Szépek - versgyűjtemény

                                         Nagy embernek és szentnek lenni önmagunk
                                               számára: ez az egyetlen fontos dolog.
                                                                                               (Ch. B.)

IMP

Nagy ember vagyok-e? Szent vagyok-e?
És a kérdések érdekesek-e?
Vagy a többiek igyekezete?
Törekedjünk-e, és ha, mire?

Vagy tartózkodjunk? Igen? Nem? S mitől?
Befogad-e, s ha mégis, milyen öl?
Szabad-e elcsevegni bármiről?
És az oltalmat adó fal merre dől?

Szabad-e bármit nem gondolni el?
És ha nem, ki büntet meg és mivel?
És ha szabad, ki mondja, hogy szabad?

Lehet-e soha nem igaz szavad?
Rulett-e a rulett, ha nem forog?
Lehet-e fontos egyetlen dolog?

                                          A művészet civilizáló tényező. (Ch. B.)

Romptu

Öt percen belül: vakartam a seggem,
(diszkréten persze) egy jobb étteremben,
hová a kulcsfontosságú nőt cipeltem,
a homárleves közben megemeltem
kissé magam, hadd távozzon a szellem!
majd belekezdtem egy hosszúkás, felleng-
zős döglesztőbe a szerelem ellen,
a heteroközömb mellett, hogy ne kelljen

az elcsöppenő orromra ügyelnem
(a damasztot kezem ügyébe vettem,
s vissza a kenyérkosárra ügyesen),

Nem látta. Kanalazott, hálisten.
Kis kenyeret kért. Mondtam neki: tessen.
S este ő: „Laposod nincs?” – mászva testem.

                                           Hasznos embernek lenni: ezt mindig
                                           meglehetősen útálatosnak találtam.
                                                                                  (Ch. B.)

A dandy

Ebben találkozunk. Moá oszi,
lézengésedben lankadatlan Mester.
Elég feladat a túltengő testtel
elbánni mint nőjével a strici.

Khöltő?! Szorgos színész. Csak a hülye hiszi,
hogy lelkiél. Vesződik a szereppel,
tanulja este, elfelejti reggel,
de délután előáll: Voászi!

No persze, örökös epizodista:
„elkapott pillanat”, „ahogy megállt”. Ilyesmi.
Olcsó nők, cigik szaga ráncaiban,

düh, dölyf, szabószámlák, a gázsilista
hátulról elsője. – Ez a szívet kikezdi.
De ahogy megszólal!: „Tálalva van.”

(Hólabda a kézben. New York, 1984. 16-17. oldal)

Soha „meleg!”
vagy legalább „langyos! langyos!”
csak kékfoltokat gyűjtető bolyongás
a röhej csengő oszlopai közt.
Ami kerestetett (mi is?),
az ott sem, itt sem,
kívül, se belül.
A kendőt lerántod:
vadító vihogás.
Héjanként nehezül
fáradt szemedre Isten.

(1984. március)

/Hólabda a kézben c. kötet, 26. oldal/