Szépek - versgyűjtemény

Mũvészet
Aphrodite77•  2022. július 28. 09:32

Szepes Mária verseiből

Szepes Mária: Vízióversek 2002 (A Szómágia című kötetből)

 

Érintgetések

Sejtelem talán?

De az sem fogja szóba,

Körvonalat nem tűr.

Mindig elsiklik síkosan.

Más a hangja, színe.

Pehelyérintése borzongató.

Jaj, mintha már eltűnt volna.

Pedig van. Van Ő, a pontnál kisebb mag,

amelyből születik a múló.

Benne rejlik a titok.

A géniusz. Ami leleménnyel változik.

Örvény. Megfoghatatlan.

Óceán tetején futó fény.

Utol nem éri senki, aki valaki.

Orkán magjában pihen.

E menedék a menedéked.

Ha odajutsz, mély álmod legmélyén

Lelked meztelen,

rejtőző pontját érintgeti.

Beolt villámával,

tengernyi határtalannal,

a végtelen mámorával,

lélegző szikrákkal.

Ó, ne tiltakozz!

Hideg áram nem taszíthatja el.

Ő van. Te elmúlsz.

De él az érintés.

Ő az. Nem mondom ki.

Kimondhatatlan.

 

*** 

 

Szepes Mária: Másképp szép

 

Ember talán nem is tudja,

aki a múló szépnek gyötrődő rabja,

hogy van olyan szépség is,

amely létének selymes balzsama.

Felizzik, elpihen, békét ringatva,

néma zsolozsmát dalol

súgva, hallgatva.

Mindent elmond,

önnön titkába beavatva:

Másképp szép.

Pihetoll piheség,

pihén simuló örökség

a lélek titka.

E lélekáram átszőtt mindent.

Boldog harangja,

ujjongó örök hangja

másképp, másképp szép.

 

*** 

 

Szepes Mária: Feszültségszintek

Vannak halálélmények,

 

és halálon túlszökkenő,

végtelen erőszökőkutak.

Nőnek, nőnek, meg nem állnak,

s rajtuk szöknek a fénybe is

kíváncsi árnyak,

hogy lelopjanak

a szenvedő senki elítéltnek

kicsi vigaszt.

E fényben a végtelen magasba

szárnyaló árnyak elfajultak.

Éreznek, szánnak.

Ezért lopnak isteni forrásból titkokat.

A létben sínylődő

halálraítéltnek vigaszul azt,

ami nektár és balzsam.

A fény fent lehullt mosolya

nem büntet. Neki már mindegy.

Lopjon a szánakozó fénykisded.

Játék. Kötözzön látszatsebet.

Múló a könny, múló a mosoly,

múló a seb. A nyújtózó fény örök.      

 

 ***


Szepes Mária: A láthatatlan üzenete a vízióvilágnak

 A láthatatlan az Igaz:

 

a látható, ami nem igaz,

de önmagát valónak hiszi,

s öröknek azt, amit ellopnak percei.

A láthatatlan az időt nem ismeri.

Nincs küszöbe, amely rettenti.

Nincs könnye, bánata, véres határa.

Válást, gyászt, találkozást nem érleli.

A láthatatlannak csak jelene van.

S onnan kitekintve mosolyog.

Talán szán. Nem tudni.

Milyen gyönyörű lehet így lenni!

Minden más, a vélt „lenni” annyi,

mint halálba zuhanni,

s az szörnyű svindli.

 

*** 


Szepes Mária: Nincs véletlen

 

Lehet félébren, félálomban

hosszan időzni.

Lehet égi kincset rabolni

A halált hazudó nappalnak.

Halhatatlanságot csempészni

a zsúfolt siralomháznak.

Ott fogoly halálraítéltek

kivégzésre várnak.

 

 ***

 

Szepes Mária: A beszélő fény harangjátéka

 

Egyet kondul. Hajnal ez? Ki tudja?

Valami fény. Olyan forma.

Idea áram? Teremtő szó? Ki tudja?

Ki mondta ki? Egy Isten álma?

Minden lehet. És semmi sem. Hátha?

Minden nyitott még. Változtathatsz rajta.

Nincs alakja. Ez a legnagyszerűbb rajta.

Nem azonos se veled, se mással,

mégis azonos egymással.

Isten és Párka. Teremtő határtalan.

Surran, merít. Áthatol képzetfalon,

észlelő okon. Lebontva a sűrűt,

csomókat kioldva lehull,

emelkedik, és középen eltűnik.

Ige? Ki tudja?

