Kálmán blogja

14. fejezet.  

 

Karola

Reggel Édesapától hangos az épület, Eugén nagyon mérges. Szidd most mindenkit. Nem mernek a közeléhez menni, félnek tőle.
Tudják, ha ideges, akkor mindent tör, őrjöng, és senki nem áll meg a lába előtt.
Valaki csak veszi a bátorságot, és bekopog az ajtón. Egy erős üvöltő hang hallatszik a szobából.

       -    Ki az?
       -    Csak, én, csak én Édesapa. Bemehetek?
       -    Te, lányom bejöhetsz.

Karola benyit, és látja, hogy Édesapja az ágy végénél áll, és próbálja felvenni a mankót.

      -    Várjon, majd segítek.
     -    Köszönöm, Karola.
     -    Miért jöttél?
     -    Csak úgy, gondoltam, hogy ha megnézem Édesapánkat, akkor jobb lesz egy kicsit a kedve.
     -    Ne beszélj félre, azt nem szeretem, mond hát, miért jöttél.
     -    Előbb üljünk le, jó.

Leültek a fotelokba, és Karola elmeséli, hogy Édesapának már nem többé művégtagja - azaz műlába -, János nem tud készíteni másikat, így mankóval kell járnia.

     -    Tudtam, hogy miért ver engem az ...
     -    Édesapánk, kérem, ne folytassa, hisz ő nem tehet róla, higgye el.

Eugén a leányára néz, és bólint, hogy már nem mond ilyeneket. Fejét a kezébe hajtsa, és könny jelenik meg a szemeiből.

     -    Maga, sír?
     -    Nem, nem lányom, erős vagyok, és nem sírok. Látod!
     -    Van még egy hírem.
     -    Remélem nem rossz, mert még egy ilyet nem tudnék elviselni, e mondd csak el, hallgatom.

Karola elmeséli, hogy már távozik, mert vissza kell menni az iskolába. Várják. Így is hosszabb ideig maradt távol, mint tervezte. Eugén, megcsókolja leányát, és megköszöni, hogy itt volt.

     -    Ha már menned kell, akkor menjél, és küld fel Joachimot, lányom.
     -    Persze, Édesapa, küldöm. Csókolom.

Karola, meghajol Eugén előtt, és távozik a szobából.

Eugén még a fotelba ül, feje a kezében, és ujjai közt nézi, hogy leánya, akire mindig számíthatott, hogy hagyja el a szobáját. Felfelé néz a mennyezetre, (időnként ott látja Erzsébet képét) Erzsébet kedvesem látod, hogy mióta elmentél teljesen más vagyok, ingerültebb, nincs, kivel megbeszéljem a dolgokat. Gyermekeink távol vannak, ha, itthon is vannak, nem velem foglalkoznak. Erre a falon lévő kép megmozdult. Erzsébetet ábrázolja a festmény. Jó, igazad van, de akkor is nem vagy itt, és hiányzol. Várj, megigazítom a képet. Gyorsan eszébe jut, nem tudja, de nem hagyja el magát. Felnyomja magát a fotelból, és óvatosan oda ugrál a festményhez. Egyensúlyát megtartja, és megigazította Erzsébet festményét. Majd ugrálva megfordul, és visszaugrál a fotelhoz. Leül. Fúj egyet, elfáradt. De, büszke magára, hogy minden segítség nélkül meg tudta oldani.

Festmény, és fotel között öt lépés volt. Eugénnak, így egyedül nagy táv.   

Asztal felé nyúl, leveszi a borral töltött poharat, és kortyol egyet. Megpihent. Nézi a festményt, még mindig gyönyörű ez a Nő. Közben mosolyog, eszébe jut mikor megismerkedtek. Beugranak az ismeretség képei, igen rég volt, nagyon rég. Talán, ha most itt lenne velem akkor ketten idéznénk fel a múltat. De nincs, ott fent van. Na, jó nem búsulunk, nincs értelme, Ő, fent van, és én itt a gyerekekkel.

