Kálmán blogja

1.     fejezet

Amikor olvasod a sorokat, a büntetésemet töltöm az egyik zárt osztályon. Két hónap, és szabad leszek. Újra együtt lehetünk, ha szeretnéd. Messze voltál tőlem, ami történt, az megtörtént. Kérted, hogy írjam le, hogy miért kerültem e helyre.

Rossz leírni, mert felkavar, de mivel szerettet, volna tudni, hogy miért nem találkoztunk a reptéren, ezért.

Édes, nagyon kíváncsi volt. Szinte, már fájt a kíváncsisága. Állandóan turkált. Rászóltam, hogy fejezze be a turkálást, és ne legyen kíváncsi. Ez, nem az Ő lakása, hanem az enyém. S, ha még egyszer hozzá nyúl valamihez, akkor baj lesz.

Elő vettem a kést, és többször beleszúrtam. Megijedtem, roham jött rám, reszketni kezdtem. Most fogtam fel, hogy mit tettem. Folyt a vér. Ágyneműből a lepedőt kihúztam, és a véres testre tettem. Szerencsére tudtam, hogy a szúrásokat nem mélyen vittem be, így könnyű volt a pár sebet ellátnom.

Édest bekötöztem. Felette sírtam, és többször kértem bocsánatot. Hívtam a Rendőrséget, és a Mentőket.

Tettemet már a Rendőrségen vallottam be.

Hírtelen felindulásból elkövetet Emberölés a bűnöm. Tájékoztatott a rendőrőrmester. Tudomásul vettem, érdeklődtem Édes iránt. Őrmester elmondta, hogy a gyors közbe avatkozásom mentette meg az életét. Különben elvérzett volna. Ezt a Bíróság enyhítő körülménynek fogja fel, és a büntetésem jóval kisebb lesz a törvény által előírtnál. Igen, egyelőre megfigyelésre behoztak ide.

Az, a fura helyzet állt elő, hogy nem vagyok örült, sem beteg. Legalább is így érzem.  De, most le kell tennem, mért lépéseket hallok. Jönnek az ápolók, és az orvosok.

Fél óra után írom tovább a sorokat.

Elmentek, végre. Megvizsgálták a szememet, a fejemet, kezemet, járásomat. Nem mondtak semmit, elmentek. Doki, mondta, hogy jól van négyeske, semmi baj. Csak azt nem tudom, hogy miért hívott így.  

Pedig van rendes nevem is. Szárnyasló.

Találtam a folyóson sétálva egy kulcscsomót. Gyorsan körülnéztem, csak Kossuth nézett rám, de Ő legyintet, és tovább ment. Eltettem. Bent a szobában, ahol volt az ágyam nem láttam semmit, csak fehér színt.
Ez, jó jel, mert ha fekete szín lett volna, akkor veszélyt jelentene.
De, így nincs veszély. Este van már. Mindenki lefeküdt. Picit én is lefeküdtem, hogy lássák, hogy rendes vagyok. Vártam, hosszan vártam. Végre csend lett. Most kihasználva az alkalmat, egy szál gatyában a kulcsokkal a kezemben nekimerészkedtem, hogy sétáljak. Szerencsére az ajtó nem nyikorgott. Folyóson senki, tovább haladok, lépcsőn le, balra a kapu felé. Hopp, itt egy rácsos ajtó, jó nagy. Be vagyunk kerítve. Kezem, hát persze. Itt fogok valamit. Eszembe jutott a kezemben lévő kulcsok.

Nincs zár, akkor? - tettem fel magamnak a kérdést -

Lakat. Igen, ez az. Régi emlékek, jó, hogy vannak. Lakat, megmenekültem, hurrá, de csak csendben.

Próbáltam a kulcsokat, hogy melyik nyitja a lakatott. Középső kulcs volt. Kapu nyitva, előttem az Élet. Szabad vagyok. Boldog voltam, hogy kikerültem. Énem, azt sugallta, hogy zárjam vissza az ajtót. Úgy tettem. Időnként jó magamra hallgatni.  Mentem tovább, most már vidámabban. Gatyám lecsúszott, rángattam felfelé, de nem jött. Levetettem. Hű, az anyját mezítelen vagyok, és így sétálok az erdőben. Jó, hogy sötét van. Nem vesz észre senki. Sétálok tovább, egy kapu ismételten, lakattal, úgy ahogy illik. Most már nem ver át. Kinyitottam.

Út jobbra vezet. A fák közt. Jó idő van, kellemesen éri a testemet. Nagyon finom, szinte élvezem. Ni, ni, ott valami mozog, rezzent a lehullott falevelek. Figyeltem, ilyet még nem láttam. Süni volt. Próbáltam megfogni, szúrt. Békén hagytam. Megyek tovább, égre néztem, Hold félálomba volt. Csak az egyik fele fényes, a másik fele még alszik. Sétálok, velem szembe jön Hófehérke. Mosolyog, ő is meztelen.