Aphrodite77•  2022. július 28. 09:29

Nagy László verseiből

Nagy László: Én fekszem itt

 

Én fekszem itt a kihűlt földön:

eleven kincse még a nyárnak,

vétkek s rossz jelek rohamozva

édes húsomra idejárnak.

 

Igazán s végleg téged várlak,

érdes tüllben gyere lassúdan,

horzsolj végig s hagyj itt örökre

izzó kikerics-koszorúban.

 

***

  

Nagy László: Ne hagyj a csontokon állnom

 

 Ne hagyj a csontokon állnom,

 

te ragadj vállon,

vonszolj szobádba,

engem keresztfát

fektess az ágyra,

el innen, el

fénybe,

mesébe,

forralt borhoz,

térdemről csupa-dér

csokrokat oldozz,

nyakamról koszorút,

gyászszalagos hámot,

roskaszd le rólam

fekete zászló-ruhámat,

húzz-vonj szobádba

holtak madarától,

ezüstbetű-hemzsegésből,

jég-gyöngy-szaharából,

átváltoztass,

életre mozgass,

idomíts a létezéshez,

törhetetlen értelméhez,

szádban a mézhez,

piros almádhoz,

küszöbödön rikogatva,

romboltatást, romlást,

kiátkozz,

láng, te szerelmes,

fűtsd át a lelkem,

tündér,

tündér,

segíts kitelelnem!

 

 ***

 

 Nagy László: Tűz

 

 Tűz

 

te gyönyörű,

dobogó, csillag-erejű

te fűtsd be a mozdonyt halálra,

hajszold, hogy fekete magánya

ne legyen néki teher,

tűz

te gyönyörű,

ihlet, mindenség-gyökerű,

virágozz a vérző madárban,

égesd, hogy a sorsot kimondja,

nem a hamuvá izzó csontja,

virrasztó igéje kell,

tűz

te gyönyörű,

jegeken győztes-örömű,

ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra

lélekben szakállasodva,

hűlve latoló józanságban,

ahol áru és árulás van,

öltöztess tündér-pirosba,

röptess az örök tilosba,

jéghegyek fölé piros bálba,

ifjúság királya,

tűz!

 

 ***

 

Nagy László: Ábránd

 

Mint széttépett fehér madár

 

vakít a fenyvesben a hó

ragadozóm idesüvíts

te özvegységet oldozó

hóhérkodásnak gyönyörű

vadja te énrám légy mohó

mint széttépett fehér madár

vakít a fenyvesben a hó.

 

 

 ***

 

Nagy László: Kísérőének fiának

                        aki felnőtt s elindult haza

 

 

Kísérnélek ékes hanggal, nem csicsással,

oroszlános verssel inkább mint cicással.

Fohászkodom immár, s múzsa mivel nincsen,

hadd hogy a poharam többször emelintsem.

 

Elmentél s helyedben délibáb-hologram,

dimenzió három, s nem hagyja hogy fogjam,

bár fiacska-forma s dimenzió három,

fogható csak egy van, ez pedig pohárom.

 

Tőlem elszakadtál kelő teleholdkor,

mintha működtetne irgalmatlan holdkór,

térded úgy emelted, mint akit magához

pufók holdpirosság, árdeli dagály vonz.

 

Indulva hazának, mégy szembe a holddal

óriás kalapban, fácánkakas-tollal,

sötétedik vállad vadibolya-sáncként,

s amit rámborítasz: ibolyás az árnyék.

 

Árnyékodban én már pohárral vetekszem

s rád emlékszem harcos, hajdani Kölesszem,

ringben kinek társa volt az apja ujja –

birkózás, gyermekkor, csicsíja, bubúja.

 

S neked halleluja fátylas jegenyékkel,

aki, íme, felnőtt, s hiszem: sose térdel,

hosszú haját aki nem hagyja levágni,

ne merje mennyei féreg se lerágni!

 

Sodrában panaszt is hordozzon az ének,

mert ha erős voltam s volt magom tömérdek:

million fiacskát mért nem csinálhattam!

Most boldogan halnék – ha még meg nem haltam.

 

De te mégy hazának – ama haza hol van?

Ha eléd rajzoltam, nem kötsz ki a holdban.

Sarkunk alól földet veszítve elégszer

megjártuk, toloncolt a holdba a kényszer.

 

Lapockánkon pisztoly, elől piros ábránd,

 

révedtünk s ébredtünk: hát hamu a párnánk,

hát fülünk növekszik, s szürke holdi tájba

zendül négykézlábas bánatunk iá-ja.