Eugén! – szólal meg félhangosan fejezd be, igyál még egy kortyot, és menj lefeküdni, készülj a holnapra.

Úgy, is tett.  

 

  13. fejezet.   

 

Nemes hazugság.

Joachim, megkérte Jánost, hogy legyen szíves megoldani a láb sérülését.
János forgatta a lábat, nézte, hogy lehetne megoldani a problémát, de sehogy nem talált á a megoldásra.

         -     Mi a baj János?
         -     Csak annyi, hogy úgy repedt meg, hosszába, és ha jól látom, Fiatalúr, hogy itt a fában több kisebb csomó van egymás mellett, (mutat rá pontokra), amit akkor nem vettünk észre, mert ezek a csomók egyszínűek a fával, ha elkezdem javítgatni, akkor ezeken a helyeken a fa könnyen törik, ami nagyobb baj okozhat.  Így ezt már nem lehet megjavítani, úgy ahogy Ön szeretné.
        -     Látom, de ezt hogy mondom be Édesapának, hogy nem tudja megjavítani a lábát, János.

Az ügyes kezű mester megvakarja a fejét, megpödri a bajuszát, kötényét megigazítja, és e szavakat mondja.

        -      Fiatal úr, így ez nehéz lesz.
        -     Nehéz, de még milyen nehéz, mit kellene mondani, hogy megnyugodjon, hogy újból mankóval fog közlekedni..
        -     Van egy ötletem, ha elfogadja tőlem.
        -     Mondja, csak szívesen hallgatom Önt.
        -     Csak annyit kell mondani a Fiatal úrnak, hogy amiből készült Édesapa lába, ez egy különleges fa, és e fát külhonból kell idehozatni, amit tudjuk nem igen egyszerű feladat. Messziről az óceán túlról szállítják idei. Ezt a Gróf megérti, és így időt nyerünk. Jó sokat.
        -     Nagyon jó János, látom, hogy csavaros az észjárása, nagyszerű megoldás.                  Meg tudja javítani? Bízom magában!

János, felnéz Joachimra, miközben egy másik fát faragott.

        -     Nem.
        -     Miért nem, hisz az előbb azt mondta, hogy ...
        -     De, próbálja meg, kérem, addig is, amíg más megoldást nem találunk.
        -     Nem, Fiatal úr! Nem teszem ki magam annak, hogy netán kárt okozzak a Grófnak. Higgye el, nem ér meg az egész annyit. Ha, meg csinálnám, nagyobb kárt okoznák vele. Annyit nem ér meg az egész. Meg aztán, a Gróf Önre is megharagudna, de nagyon.

Joachim csodálkozva néz, majd nem elejti a sétapálcáját e szavak hallatán.

-    Jól van, ha nem megy, akkor ne erőltessük, Édesapa meg fogja érteni.

Jochaim, felmegy az emeletre Karolához, és közli, hogy nem lesz kész a láb.
Karola arcához kap.

    -     Most mi lesz, bátyám?
    -     Semmi gond, mondja Joachim, és elmondja, amit János mondott.
    -     Ezt elmondani, Édesapának, és megértetni vele, hogy már nem kap új lábat bátyám nehéz lesz.
    -     Biztos, de most mit tegyünk, húgom, hogy jövünk ki ebből?
    -     Nem tudom, kitalálunk valamit.
    -     Más nincsen, csak ez a megoldás, amit János mondod.

A testvéreknek más megoldás nem jutott az eszükbe, így megkísérlik Édesapjuknak megmagyarázni, hogy már nem lesz művégtagja, csak mankóval tud majd járni.

 

Joachim, gondol egyet, és visszamegy Jánoshoz, hogy hátha sikerül meggyőznie, hogy javítsa meg a lábat.

 

-       Nem, zavarom, de lenne egy kérésem?