-         Te, hogy kerülsz ide? – kérdeztem.

-         Kijöttem, sétálok.

-         Törpék, merre vannak?

-         Alszanak.

Megfogta a kezem, úgy mentünk tovább. Együtt jobb volt. Időnként ránéztem, közben kihúztam magam, hogy lássa, hogy milyen nagy vagyok. Őrület, megint egy kapu. Nem ver át, ezt is kinyitom. Sikerült.  Most az út kettéválik. Elágazásnál egymásra néztünk, megpuszilt.

-         Holnap?

-         Holnap. – válaszoltam.

 Ő ment balra. Addig néztem, míg el nem tűnt a félhomályban. Jobbra menetem. Feljutottam, oda, ahonnan elindultam.  Lépteket hallottam. Megismertem, a Dokié volt. Jellegzetes lépései voltak. Hallom a Nővér hangját. 

Keljetek, fel megyünk!

Megijedtem, én már fent vagyok, akkor miért keljek fel. Nem tudtam hová menni, beugrottam az Illemhelyre.

Kulcsok, már nem tudom visszavinni, betettem a gatyámba. Ajaj, ha így meglátnak, akkor baj lesz. Felvettem, kulcsok nyomták, de el kellett viselnem.

Négyeske! Négyeske!

Ismételten. Éles hang a Nővéré.

Itt vagyok, nem mentem el. – szóltam vissza.

Nővér megfordult, és rám mosolygott.

Értem, de még így is nagy.  Megsimogatta az arcom.
Négyeske, ha nem lennél az, aki vagy jöhetnél hozzám.

-         Hilda!

-         Bocs, Doki, de olyan jól néz ki, nézze.

-         Látom, és. Férfiből van. Nem?

-         De.

-         Akkor?

-         Semmi, Doki.

Menjen be a szobába, maradjon ott. 

E, kis történet arról szól, hogy véletlenszerűen, a találmányok, felfedezések.

Valamikor, tán a múltban nem is tudom, de az a hír járta, hogy két ember összeveszett. Veszekedés tárgy az volt, hogy ki lesz a Divat újság címlapján. Jó barátoknak, Jánosnak, és Jakabnak úgy hozta a sors, hogy egyforma zoknik voltak. Ez, akkor derült ki, amikor kipakoltak az erdélyi vendégházban.

Egyik este a tábortűznél összevesztek. Miért, az most nem lényeges. De komolyan összevesztek, csak szóban. Szerencsére. Mérgükben elfogyasztották a nyársonsült nyulat, majd megitták a két liter vörösbort, jól be csicsantottak, mert a hétköznapi életben nem ittak szeszt, csak ásványvizet. Eltántorogtak a vendégházig, (szerencséjük volt, mert a szobájuk a földszinten található) bementek a szobába, és lefeküdtek, ahol találtak helyet. Ilyen állapotban még szerencse, hogy idáig eljutottak. Ital hatására álomba merültek.

János hamarabb felkelt, és fogta az ollót, és lejjebb vágta az egyik zokni szárát, és betette a többi közé, hogy barátja ne vegye észre. Majd visszafeküdt, mintha semmi nem történt volna.

Jakab felkeléskor benyúlt a zoknis dobozába, és a levágott zoknit húzta ki, kicsit fura volt mikor felvette, de nem törődött vele. Még komában (másnaposan) azt hitte, hogy lejjebb csúszott a szára. Felkelt a zoknit levágó barát is. Felöltőztek, túrára mentek a közeli erdőbe. Tornacipőből Jánosnak kilátszott a zokni. Jakabnak, viszont mivel kis zoknija volt nem látszott ki. De, büszkén ment a tornacipőben. Erdei séta után megint elfáradtak, mivel nem szokták az ilyen fajtamozgást. Így most már békében, és barátságban lefeküdtek, hogy kipihenjék magukat másnapra. Jakabnak, kényelmes viselet volt a rövid zokni, hogy ne vegye észre János barátja, felkeléskor titokban húzta fel a zoknit. János ránézett Jakab lábára, és mosolygott.

-         -   Mit mosolyogsz?- kérdezte Jakab.

-          -  Csak azt, hogy megint nem vettél fel zoknit, így fájni fog a lábat. – felelte János.

-          -  De, felvettem, csak titokban, mikor Te aludtál, hogy ne vedd észre.

Két, jó barát összenézet, és jót nevettek egymáson.

János, és Jakab divattervezők voltak.

Megegyeztek, hogy mivel Jakab hordta a levágott zoknit, hogy Ő adja be újításnak.

