Áprily Lajos verseiből

Áprily Lajos: Holló-ének

 

Lomb aranylik

lenge ágon,

pók ezüstöz

holt mezőket.

Holló-hangok

hamvas égen -

holló-párom,

hallod őket?

Felleg-úton

itt vonulnak,

fellebegnek,

visszahullnak.

Pár a párral,

csak magukban,

szél előttük,

tél nyomukban.

Pár a párral,

soha hadban,

rikácsoló

nagy csapatban.

Éjszakázva

dúlt berekben,

rom-falukban,

rengetegben,

s új birokra

kelve reggel

köddel, faggyal,

fergeteggel.

 

Pók ezüstöz

holt mezőket,

holló tart a

kormos éjnek.

Holló párom,

zeng fölötted,

zeng fölöttem

sorsos ének:

Csak magamban,

csak magadban,

virradatban,

alkonyatban,

soha csacska

csóka-hadban,

rikácsoló

vad csapatban.

Messze szállnánk -

visszaszállunk:

 

 

visszavár a

sziklaszálunk.

Durva fészken

vadfa ringat,

ott neveljük

fiainkat.

Sírdombjáról

kurta nyárnak

egyszer ők is

útra szállnak.

Észak útján,

soha délnek

- zeng fölöttünk

sorsos ének -,

soha hadban,

csak magukban,

szél előttük,

hó nyomukban,

éjszakázva

rom-berekben,

dúlt falukban,

rengetegben.

 

Jaj, magányos,

kósza fajta,

árvaságnak

átka rajta.

Napsugárban,

felleg-árban,

tél-szakában

jár magában -

úgy vesz el az

Éjszakában.

 

 ***

  

 

Áprily Lajos: Fiamnak
 

Voltam alkonyba búgó tíbia.
Te légy jövendő gondolat-csatán
piros hajnalba búgó trombita.

Voltam romokra hulló permeteg.
Légy villámtól feszülő éjszakán
rontó, teremtő nyári fergeteg.

Voltam pennában sercegő erő.
Légy kohófényben sújtó kalapács,
idők üllőjén konduló verő.

Voltam lepattant húrú hegedű.
Légy boltozat-rendítő orgona,
echót riasztó, dörgő zengzetű.

Voltam haszontalan műhely-salak.
Te légy titkos szépségű, ritka kő,
miből a művész óriást farag.

Voltam tört palló szikkadó eren.
Légy zajló árban jég- s hullámtörő,
acélos élű és könyörtelen.

Voltam sötét, lomos hajófenék.
Te légy hajókosár árboctetőn,
ahonnan tárul tenger-messzeség,

s amíg alant hullámcsapás üvölt,
szálljon belőled lélekrengetőn
remények új igéje szerteszét:

Föld!

***

 

Áprily Lajos: Ajánlás

 Ne haragudj. A rét deres volt,

 

a havasok nagyon lilák,

s az erdő óriás vörös folt,

ne haragudj: nem volt virág.

 

De puszta kézzel mégse jöttem:

 

hol a halál nagyon zenél,

sziromtalan csokrot kötöttem,

piros bogyó, piros levél.

 

S most add a lelked: karcsu váza,

mely őrzi még a nyár borát –

s a hervadás vörös varázsa

most ráborítja bíborát.

 

 ***

  

Áprily Lajos: A rím

 

Hazája álom és titok,

 

szem-nem-legelte pázsitok.

 

Egyszer csak itt van s mint kis ér,

csilingel és kisér, kisér.

 

S fürtös csengő lesz: hangpatak,

amelyben új csengés szakad.

 

Mentát locsol, szirmot sodor

és illatos lesz, mint a bor.

 

És mámoros lesz, partot ont,

kurjongató, vidám bolond.

 

A mély felé örvénnyel ás,

hogy belenézni: kábulás.

 

A fényen tündökölve fut

és fényes tündérvölgybe jut.

 

S tó lesz, virágot úsztató,

habnyugtató és tiszta tó.

 

Nem ás, nem ont és nem kering –

csak ring s a lelkem benne ring.

 

 ***

 

Áprily Lajos: Ének a halkuló madárról

 

Ritkábban jössz, nemes madár,

madara szépséges titoknak,

szivárványos hangulatoknak,

ritkábban szállsz az ablakomra.

 

Régebben gyakran látogattál,

ablakomon többet maradtál.

Sokszor jöttél tavasz-követnek,

suhogó szárnyú üzenetnek,

s én áldottam varázslatát

fiatalos jövetelednek.

 

Udvaromon, kényes madár,

fekete gondok hessegetnek.

 

Vénülsz te is, mese-madár,

ragyogó színeid fakulnak,

szivárvány-tollaid kihullnak,

beteg szárnyad csapása lomha -

Nincs messze már: kopott madár,

meghalva hullsz az ablakomra.

 

 

 ***

 

Áprily Lajos: Az út

 

Jöttem az erdőszél felől,

magamban, dallal, messziről.

 

Friss volt a rét, alig-napos,

lábam bokáig harmatos.

 

A sűrűség s a rejtelem

remete-csendje jött velem.

 

Ámultam malmon, várakon,

harangszó-hangú falvakon.

 

Álltam tetőkön és romon,

jártam virágon s vér-nyomon.

 

S kérdeztem: Kosbor, liliom,

messze van-e még a sirom?

 

S kérdeztem: Krisztus, szent Hitel,

mért van, hogy mégis ölni kell?

 

És a tetőről szállt szavam:

Az ember csúcsa merre van?

 

Jöttem az erdőszél felől.

Hoztam a lelkem messziről.

 

Utam és dalom elakadt:

sorompót értem, gyárakat.

 

Jaj, erdő nélkül nincs titok -

A város zúg. Én hallgatok.

 

Nem dalolok, nem kérdezek,

csak néma, nagy gyerek leszek.

 

Az arcomon szelíd derű.

És a halálom egyszerű.

 

 

 ***

 

Áprily Lajos: Valaki jön

 

Jön, jön. Kalapján tarka lomb,

eső a lombokon.

A néma kőbányák felett

jön már a nagy rokon.

 

Füttyétől megrezdül a bükk,

koppanva hull a makk.

Ködben sirató asszonyok:

vércsék sikoltanak.

 

Finom, ezüstös drótjait

feszíti már a pók.

Cincognak cinkével vegyest

a karcsú őszapók.

 

Recsegve ég a kerti tűz,

cihert emészt a láng,

pityegve sír a tengelic,

hintázza kék katáng.

 

Két lankadó vállad köré

ma bú-köpenyt keríts,

a rétre menj, rumlánggal ég

az őszi kikerics.

 

Ne félj, ha holtjaid szava

füledbe tévedez,

ösvényen ballag a halál

és este, este lesz.