Zárt osztály

3.  fejezet.

Reggel van. Már túl vagyunk a reggelin, s azon gondolkodom, hogy Hófehérkével mikor, és hol találkozzak. Nem sok időm volt erre, mert jött Kossuth, és azt mondta, hogy ha már itt vagyok, mossam fel a folyosót, de ne a felmosó fával, hanem úgy, mint régen a kaszárnyákat.

Kérdően néztem rá.

-         Én?

-         Igen, Te, mert alkalmas vagy rá.

-         Tímár, Picasso, soroltam a többiek nevét, Ők miért nem mossák fel a folyosót?

-         Ne, vitáz Velem, Te mosód fel, és kész. Így döntöttem.

(Azt, tudtam, hogy Kossuthtal vitázni nem szabad, mert Vezető, s mindenki elfogadja azt, amit mond. Ő, komoly Ember, de akkor hogy került ide, ennyi tudással, és rálátással a dolgokra. Nem értem, no nem is az én dolgom megítélni.)

-         Nem tudom, hogy régen hogy csinálták, mutasd meg.

-         Én? Én, vezető vagyok, elmélkedek a dolgokon, és parancsokat osztok. Érted Szárnyasló!

-         Jó, jó, akkor ki?

Kossuth komótosan a szóba felé lépeget, eltűnik egy kis időre, és egy Kistermetű Emberkével jön vissza.

-         Ö, ki?

-         A mindenkori Felmosó. - feleli.

-         Hát, akkor megvan. Tessék, komám, itt az alkalom. További jó felmosást.

-         De, én csak megmutatom.

-         Nem, Barátom, Te fogod felmosni a folyosót.

-         Azt, mondtam Négyeske, hogy Tied a lehetőség. Szól közbe Kossuth.

-         Mutasd meg, hogy kell szakszerűen felmosni, Felmosó!

-         Felmosó, elővesz a zsebéből egy nagy rongy darabot, lehajol, leteszi a talajra, terpeszállásba áll, és mint az inga mozog a ronggyal.

-         S, a víz? – kérdeztem.

-         Az, minek, felesleges, és ártalmas.

-         Ne, bomolj, hanem csináld, így sohasem végzel.

Felnéztem, s Hilda nővér állt mögöttem.

-         De jól néz ki!

-         Ugyan olyan vagyok, mint voltam.

Nem vettem észre, hogy Hilda nővér mellett a  „Doki” állt. Nővérre koncentráltam.

-         Ha már itt van fiam, akkor megvizsgálom.

-         Jó, csak egy picit várjon, igazítok a frizurámon, mert mégis csak egy Doktorról van szó. (Dokin egy sztetoszkóp lógott a nyakában, fején a platinalemez felhajtva, felső zsebében óriás lázmérő volt. Innen ismertem fel, hogy Ó az igazi Doktor.)

-         Na, jöjjön, mert sok betegem van a mai napon. Igaz, Nővérke? 

-         Igen, Doktor úr! – felelte Hilda

-         Hol fog megvizsgálni?

-         Itt, helyben.

Vizsgálat a következő volt:

Szemvizsgálat: Felhúzta a felső szemhéjamat, és bele mondta, hogy Hú – Hú!

Mellkas vizsgálat: Oda hívta, Hildát, fülét a mellkasomra nyomta, Nővér jelezte,                

                              hogy mindent jól hall.

Láb vizsgálat: Lábai egyenesek, nem görbék, vádlik az egyik kisebb, mint a

                       másik, de különben jók.

Fogak vizsgálata: Kinyitottam a számat, és úgy, mint a lovaknak szokták

                              megnézni, úgy nézte meg, a „Doki.”

Fejemre tett egy rugalmas kötöző anyagot, s megkért, hogy ne vegyem le, mert ez, az egyik kísérlet része.

Éreztem, hogy a homlokomat finom ütések érintik, bizonyos időnként.

-         Rajtam is van, most nyomon követő, úgy, mint, Tímáron?

-         Ezt nem mondhatom meg, de igen. Kísérlet, érti Szárnyasló, kísérlet.

-         Akkor, engem is figyelnek.

-         Pszt! Ezt nem tudja Senki! – felelte a „Doki”

Nahát ennyi volt a Nagy vizsgálat, amit a „doki” a helyszínen végzet.

Miután elvégezte a vizsgálatot elvégzett, megkérdezte Hildát.

-         Nővérke, mindent felírt?

-         Igen, „Doktor”, mindent.

-         Írja fel, hogy ez, az Ember egészséges.

-         De, menjünk tovább, mert még sok beteg vár Minket.

-         Egyet elfelejtett megvizsgálni.

-         Mit?

-         Prosztatáját.

-         Á, majd holnap arra visszatérünk. Mehetünk tovább?

-         Igen.

Na, Pá kedvesem, vigyázzon magára, és Hófehérkére. Agyő! Oruguá! Widersen!

Daszvidányá, és még számos nyelven elköszönt, miközben egyre jobban távolodott tőlem. Felvettem a Felmosó által kapott felmosó rongyot, és integettem a távolodó „Doktornak”, és Hilda Nővérnek.

Befejeztem a munkát, és ballagtam a szobám felé. Beléptem, és megdöbbenésemre a szobatársaim csoportban ültek az asztalnál, és beszélgettek.

Asztalnál ült, még Kossuth is.

-         Miről beszélgettek? – tettem fel a kérdést.

-         Sok mindenről, a mai helyzetről, ebédről, munkákról, sárról, festményről, és sok egyéb másról. – felelte Kossuth

(Érdekesség ebben, hogy mióta itt vagyok, eddig még nem volt ilyen beszélgetés egymás közt.)

-         Gyere, ülj le, és légy a társunk itt.

-         Nem, köszönöm, gondolkodnom kell.

-         Min?

-         Ezt nem árulhatom el, mert Titok.

-         Az, jó, mert akkor Minket is érint.

-         Később lehet, hogy elmesélem.

-         Jó, gondolkodjál, tovább.

Ahogy leültem a sarokba gondolkodni, lábam magam alá húztam, fejemet tenyerembe hajtottam, éreztem, hogy a nyomon követő egyre erősebben üt.

Már fájt. Felemeltem a fejem, észrevette Picasso.

-         Figyelj, Kossuth, rajta is van nyomon követő, mint Tímáron.

-         Tényleg, hű, akkor mindenki fog kapni.