Szépek - versgyűjtemény

Hold pásztorolja a megdermedt tájat,
a tegnap vére mindent elborít,
a rét fölött már szelek zsolozsmáznak,
hajnal csipkézi a múlt ágait.

Szívemre szállt az októberi bánat,
hajamba hullt egy tetszhalott bogár,
avarba süllyedt fénylő glóriámat
temeti ősz és elsiratja nyár.

Barackvirág borítja a víz
partját mint a pára
Indigókéken folyik tova
És a távolban az égbe ömlik a tavaszi folyó
A sodrás-elragadta szirmokat
lesve sétálok mellette
És egyszercsak házad előtt
találom magam.

Vásárhelyi Géza: Hajnali hó

(Ki vár engem? C. kötetből Bp., 1991)

Hallom hogy hullasz halk zizegéssel

Hallom hangodnak pelyheit

Hallom hogy hullani el nem késel

Hallom mosolyod téli kertjeit

Hallom hogy élsz hallom hogy meghalsz

Hallom hogy talán nem menekedsz

Hallom hogy hullasz hallom hogy árulsz

Hallom hogy talán már nem szeretsz

Hallom hogy hallom hallom hogy hallod

Hallom hogy hallani hallani hó

Hallom hangtalan halni a hangod

Hallom hogy hullik a hajnali hó.

 ***

Vásárhelyi Géza: Hitszegés

Lenni akartam

hiszem is végül

rokonnak lenni

szegről-végről

kezemben kés

szememben hála

olyan lettem

amilyen világra

ne hidd el nékem

hogy ezt akartam

hitszegésem

vad meze rajtam.

***

Vásárhelyi Géza: A 998. éjszaka

Nem ajánlom senkinek

sem ez sem az

csak a kopasz diófa

a meg nem szokható

meg a hónapos esők

vagy

csupán egy belső kényszer

s a kényszerűség hogy ne így

vagy a csend s az éj közt

valami jő

átvág a kerten ablakon

átsiklik rajtam

vízen a kés

sem ez sem az

alusznak a hangyák a padló alatt

a vadgerle fészkén zizeg

egy szalmaszál

szül az éj

hatalmas combjai remegnek

összeroppannak a cseréptetők

a macskák forró talpai alatt

úgy bíznék

valami másban

valami magamban.

 ***

Vásárhelyi Géza: Egy régi télutó

az idő szegélye mély-lila

a város köddel harmatoz

ajkad széle oly puha

és megdöccen a villamos

hideg az arcunk összeér

már nem is vagy oly idegen

akár a köd kinn oly fehér

arcom a fagyos üvegen

*** 

Vásárhelyi Géza: Hirtelen vége

Nézz tükörbe és szólj ha mersz

fordítsd el hisz léttelen jajong

képednek torza testedben a torzó

forgolódj a nézés álomtalan almán

nyald le a foncsort egyél üveget

A léttelenből dobd fel a képed

a tükrök itt torzak egymásbafutnak

magaddal szemben s háttal állsz

pompeji polgár nézz a tükörbe

lebegtessed átlátszó (sz)árnyaidat

*** 

Vásárhelyi Géza: Ami nincs

Jön a halál jön megszagol

s egy kék mályvára száll

jön a mályva és megszagol

halál halál

Az iskolából kicsengetett gyerkőcraj gurul

az égen mályvakék szegély: bealkonyul

Istenem micsoda nyár ez mi hajnalhasadás

pihen a fekély a gyomron

és nincs szabadulás

Valami jön és meglegyint

úgy ismered az elmúlás maga

szobádban lassan összegyűl

réghervadt mályvák illata.

Csoóri Sándor: Elengednélek, visszahívnálak

 Elengednélek,

 visszahívnálak,

nagy vízben vetnék neked ágyat

s fáradhatatlan tengerészed,

kezemmel körülhajóználak.

Amerre mennél,

mennék utánad.

Nyár van,

kiköltözöm az ég alá

szerelmed nomádjának:

süssön a Nap, mint a végzet –

egész testemmel

égjek!

Erőt az elérhetetlen jövő ad

s holnapi romlása a vágynak –

Darazsak golyózápora

luggatná át a koponyámat,

venné a világ véremet,

de én csak mosolygok,

mert látlak.

Elengednélek –

visszahívnálak –

hangya-gyászmenet hömpölyög,

előle eltaszítanálak.

Porból fölszedve vizet adnék,

sebed kimosnám szavaimmal.

Melléd feküdnék s a világot

elsötétíteném

hajaddal.  

Baranyi Ferenc: Egyszer majd minden összeköt

Ölelésünkben összeér:

talán a szív, talán a vér.

Az éjszakában összeköt:

talán a fény, talán a köd.

Mi hát – mi egybetart – a lánc?

Talán szeretsz. Tán csak kivánsz.

Mindegy. Most hozzám tartozol.

S enyém leszel valamikor.

Egyszer majd minden összeköt:

a szív, a fény – a vér, a köd.