 

Hamu-bélü tökről meséltem is hajdan,

tök hirdette: ő az aranyalma nagyban,

s én olyan királyfit a tök ellen küldtem:

belső fényessége a vitézi küllem.

 

S most fénylek föl, keshedt, koronátlan sólyom,

vélve: fiam sok van, sok a ragyogásom.

Álság ellen mind megy szép kis kardot öltve,

s mindegy, hogy a hólyag költve van vagy töltve.

 

Karddal, síppal, dobbal: mind virágom, s látom,

átlépnek az újabb meotiszti lápon,

s Jungi ingoványon, hol bűz buborékol,

büdös lidérc-hattyú röfög s kukorékol.

 

Ti: előre, tetves ősatyák csak körbe,

mert a templomok közt volt az idő görbe,

ünnepekkel tért meg, ott ücsörgött s ült le,

fulladt borba, sörbe vagy lepényre sült le.

 

Körhinta, kőcsipke-rozetta, hasonló:

űri csillag-újság, zodiákus-forgó -

De az idő immár kiegyenesítve,

s magzatok: vigyázat, nem lökődni sínre,

 

soha sínre, soha kerekes cselédül

ördög tomporának tempós kerekéül,

esztelen iramban se régi se új kincs,

bővült s újratermelt kínból visszaút sincs.

 

Ember alkonyba az utat ne lássam,

ahol hajt a Bomlás dögszagú palástban,

s kereklő sok sebként fiaim forognak

vérző égi sínen bár a csillagoknak.

 

Nyakam hattyúdalra nem tekerem, inkább

ítéletet mondok, ez keményebb, tisztább:

Út, mit ember ád el, út, mit ördög megvesz,

Görbül az is körré, mindenestül dög lesz.

 

Fél-világ ti vagytok, szív, arányzó és hajt,

 

s fiúk, hazatértek, fiú, haza érsz majd

Minden archetipus-vércsöpp, nem hazúdom,

benned haza ér majd az egyigaz úton.

 

Föld-hó-kohó-arcú világöreg-ősök

haza érnek csengős pásztorok, regősök,

parasztok, timárok, vasverő cigányok,

költők s holdsütésben forgó szent zsiványok.

 

Ezt higgyed s ne félj hogy aggódva igézlek,

nem kötelez: kísér oroszlános ének,

úgy is ha kifogytam létemből, boromból,

játszva lábaimnál mormol és dorombol.

Aphrodite77•  2022. július 28. 09:22

Áprily Lajos verseiből


Áprily Lajos: Holló-ének

 

Lomb aranylik

lenge ágon,

pók ezüstöz

holt mezőket.

Holló-hangok

hamvas égen -

holló-párom,

hallod őket?

Felleg-úton

itt vonulnak,

fellebegnek,

visszahullnak.

Pár a párral,

csak magukban,

szél előttük,

tél nyomukban.

Pár a párral,

soha hadban,

rikácsoló

nagy csapatban.

Éjszakázva

dúlt berekben,

rom-falukban,

rengetegben,

s új birokra

kelve reggel

köddel, faggyal,

fergeteggel.

 

Pók ezüstöz

holt mezőket,

holló tart a

kormos éjnek.

Holló párom,

zeng fölötted,

zeng fölöttem

sorsos ének:

Csak magamban,

csak magadban,

virradatban,

alkonyatban,

soha csacska

csóka-hadban,

rikácsoló

vad csapatban.

Messze szállnánk -

visszaszállunk:

 

 

visszavár a

sziklaszálunk.

Durva fészken

vadfa ringat,

ott neveljük

fiainkat.

Sírdombjáról

kurta nyárnak

egyszer ők is

útra szállnak.

Észak útján,

soha délnek

- zeng fölöttünk

sorsos ének -,

soha hadban,

csak magukban,

szél előttük,

hó nyomukban,

éjszakázva

rom-berekben,

dúlt falukban,

rengetegben.

 

Jaj, magányos,

kósza fajta,

árvaságnak

átka rajta.

Napsugárban,

felleg-árban,

tél-szakában

jár magában -

úgy vesz el az

Éjszakában.

 

 ***

  

 

Áprily Lajos: Fiamnak
 

Voltam alkonyba búgó tíbia.
Te légy jövendő gondolat-csatán
piros hajnalba búgó trombita.

Voltam romokra hulló permeteg.
Légy villámtól feszülő éjszakán
rontó, teremtő nyári fergeteg.

Voltam pennában sercegő erő.
Légy kohófényben sújtó kalapács,
idők üllőjén konduló verő.

Voltam lepattant húrú hegedű.
Légy boltozat-rendítő orgona,
echót riasztó, dörgő zengzetű.

