***



Ladányi Mihály: Halkan ha hozzád kopogok


Halkan ha hozzád kopogok,

ne fordíts hátat, ne menj mással,

nyújtsd kezed, és boldogságom

add meg egy könnyű mosolygással.

Halkan ha hozzád kopogok,

fogd le szemem, és mondd, hogy nyár van:

Embertelen a tél nagyon;

nincs más melegség, csak a vágyban.

Fáradt vagyok, komor vagyok,

akár az ősz, ha télbe réved.

- Mosollyá oldódik a gond,

ha kis kezed kezembe téved.




***



Ladányi Mihály: Hold


Neonok közt feljött a Hold,

vacsoraszaggal száll a szél.

Távol az utca véginél

egy fáradt verkli döngicsél.


Bérházak sűrű árnyai

nem rejtették varázsod el.

Megfelezzük az egy cigit.

Éjjelre már nálam leszel.

Mi úgy találtunk egymásra,

mint a házra, ki hazaér.

Éhes lelkünkre süt a Hold,

ez az égi zsíroskenyér.




***



Ladányi Mihály: A szerelem olykor


A szerelem olyakor jóságosan

leül az asztalomhoz és beleiszik emlékeimbe.

Ilyenkor mondok néhány közhelyet neki, hiszen

az ember tartozik annyival érzelmeinek,

mint egy cipőfűzőnek, amely kitartott akkor is,

midőn a cipőtalp felmondta a szolgálatot.




***



Ladányi Mihály: Torzó


és rémült állatként emlékezem a napra

hol gazdám elmaradt ki jó volt jószavú

és jószagú kezét csókolni ideadta

midőn szoros nyakörv feszült reám a bú


Főúr egy rumot


egy széttépett búcsú sötét fátyla a szemben

egy kézfogás amely nem ér véget sosem

egy rekedt vonatfütty s kigyúlt emlékeim

távozó lépteid után lestek ijedten


Egy fél rum igenis


e kocsmában senki nem ismer itt a füst

büdös bozótja közt kisírhatnám magam

két matróz kujtorog hajuk már rég ezüst

két strapált szerelem visong markuk alatt


Záróra közeleg


az emlék kést dobál sovány bordám közé

csókkal kivert nyelvén az arcod vonala

mint ez a boldogság ilyet nem láttam én

ilyen nagy bánatot te sem láttál soha


Jóéjszakát uram.




***



Ladányi Mihály: Szépséges asszony


Ha szánandó, nyers szavaimra nézek

-kormos tüzek a teljes nap körül –

valami vad szomorúság legyint meg.

Mért nem lettem kovács, hogy tiszta vasból

Tűzben formáljak rózsát küszöbödre?

Ha átlépnéd, harangozna a lelke,

s szebben szólna gomolygó szavamnál.

Csak üldögélnék s néznélek én, amíg a

duzzadtmellű éjfél a fákra dől el.

Visszafojtott, keserű félelemmel

elgondoltam, hogy egyszer messze indulsz,

s úgy maradok magamban, mint a kémény,

ha robbanástól összedől a hajlék.

Ó, vidám dáridóm! Lakmározom most,

egész tested jóízű, édes étek,

fűszereidtől a vérem megárad,

s elindulnak hadaim húsod ellen,

térdre esnek az öröm küszöbénél,

s könyörögnek a magad-megadásáért.


Mennyi minden szorongat szeretőként

engem, mi minden édesget magához!

A Költészet, ez a mindenkihez jó –

A szemében városok tükröződnek,

foga között bódító cigaretta,

elém áll, hogy szívemmel tüzet adjak,

szobára hív, egyedül őt szeressem,

magához ránt, hogy homlokod ne lássam.

De megszököm ilyenkor, éjjelente,

s e kültelki kocsmában, a kiloccsant

pálinkaszagban, hova ő be nem lép,

megszólítlak s tied vagyok egészen.




***



Ladányi Mihály: Este


Az égen hold arany bikája bőg,

a vérszegény mezőkre rávizel

és fellegek remegő bokra közt

busa fejét leszegve ballag el.

Csöpp hangok csokrai a fű közül

sötétségbe hajolnak élesen,

ráspolyozzák a mély csönd rácsait.

Öreges szél dülöngél a hegyen.



***



Ladányi Mihály: Tested melegét


Tested melegét keresem, mert a tűzhelyek

mindenfelé kihülnek,

elkékült szájjal vacoglak,

mint a keresztények Jézusukat,

és matracig letarolt ágyba

fektetem estémet sírdogálva,

és tordai gyantaillatodról faggatom

a fenyőágakat.

Mindenhol ott vagy és mégsem talállak

és rekedt f-dúrban

üvöltözök minden papírlapon,

ha a toll percegve rácsap.

Mert tél van, és nem tud élni

az öl melege nélkül az ember,

járkálok cellaéjben és fagyott ujjakkal

szorongatom a verset,

mint a rácsot.


Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!