 

János, felnéz, nem, ne is kérdezze, mert látom, hogy mit akar. Nem megy! Értse már meg, hogy veszélybe sodornám a Grófot, ha megjavítanám a lábát. Így, nem! Ne, haragudjon, de tovább kell dolgoznom.

 

-       Látom, hogy nem egyszerű, meggyőznöm, megértettem. Mit csinál?

-       Szőlő leszedő géphez csapokat. Ha, jól értelmezem a rajzot, akkor a gép, a szőlők felett van, evvel a karral megmozdítja a tengelyt, ami jobbra – balra lehet mozgatni, és a fürtöket leszedi a tőkéről, s nem vész kárba egy fürt sem.

-       Igen, így működne.

-       Értem, és látom, nehéz munka, de nem lehetetlen. Már a tengelyeknél tartok.

-       Hagyom dolgozni, nem zavarok. Viszontlátásra János!

-       Viszontlátásra Fiatal úr! 

  12. fejezet.    

 

Másnap.

Reggel leánya korán nyitott be Édesapja szobájába. Elhúzta a függönyöket az ablakoknál. Ekkor látta, hogy Édesapa műlába a sarokba fekszik a földön. Felemelte, észrevette, hogy megreped. Gyorsan sietett testvéréhez, és megmutatta a műlábat.
Joachim, ügyet sem vetett rá. Éppen egy rajzzal volt elfoglalva.
Karola megrázza bátya kezét.

 

   -    Mit csinálsz? Látod, hogy rajzolok, most miattad elrontottam, kezdhetem újra az egészet.
    -    Bocsánat. - szólt Karola.
    -    Nincs bocsánat. Amikor rajzolok, akkor nem piszkálj, ezt mondtam már a múltkor is, mert úgy járok, mint most, elrontom. Különben mi van?
    -    Édesapánk, lába!
    -    Mi van vele? Tökéletesen működik. János ügyes ember jól megoldotta az elképzelésemet. Megvan, az újabb, az tökéletesebb lesz, mint az előző, most adtam át a rajzott Jánosnak, hogy készítse el.
    -    Mond, figyelsz rám? Itt van a kezemben, nézd meg, hogy milyen.

Evvel átadja, a lábat, Karola a testvérének.
Joachim megnézi, és látja, hogy tényleg repedt, ezt még meg lehet javítani. Majd, János megoldja.
Gondolkodik. Látja, hogy a legkényesebb résznél repedt meg a bokánál, hosszában. Nézi a rajzot, hogy még mit kellene rajta alakítani, hogy még jobb legyen.

 

  -    Figyelsz rám, kedves tervező testvérem, Édesapánk lába még ma kell. Érted! Még ma kell!
    -    Persze, hogy figyelek, csak azt csinálom, drága húgom. Figyelek rád, senki másra.
    -    Szerintem levihetnéd Jánosnak, hogy nézze meg, mert ha Édesapánk felébred, és nincs ott a lába mellette kiabálni fog.

Eugén felébred, lenyúl az ágya mellé, tapogatózik, de nem talál semmit.
Felül, lenéz, de nem látja a lábát, eszébe jutott, hogy a sarok felé dobta. Oda néz, de ott sem látja. Nagyon mérges. Elüvölti magát, hogy zeng a ház.

Karooooooooooooola! Karoooooooooooooola! Hol a lábam?

 

   -    Hallod, már felébred.
   -    Megyek már Édesapa, megyek már, csak ne kiabálj!

Karola fut fel Eugén szobájába, benyit.

  

    -    Mond, leányom hol a lábam?
    -    Édesapa, elreped, levittem bátyámhoz, majd meg javítja János.
    -    Mi történt vele, már nem emlékszem?
    -    A boka résznél sérült meg, de ne idegeskedjen, lesz egy másik, sokkal jobb.
    -    Lesz, persze, hogy lesz, de mikor?
    -    Hamarosan, János ügyes ember, hamarosan készen lesz. Addig itt a mankó használja ezt.