Voltam haszontalan műhely-salak.
Te légy titkos szépségű, ritka kő,
miből a művész óriást farag.

Voltam tört palló szikkadó eren.
Légy zajló árban jég- s hullámtörő,
acélos élű és könyörtelen.

Voltam sötét, lomos hajófenék.
Te légy hajókosár árboctetőn,
ahonnan tárul tenger-messzeség,

s amíg alant hullámcsapás üvölt,
szálljon belőled lélekrengetőn
remények új igéje szerteszét:

Föld!


***

 

Áprily Lajos: Ajánlás

 Ne haragudj. A rét deres volt,

 

a havasok nagyon lilák,

s az erdő óriás vörös folt,

ne haragudj: nem volt virág.

 

De puszta kézzel mégse jöttem:

 

hol a halál nagyon zenél,

sziromtalan csokrot kötöttem,

piros bogyó, piros levél.

 

S most add a lelked: karcsu váza,

mely őrzi még a nyár borát –

s a hervadás vörös varázsa

most ráborítja bíborát.

 

 ***

  

Áprily Lajos: A rím

 

Hazája álom és titok,

 

szem-nem-legelte pázsitok.

 

Egyszer csak itt van s mint kis ér,

csilingel és kisér, kisér.

 

S fürtös csengő lesz: hangpatak,

amelyben új csengés szakad.

 

Mentát locsol, szirmot sodor

és illatos lesz, mint a bor.

 

És mámoros lesz, partot ont,

kurjongató, vidám bolond.

 

A mély felé örvénnyel ás,

hogy belenézni: kábulás.

 

A fényen tündökölve fut

és fényes tündérvölgybe jut.

 

S tó lesz, virágot úsztató,

habnyugtató és tiszta tó.

 

Nem ás, nem ont és nem kering –

csak ring s a lelkem benne ring.

 

 ***

 

Áprily Lajos: Ének a halkuló madárról

 

Ritkábban jössz, nemes madár,

madara szépséges titoknak,

szivárványos hangulatoknak,

ritkábban szállsz az ablakomra.

 

Régebben gyakran látogattál,

ablakomon többet maradtál.

Sokszor jöttél tavasz-követnek,

suhogó szárnyú üzenetnek,

s én áldottam varázslatát

fiatalos jövetelednek.

 

Udvaromon, kényes madár,

fekete gondok hessegetnek.

 

Vénülsz te is, mese-madár,

ragyogó színeid fakulnak,

szivárvány-tollaid kihullnak,

beteg szárnyad csapása lomha -

Nincs messze már: kopott madár,

meghalva hullsz az ablakomra.

 

 

 ***

 

Áprily Lajos: Az út

 

Jöttem az erdőszél felől,

magamban, dallal, messziről.

 

Friss volt a rét, alig-napos,

lábam bokáig harmatos.

 

A sűrűség s a rejtelem

remete-csendje jött velem.

 

Ámultam malmon, várakon,

harangszó-hangú falvakon.

 

Álltam tetőkön és romon,

jártam virágon s vér-nyomon.

 

S kérdeztem: Kosbor, liliom,

messze van-e még a sirom?

 

S kérdeztem: Krisztus, szent Hitel,

mért van, hogy mégis ölni kell?

 

És a tetőről szállt szavam:

Az ember csúcsa merre van?

 

Jöttem az erdőszél felől.

Hoztam a lelkem messziről.

 

Utam és dalom elakadt:

sorompót értem, gyárakat.

 

Jaj, erdő nélkül nincs titok -

A város zúg. Én hallgatok.

 

Nem dalolok, nem kérdezek,

csak néma, nagy gyerek leszek.

 

Az arcomon szelíd derű.

És a halálom egyszerű.

 

 

 ***

 

Áprily Lajos: Valaki jön

 

Jön, jön. Kalapján tarka lomb,

eső a lombokon.

A néma kőbányák felett

jön már a nagy rokon.

 

Füttyétől megrezdül a bükk,

koppanva hull a makk.

Ködben sirató asszonyok:

vércsék sikoltanak.

 

Finom, ezüstös drótjait

feszíti már a pók.

Cincognak cinkével vegyest

a karcsú őszapók.

 

Recsegve ég a kerti tűz,

cihert emészt a láng,

pityegve sír a tengelic,

hintázza kék katáng.

 

Két lankadó vállad köré

ma bú-köpenyt keríts,

a rétre menj, rumlánggal ég

az őszi kikerics.

 

Ne félj, ha holtjaid szava

füledbe tévedez,

ösvényen ballag a halál

és este, este lesz.

