Baranyi Ferenc verseiből

Aphrodite77•  2022. július 28. 09:41  •  olvasva: 264

 

Baranyi Ferenc: Egyszer majd minden összeköt

Ölelésünkben összeér:

 

talán a szív, talán a vér.

 

Az éjszakában összeköt:

talán a fény, talán a köd.

 

Mi hát – mi egybetart – a lánc?

Talán szeretsz. Tán csak kivánsz.

 

Mindegy. Most hozzám tartozol.

S enyém leszel valamikor.

 

Egyszer majd minden összeköt:

a szív, a fény – a vér, a köd.

 

***

 

Baranyi Ferenc: Elmondhatatlan vallomás

Van szerelem bevallhatatlan,

vállalt nyugalmad őrzöd abban,
te döntöttél ekként magadban:
titok legyen. Bevallhatatlan.
Azt dédelgeted ami gátol,
ami megóv a kimondástól,
úgy őrzöd, mint koldus a rongyát,
hogy tested pucérnak ne mondják.
Észrevétlenebb a fedettség,
a megtagadott meztelenség,
a félbenyelt döbbentő - mondat,
ára behódolt nyugalomnak.
elhessegetsz sok sas szerelmet
ha kotlós biztonság melenget,
moccanna vágyad bár: cseréld el
a meleget a repüléssel. . .
A szárny alatt a szárnyalás-vágy:
gyutacsát vesztett bamba gránát,
sorsától fél, robbanni reszket,
magát alázza játékszernek.
Élve maradt szomorú bomba,
egykedvű csirke, puha tollban,
szélárnyékban delelő koldus,
vigyázatodban egyszer fölbuksz!
Félelmed rongyod - óva koldul-
szabályos koldus. Sose fordul
senki feléd. Nincs szava, élce,
nincs tetteden meghökkenése.
Örülsz, ha rád se pillant senki,
ha nem kényszerül észrevenni,
tekintetek pergőtüzének
körében kényelmetlen élned.
Magaddal is hitetve vallod,
hogy bőröddel egy már a rongyod,
kínok nélkül letéphetetlen,
benne szíved elérhetetlen.
Miről titkon vallod: bolondság -
őrzöd, akár koldus a rongyát,
talpig beléje öltözötten
lapulsz ártalmatlan közönyben.
Van szerelem bevallhatatlan,
vágyol rá - s benned van, magadban,
ragyogását rongy alá loptad,
magad előtt is letagadtad.

 

 ***

 

 Baranyi Ferenc: Egyedül

 

Az a magány: aludni térni

egyszál-pucéran olyan ágyba,

melyben néhány nappal előbb még

szeretőd válla volt a párna;

mint alma-álom, rádvirult a

lánymell, kezedbe kerekedvén,

s most gömbölyű homályt szorongatsz

az éj didergő, vézna testén.

 

Elküldtelek – s én érzek úgy, mint

akinek az útját kiadták,

ujjaim teli kosarából

elgurultak az aranyalmák,

füled kelyhébe összegyűjtve

elvitted felforrt suttogásom,

formád nyomának mélyedése

hűsen ásít a szalmazsákon.

 

Voltál test-méretű valóság –

hiányod mindenségnyi semmi,

köröttem bizsereg a csönd már,

mellemet kiáltás repeszti,

kiáltozom, de visszalengő

illatod éri felszakadt szóm,

s csitulok, mint aki magában

dúdol, ha kopognak az ajtón.

 

Ne fordulj meg, nem lenne úgysem

megoldás már a visszatérted,

csak úgy maradok meg neked, ha

nem hallod, hogy kiáltok érted,

máskor bennem csodát csodáló

szemed kihűlne most, ha látna,

megfosztva gőgöm mákonyától

visszatérésed megalázna.

 

 ***


Baranyi Ferenc: Staccato

Amíg csupán lopjuk magunknak egymást:
csak lopott holmi lesz, mi rég miénk,
vezekelünk a rég megérdemelt nász
visszaeső kis bűnözőiként,
akié vagy, elvesz naponta tőlem,
s ha néha visszakaplak egy napig:
megint sután, csak félig-ismerősen
puhatolom felejtett titkaid,
heteken át, míg várom folytatását
egy-két lopott órának, meglopok
minden varázst, mit új találkozás ád,
mert úgy kezdjük mi egyre újra, hogy
már messze vagy, mikor megérkezel.
Karomba kaplak s mégsem érlek el.

 

 ***

 

Baranyi Ferenc: HÓ-ÁLMAIM

És hó esett a tiszta víztükörre,
a pelyheket
nagy hullám kapta ölbe,
és vízzé vált a hó ott mindörökre.

Nem volt remény, hogy a hó megmaradjon
nem volt fehér
a táj, csupán a parton,
a víz szinén fehérlőn nem maradt nyom.

Ha jéggé fagysz, a rádhullt drága pelyhek
nem növelik,
csak terhelik a lelked,
és eltakarják szépségét szinednek.

Hó-álmaim örvényeidbe hullnak,
s örvényeid
havamtól gazdagulnak,
midőn ijesztő messzeségbe futnak.

Az életem csak benned folytatódhat,
ez sorsa rég
- ha vízre hullt - a hónak,
belédhalok, hogy éljek, mint futó hab.

Kergetőztek az örvények pörögve,
rohant az ár
a végtelen ködökbe
és hó esett az örvénylő gyönyörre.

 

 ***

  

Baranyi Ferenc: Előled is hozzád

Szeretni foglak tegnapig.
Jövőd múltamba érkezik
s múltadból érkezik jövőm.
Csak tegnapig szeress, de hőn.
Mielőtt megismertelek,
már szakítottam rég veled,
nem is tudtad, hogy létezem,
és szakítottál rég velem,
elváltunk végleg, mielőtt
megjelentünk egymás előtt,
én jobbra el - te balra át.
S most jobb a ballal egybevág.
Kiadtad utamat s utad
kiadtam én is. Menj. Maradj.
te érted ezt? A távozó
nem el, de feltűnik. Hahó,
hahó! Csak erre! Jőjj! Eredj!
Isten hozott! Isten veled!
Isten veled! Isten hozott!
Futok tőled s hozzád futok,
s te tőlem énhozzám szaladsz,
előlem is hozzám szaladsz -
ki érti ezt? Ki érti azt?

Megfoghatatlan. Képtelen.
Szerelem ez? Alighanem.

 

 ***

 

Baranyi Ferenc: Galambnyi suhanás

Mikor szeretkezünk, akkor legszebb az arca.

Mintha égő kazal fölött galamb suhanna
vagy légörvényeken szirom lebegne át,
szélvésznek szegve csöpp, esővert illatát.
Hatalmas harckocsi rollernek is kitérül,
mikor csatánk egén a szép arc felfehérül
s már nem is háború, de röppenés a nász,
égő kazal fölött galambnyi suhanás -
nem oltja a tüzet, csak karcsúbbnak mutatja.

Mikor szeretkezünk, akkor legszebb az arca.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!