Eugént, megnyugtatta lány szavai, de kissé dühös, mérgesen összehúzza szemöldökét, rágyújt a pipájára, egyet pöfékel. Kellemes pipafüst oszlik el a szoba légterében, leányára néz, és elfogadta a mankót.

Lesétál a fiához, és nézi, hogy mit csinál.

 

-       Mit csinálsz fiam?

-       Rajzolok, Édesapám.

-       Azt látom, de mit?

-       Jelenleg egy egyszerű tervrajzott, egy olyan szerkezetről, ami éppen érdekel. Szeretnék, tervezni egy szőlő leszedő gépet, hogy ne keljen a fürtöket egyként leszedni, hanem a gép a vesszőt finoman megrázza, és a fürtök, a gépbe hullnak.

-       Érdekes lesz, ha elkészül. Felcsigáztál, kíváncsi vagyok rá.

-       Meg fogom mutatni, Édesapám. De, mikor lemegy, az udvarra vigyázzon, kérem.

-       Rendben fiam, vigyázni fogok.

  

 

 11. fejezet.    

 

Művégtag.

Már majdnem letelt a gyász éve, mikor Eugén megkapta a műlábát. Így már nem kellet mankóra támaszkodva közlekednie.
Leánya, Karola intézte el.
Addig mondta testvérének, hogy tervezzen Édesapjuknak egy lábat, amíg Joachim ráállt.
Tervező mérnöksegítő társa az ügyes kezű, jó szakember, a magyar származású János volt.

Joachim, egy olyan műlábat tervezett, ami úgy mozgott, mint az igazi. Ennek különlegessége az volt, hogy bokánál, és térdnél hajlott. Kivitelezés Jánosé volt. A láb sok munkaórával készült el. Ugye, itt minden egyes apró részletre oda kellett figyelni. egyes részeknél, pld forgóknál finomítani kellett, hogy járás természetes legyen. Persze, hogy Eugén egy fából készített műlábat használ, csak a használója, János, és a gyermekei tudták. Sok gyakorlással, sikerült úgy együtt élni a műlábbal, hogy nem lehetett észrevenni. Kívülálló számára a Gróf járása természetes volt.  Nadrág szárát a szabójával úgy varrata, hogy a lábán a művégtag ne látszódjon ki.
Eugén, nagyon boldog volt.
Ennek annyira megörült, hogy már hosszabb túrákra is vállalkozott. Meg is volt az eredménye.

Egyik túránál megismerkedet egy fiatal csinos lánnyal. Katalinnal. Annak ellenére, hogy még gyászolt. Tudta, hogy a gyász nem sokára végett ér, de a lány annyira lenyűgözte, hogy már majdnem megszakította a gyászt.
Egyszer az egyik séta közben rosszul emelte a lábát, és elesett. Katalin nyújtotta a karját, hogy felhúzza, és észrevette a mű végtagját.

        

         -  Magának műlába van Eugén?
         - Igen. Sajnos. Remélem, ez nem ad okot Önnek, hogy...

Hosszú csönd volt. Egyik, sem mert megszólalni, nehogy a másikat megsértse. Végül Katalin törte meg a csendet.

         - Nézze, én Önhöz fiatal vagyok, ugye megérti, hogy az ilyen ismeretség nekem egy fiatal lánynak, úgy szólván, ez nem egy…
        - Kérem, ne is folytassa. Értem. Ön egy kedves, tényleg fiatal lány, és nem egy ilyen idős, féllábú, rokkant emberrel szeretne megismerkedni. Tisztában vagyok vele, Katalin.
        - Kérem, nem erről van szó, de...
        - Kedves magától, de ezt hagyjuk, haza kísérem, nem szeretném, hogy ilyen későn sétáljon egyedül.