 

 

Aphrodite77•  2022. július 19. 13:03

Lázár Júlia verseiből

Az utolsó utáni levél

1.
írok. ha itt ülnél szemben velem,
mondanám, hogy. akit fogva tart
a nyár, mit is kezdjen a rászitáló
ősszel? az érzésnek nincsen kora
sem évszaka. ott a teraszon,
legyen, mondtad, mediterrán terasz,
ahonnan a tó keskeny szürke csík,
a tengert láttuk együtt: a miénk
lett. te most másokkal mész oda, engem
az idő, ez a foglár visszatart,
és kicsinyes aggodalmak gyötörnek.
a szárnyam mozdul, terítem föléd,
mekkora távot foghat át a lélek,
mit bír mostoha gazdája, a test?

2.
az autóban az a furcsa zaj
megriasztott vagy megnevettetett.
közöttünk a sebváltó lett a kard,
bár békét akart minden porcikánk,
dühödt párbajra ingerlő hírekben
kerestük mindenáron a helyünket.
két vén szerelmes, na jó, szépkorú,
akarta megváltani a világot,
de kérte-e ezt tőlük a világ?
az ember, ez az angyalszörnyeteg
körül se néz, fegyverrel hadonászik,
azt hiszi, már ura az elemeknek,
vagy párásodó ablakok mögött,
egy szempárban új csillagot talál.

3.
karcos fenyőfát nézek a fotón,
ujjaival kaparja a tetőt,
hallom, kiabál, mintha neki fájna.
kié ez a táj? az ember betört,
ütött, vágott és épített, a fa
nézte, nyújtózott barátságosan,
hiszen nem tudta, mi a félelem.
még most is csak a szél borzolja fel,
nagy sóhajoktól meg se rezdül,
a behatoló nem lett boldogabb,
és egyikük se kívülről figyel.
egymással érintkező porszemek,
a legkülönfélébb formákat öltve,
adják vagy elveszik az életet.

4.
összeér külső és belső vihar.
villámlik. eltűntek a csillagok.
Vega, Deneb, Bereniké haja,
Cepheus, Andromeda, ez az otthon.
hová legyek, hogy senkit ne sebezzek?
lehessen kék az ég, de néha felhős,
és nem kell rögtön villám, istenek.
bevallom így is, néha nagyon félek.
a torkomig kúszó hideg szorongás
már régi ismerős, mégsem barát.
hol van ilyenkor, akit szeretek?
miért nem érti, hogy a pillanat
kevés az élethez, de pont elég
az elmúláshoz? nincs erre időnk.

(Kőarc c. kötet, 45-47. oldal)

 

Sötétség

a sötétség karéja éles.
megrezzennek a nyári bokrok.
a töviseken fennakadva
fázósan dideregnek
a múlt foszlányai,
jön az ősz és sárba tapossa,
trágyázza a jövőt.

(Kőarc c. kötet, 38. oldal)


 


Aphrodite77•  2022. július 19. 12:59

Tőzsér Árpád verseiből

5.
A méhek kicsobognak a gallyak csövéből,
tócsákként nyalják a tönkök lábát,
az irtványoldalról óriás málnabokrok,
napsütésbálák görögnek elénk.

A hőség, mint a hársméz, sűrű és fehér,
nem tudjuk, hol végződik benne az elme,
s hol kezdődik a nyírtönk plasztronja:
mészfal mögött lenyakazott úr hallgat.

Mi változott a gyermekkor óta? A gyermek
felnőtt, s már nem az ujjain számolgatja
az életfa tizenegy ágát, tudja:
a titok nem számítható ki soha.

S tudja, a mai erdők más rendűek, azokban
nincs fa, csak darázs-albérlet, s a vadméh
a sonkolyból réved vissza az archeo-sejtre,
az életfák méz-odújára.

(Fél nóta c. kötet, 12. oldal)

 

1.
Mennyi mindent nem mondtál még el,
s már nem is mondasz el soha,
nincs szavad, az idő nem érvel,
meglapul: ráncban májmoha.

Korom-éj, özönvíz, vénkori stílus,
nem lehet tudni, mi kié,
sötétség s árnyék – közbül a Nílus,
s a két part tán egy T-dosszié.

Vak képek sora borong benned,
takarja értelmezett jelen.
Egyik sem te vagy, s egyik sem enged
túllépni szótlan éjeden.

Minden szóképed halál-egű,
tájaid özönvíz-eső veri.
S a szem? Ha nem volna éj lényegű,
hogy érnék el az éj színei!

(Fél nóta c. kötet, 7. oldal)