Kálnoky Lászlótól

Aphrodite77•  2022. július 12. 13:52  •  olvasva: 35

De profundis


Nem ráz meg többé tornyokat sóhajtásom szele,

vérem piros folyója nem zúg át a földeken.

Képmásomat sziklába nem faragják

ormótlan nagy kezükkel

kőbaltás óriások.

A szerelem karácsonyfája,

ahol a vágy színes gyertyái égtek,

valami messzi gyermekkorba csúszott,

s a könny, mit értem ejtenek,

nem friss halottra, múmiára hull.

Hová lettek a fiatal nők,

kik szívem rózsaszín lazacszeleteit

tartósították illatos olajban,

és spulnira csavart

érzelmeimet tűdobozba zárták?

Hová lettek a lányok,

akik örökké félhomályos egemen

csillagpályájukat ragyogva rótták?

Mikor magányos arcomat

a fényreklámok zöld levélben áztatom

mikor idomtalan fejű

búvár gyanánt bukdácsolok

a múlt árnyékom alattam leválik

két sarkamról, s ellenkező irányban

eltűnik. Érzem,

nem vár többé az alkalom

nyihogva, fölkantározottan.

Már egyre tűrhetetlenebbek

a klozettkefe-bajuszok

a répabunkó orr tövében,

a képernyőn úszó lepényhal-arcok

és elvitorlázó fülek.

Egyre jobban riasztanak

a koponyán belüli omladékok.

Egyre többször állok meg, és tünődöm

hamuba írt betűk fölött.

Ha nincsen fültanú,

egyre gyakrabban hallgatom

a megcsonkított cédrus jajszavát.



***


Találkozás


Még néha megjelensz az ingoványos szürkületben.

Arcod sárgán világító holdudvarában

elhalnak a fényérzékeny növények.

Nem látható drótakadály borzolja tüskéit közöttünk.

Az asztalon lassan elvérzik a vörösboros pohár.

és jeladás reccsen a bútorokban.

Elindulok, az eső tengerzöld hullámai arcomba csapnak,

a léten túli navigációt próbálom, ügyetlen tengerész,

akit mindig tévútra visz valami gúnyos szélroham,

és küzd ereje fogytáig a rosszindulatú áramlatokkal.

Vagy mint aki koromsötét szobában ébred,

s találomra botorkál valamerre,

székébe ütközik, és tapogatózó keze

az asztalon az apró tárgyak rendjét megzavarja,

s az ajtót keresi, mit régen befalaztak…

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!