***

Baranyi Ferenc: Elmondhatatlan vallomás

Van szerelem bevallhatatlan,

vállalt nyugalmad őrzöd abban,
te döntöttél ekként magadban:
titok legyen. Bevallhatatlan.
Azt dédelgeted ami gátol,
ami megóv a kimondástól,
úgy őrzöd, mint koldus a rongyát,
hogy tested pucérnak ne mondják.
Észrevétlenebb a fedettség,
a megtagadott meztelenség,
a félbenyelt döbbentő - mondat,
ára behódolt nyugalomnak.
elhessegetsz sok sas szerelmet
ha kotlós biztonság melenget,
moccanna vágyad bár: cseréld el
a meleget a repüléssel. . .
A szárny alatt a szárnyalás-vágy:
gyutacsát vesztett bamba gránát,
sorsától fél, robbanni reszket,
magát alázza játékszernek.
Élve maradt szomorú bomba,
egykedvű csirke, puha tollban,
szélárnyékban delelő koldus,
vigyázatodban egyszer fölbuksz!
Félelmed rongyod - óva koldul-
szabályos koldus. Sose fordul
senki feléd. Nincs szava, élce,
nincs tetteden meghökkenése.
Örülsz, ha rád se pillant senki,
ha nem kényszerül észrevenni,
tekintetek pergőtüzének
körében kényelmetlen élned.
Magaddal is hitetve vallod,
hogy bőröddel egy már a rongyod,
kínok nélkül letéphetetlen,
benne szíved elérhetetlen.
Miről titkon vallod: bolondság -
őrzöd, akár koldus a rongyát,
talpig beléje öltözötten
lapulsz ártalmatlan közönyben.
Van szerelem bevallhatatlan,
vágyol rá - s benned van, magadban,
ragyogását rongy alá loptad,
magad előtt is letagadtad.

 ***

 Baranyi Ferenc: Egyedül

Az a magány: aludni térni

egyszál-pucéran olyan ágyba,

melyben néhány nappal előbb még

szeretőd válla volt a párna;

mint alma-álom, rádvirult a

lánymell, kezedbe kerekedvén,

s most gömbölyű homályt szorongatsz

az éj didergő, vézna testén.

Elküldtelek – s én érzek úgy, mint

akinek az útját kiadták,

ujjaim teli kosarából

elgurultak az aranyalmák,

füled kelyhébe összegyűjtve

elvitted felforrt suttogásom,

formád nyomának mélyedése

hűsen ásít a szalmazsákon.

Voltál test-méretű valóság –

hiányod mindenségnyi semmi,

köröttem bizsereg a csönd már,

mellemet kiáltás repeszti,

kiáltozom, de visszalengő

illatod éri felszakadt szóm,

s csitulok, mint aki magában

dúdol, ha kopognak az ajtón.

Ne fordulj meg, nem lenne úgysem

megoldás már a visszatérted,

csak úgy maradok meg neked, ha

nem hallod, hogy kiáltok érted,

máskor bennem csodát csodáló

szemed kihűlne most, ha látna,

megfosztva gőgöm mákonyától

visszatérésed megalázna.

 ***

Baranyi Ferenc: Staccato

Amíg csupán lopjuk magunknak egymást:
csak lopott holmi lesz, mi rég miénk,
vezekelünk a rég megérdemelt nász
visszaeső kis bűnözőiként,
akié vagy, elvesz naponta tőlem,
s ha néha visszakaplak egy napig:
megint sután, csak félig-ismerősen
puhatolom felejtett titkaid,
heteken át, míg várom folytatását
egy-két lopott órának, meglopok
minden varázst, mit új találkozás ád,
mert úgy kezdjük mi egyre újra, hogy
már messze vagy, mikor megérkezel.
Karomba kaplak s mégsem érlek el.

 ***

Baranyi Ferenc: HÓ-ÁLMAIM

És hó esett a tiszta víztükörre,
a pelyheket
nagy hullám kapta ölbe,
és vízzé vált a hó ott mindörökre.

Nem volt remény, hogy a hó megmaradjon
nem volt fehér
a táj, csupán a parton,
a víz szinén fehérlőn nem maradt nyom.

Ha jéggé fagysz, a rádhullt drága pelyhek
nem növelik,
csak terhelik a lelked,
és eltakarják szépségét szinednek.

Hó-álmaim örvényeidbe hullnak,
s örvényeid
havamtól gazdagulnak,
midőn ijesztő messzeségbe futnak.

Az életem csak benned folytatódhat,
ez sorsa rég
- ha vízre hullt - a hónak,
belédhalok, hogy éljek, mint futó hab.

Kergetőztek az örvények pörögve,
rohant az ár
a végtelen ködökbe
és hó esett az örvénylő gyönyörre.

 ***

Baranyi Ferenc: Előled is hozzád

Szeretni foglak tegnapig.
Jövőd múltamba érkezik
s múltadból érkezik jövőm.
Csak tegnapig szeress, de hőn.
Mielőtt megismertelek,
már szakítottam rég veled,
nem is tudtad, hogy létezem,
és szakítottál rég velem,
elváltunk végleg, mielőtt
megjelentünk egymás előtt,
én jobbra el - te balra át.
S most jobb a ballal egybevág.
Kiadtad utamat s utad
kiadtam én is. Menj. Maradj.
te érted ezt? A távozó
nem el, de feltűnik. Hahó,
hahó! Csak erre! Jőjj! Eredj!
Isten hozott! Isten veled!
Isten veled! Isten hozott!
Futok tőled s hozzád futok,
s te tőlem énhozzám szaladsz,
előlem is hozzám szaladsz -
ki érti ezt? Ki érti azt?

Megfoghatatlan. Képtelen.
Szerelem ez? Alighanem.

 ***

Baranyi Ferenc: Galambnyi suhanás

Mikor szeretkezünk, akkor legszebb az arca.

Mintha égő kazal fölött galamb suhanna
vagy légörvényeken szirom lebegne át,
szélvésznek szegve csöpp, esővert illatát.
Hatalmas harckocsi rollernek is kitérül,
mikor csatánk egén a szép arc felfehérül
s már nem is háború, de röppenés a nász,
égő kazal fölött galambnyi suhanás -
nem oltja a tüzet, csak karcsúbbnak mutatja.

Mikor szeretkezünk, akkor legszebb az arca.