Eugén, int az arra felé haladó konflisnak. Megáll, bemondja a címet, konflis elindul, és haza viszi Katalint. Eugén, bemondja a lakhelye címét, és haza szállítatja magát. Otthon felmegy a szobájába, fejét a kezébe temeti, és elsírta magát. Mikor már kisírta magát, hangosan e szavakat kiabálta a levegőbe.

Ez nem lehet, hogy ilyen szerencsétlen vagyok!
Ez, nem lehet! – ismételte még egyszer.

Levette a műlábát. Fél lábbal ugrált az ágyához.
Leült. Levetkőzött, és dühében a sarokba vágta a lábát, majd hátradőlt, álomba szenderedet.

10. fejezet.    

 

Temetés.

Eugén a nevükhöz, és a rangjukhoz méltóan szerette volna eltemetni Erzsébetet. Mivel nem voltak az egyház által összeadva, így ezt nem tudták összehozni. Így a temetés egy szerényebb ceremónia lett. Időjárás félig kegyes volt hozzájuk, mert a Nap sütőt, az eső pedig eset. Eugén mankóval ment ki a temetőbe. Ez Eugén számára az út veszélyes volt, síkos. Így a menet lassan ment. Erzsébetet sokan kísérték el. A gyászszertartás is rövid volt. A sírnál egy pár percig a család, és a szolgák maradtak, hogy végső búcsút vegyenek Erzsébettől.

Amikor a koporsót a végső nyughelyére eresztették, akkor a gróf mankójával a sírhoz ment, hogy egy marék földet dobjon Erzsébet koporsójára, egyensúlyát elveszítette, és majd nem a sírba esett. Lánya, és fia szerencsére elkapták. Már kiértek temetőből, mikor Eugén megcsúszott. Szerencsére a szolgák, akik mellette voltak
Elkapták. Szép lassan talpra állították, a mankót a hóna alá helyzeték. Gróf mikor talpra állították remegett, ezt érezték a segítői is.

 

-        Ez már a második, megcsúszása, rövid időn belül. Vigyázzon Édesapám!

-       Tudom, leányom, és vigyázok.

Amikor e szót kimondta, egyik mankója kettétört. Majdnem a földre esett, csak a lélekjelenlétével, és a rutinjával tudta megtartani az egyensúlyát Eugén. Fél lábon ugrált egy kerítésig, ott megkapaszkodott.

-       Jaj! Édesapám, mit csinált? Már megint, majdnem elesett.

-       Semmit leányom, úgy látszik, hogy Erzsébet magához akar hívni mindenáron.

-       Joachim, szólt Sándornak a hajtónak, hogy siessen haza, és hozza a hintót, hogy Édesapát haza tudjuk vinni.

Sándor futott a Kúriáig, és félóra múlva visszaért, a nagyobb hintóval.

Hintó egyik felébe a szolgálok, másik felébe Gróf, és gyermekei helyezkedtek el. Mikor már mindenki helyet foglalt a Sándor elindult a Kúria felé.

Útközben visszaemlékeztek a Grófnéra. Szerencsére csak szép, és jó emlékek maradtak utána. Szolgák dicsérték, mert rendes volt hozzájuk.  Mikor a Kúriához értek, és kiszálltak a hintóból Gróf szólalt meg.

 

-       Kedves jelenlévők! Meghívom Önöket egy közös vacsorára. Kérem, hogy készítsék elő a nagyterembe az asztalt. Asztalra, Herendi porcelánt, és ezüst evőeszközöket rakjanak. Kérem, hogy jelezzenek, mikor tálaltak. Addig gyermekeimmel félrevonulunk, hogy elkészüljenek.

-       Főkomornyik, a meghívást megköszönte, és elkezdték az előkészületeket a vacsorához.

 

Addig a Gróf, és gyermekei Erzsébet kedvenc szobájába helyezkedtek el, az emlékek között.