Finta Éva verseiből

Aphrodite77•  2022. július 14. 09:06  •  olvasva: 57

Carmenek

1.
válságos aratás partjain átjutok
vén vásznát lobogóm fürdeti harmaton,
szél végigveri, sár megaranyozza, hogy
résekhez hasonlítsa majd.

2.
selymében viruló vérpipacsok, hajas
vadzab szár lebeg, ég kék vizein inog,
majd csónak üregében fiu és leány
rejtőznek: titok és hideg.

3.
búzában tavi kék ring, a virágos: hűs
bársonyban lapuló szikra, az ég üveg
tintája kiborult, így szökött el a fény,
kék láng jár a füvek között.

4.
termékeny nyaraim nádi sipon dalok,
mély körrajzok a búzában, a rozsban vagy
kéklő árpavetésben, suhogó kaszák
mentén ellapuló arany.

5.
jelzések tititáját kopogom, betűk
titkos jelszavait, lenne szabad szavam,
lennék én szabad, s égő arabeszkjeim
felgyújtott gabonában út.

 

(A tékozlás genezise c. kötet 86-87. oldal)

 

***

Váltás

Őszi avarban a tegnapi pára virága
gyöngye piroslik a fényben, akár a rubintkő
szétszaladoznak a lenge levélke-sirályok
úsznak a légben s a forgószél közepében
úsznak és szállnak enyészetük forgatagában.


Süsse napocska kertem folyondár zöldjét
smaragdba bújva a vadszőlő s a borostyán
még élik a nyár melegét és a fény ragyogását
még fogja a szár a levél zizegő remegését
szorítja, ahogy kezemet szorítod szeretettel.


Ó ragyogás, tüneményeim őszi virága
tűntetek rozsdás, féltékeny feledés csak
égi ajándék szétszórt hahotája
mulandó múlás, újjászületésem
megannyi egyszervolt, sosemlesz.


És mégis, a fény feledős suhanásait látva
újulva éled az eltűnő csodavárás
csillagos égbe zuhant kutak éjbeli méhe
benne keringenek végtelenség-panorámák
s benne kering örömöm felkeresése.


Játszani járnak a kertembe a madárkák
égbeli küldöttek látogatása a röptük
itt szél szelidíti a nap melegét, ahol állok
átfut a felhők égi dűnéire szállva
hoz nekem játszótársat a tél hidegéhez.

(A tékozlás genezise c. kötet 103. oldal)

 

***

Tudás helyett

Sejtenem kéne Istenem
mi végre adtál szót a számba
mi végre vállamra terheket
s kiket vált meg sorsom veled
mikor ismétléseit felém navigálja.

Sejteni kéne illene
mi ez az örök küzdés bennem
mi ez a part nélküli sajgás
hová lett az ősbizalom
kiért is harcolok magammal ellenedben.

Már a tudásban nem bízom
holnapra bármit elfelejtek
és bármit megtanulok újra
nem ahogy Marquez írta meg –
keresnem kell a dolgokban múló kegyelmed.

Már a hívésben sem hiszek
hogy megrajzolnám képzeletemmel
s megképezném az életet
(az optimisták gyermekek)
mert fájdalommal érkezik és él az ember.

És fájdalommal búcsúzik
ismerős kínjait vigyázza
nem házát tárgyait remegi
a felejtésből visszaszökött
túlélés-ingerre figyel azt veszi számba.

(A tékozlás genezise c. kötet 42. oldal)

 

***

A krónikás vallomása

Világok pusztulnak és nőnek
Minden születik és omol.
Szivárog belőlünk a kórság
bigott szokássá alakul.

Mert szívósak és rendezettek
hát nincsen tőlük oltalom.
Feszülhet alulról a rendnek
a megsebzett látó eretnek –

nem tolerál a hatalom.
A hierarchiákba képzett
ősrend nem bontja meg magát
falaiban sírhat a jóság

elnyújtva szól az egyszeregy
a nő csak szüljön kurválkodjon
erogénzónáján a vágynak
ürítse ki tálentumát

a tiszta észnek vessen ágyat.
A lélek nagy rengéseit
rázza le magáról a képet
a testben van minden ígéret
a szellem másokon segít.

Új rend akar születni éppen.
Eldőlnek csillagtengelyek.
Az ember lapul mint a jószág.
Angyalok arca integet.

Maria Montessorit kérdezd
s szorgos mély Marie Curiet
Jean d'Arcot boszorkányt a tűzben
mi jut majd el a küszöbig? –

Eljutottál-e az Istenig?

(A tékozlás genezise c. kötet 25. oldal)


Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!