Ez miért különleges? Kérdeztem Jánost a pult mögött álló embert. Azt felelte, mert evvel a konyhai eszközzel még az ük nagyanyja dolgozott.  Akkor miért adja el? Csak azért mondta János, mert már nem kell. Az asszony készített egy másikat. De nézzük, tovább, hogy mi van még a vásáron. Öregasszony kezében egy kisebb talicska, mellette sétál a gyerek.

Az úgy volt, felelte az öregasszony, hogy múltkor sétálgattam a piacon, és egy éles hang rikoltotta, hogy tessék, tessék megnézni, mert ilyen csodád még nem láttak, tessék csak ide jönni, és jól megnézni. Hát mit csináljak, hajtott a kíváncsiság, oda mentem, és jól megnéztem. Mit láttam, na, mit. Semmit.

Mondtam a rikoltozónak, hogy mi a fenét kiabál, mikor nincs itt semmi. Akkor az kiabálta, hogy mindenkinek megmutatja a mesekönyvet. A gyerek már sírt a könyvért, és kérte, hogy adjam neki oda. No, megint rá szóltam, hogy mit csinál, hisz nem látom a mese könyvet. Akkor azt sikította, hogy itt van az Ezüstország, s egy gömböcskét mutatott, megrázta, és lám csodád a gömböcske tetejéből az aljára hullott a sok csillám a kis házak tetejére. Ekkor a gyerek abba hagyta a sírást, megfogta a gömböcskék, és zsebébe tette. Hát, ezt már nem kapja vissza, mert már a gyereké. – mondtam a rikoltozónak. Bólint, hogy jól van, vigyem csak, mert van másik.

Gyerek már fáradt volt a sétában, mikor húzta a szoknyám szélét, és a kapu felé mutatott. Láttam, hogy ott egy báb, és mellette egy színház. Gyorsan összeraktam a képet, és így lett belőle a bábszínház. Ez sem semmi. Mondtam magamban. Eltaláltam. Bementem a gyerekkel, megnéztük az előadást, és képzelje (meséli az öregasszony tovább), hogy ott láttam életemben először egy olyan, de olyan állatot, hogy ezt el sem hiszi. Egy nagyon szép volt, azt hiszem, valamilyen puma, vagy tudja az ördög, hogy mi lehetet, de szép volt. Gyorsan kortyoltam a flaskából, ami nálam volt. Meg is lett az eredménye. Leöntöttem magam. Megfogta a fehér felsőmet a vörösbor. Foltos lett. Mindenki furán nézett rám. Azt hitték, hogy vérzek.  Levetettem a gyerek felsőjét, és azt tettem magam elé. Gyerek fél pucéran jött mellettem.  Nem számított, mert jó idő volt. Egyszer a gyerek jobbra-balra pattan csak úgy. Rá is szóltam, hogy viselkedjék, mert velem van. Sétálgattunk, és egy kofánál rengeteg lepkéket láttunk. Olyan szépek voltak, hogy ezt elmondani nem is tudom.  Meg is kérdeztem a kofát, hogy van magánál gyapjaslepke. Kofa nagyot nevetet, úgy, hogy mindenki őt figyelte. Mikor befejezte a nevetést azt válaszolta, hogy csak irtó van hozzá. Akkor én kezdtem el nevetni, irtó. Akkor már mind a ketten nevettünk. Megböktem a gyereket, no, menjünk itt is voltunk. Ott hagytuk hagy nevessen tovább. Ismét meghúzza a gyerek a szoknyám szélét. Mi van, nézzek lefelé. Gyerek megint látott valamit. Mi van ott, ami érdekel? Arra nézek amerre gyerek mutatott, ott volt egy terembura. Adok én neked teremburát, de lásd, hogy kivel van, dolgod megkapod, most megérdemled. Na, mára befejeztük a sétát, indulunk haza. Fogtam a gyereket, honom alá csaptam, nyakamba tettem a hátamon lévő kosárba tettem a megvásárolt árukat, és haza mentünk. 

Terembura: Feltételezések szerint a Naprendszert egy rugalmas felületű, áthatolhatatlan  v é d ő p a j z s   dimenzióbuborék övezi, mely  Plútó pályavonalán túl húzódik. Teremburának hívják.  

Ősz van, még jó idő, nem kell az ablakot becsukni. A nyitva az ablak. Utcáról minden hang behallatszik a lakásba. Nagypapa és a barátai az asztalnál ülnek és kártyáznak. Közben a háziasszony behoz a fiúknak a kávát és egy kis süteményt a kártyapartihoz. A másik szobában az asszonyok beszélgetnek. Lent a téren a fiatalok egyre hangosabbak. Béla bácsi feláll az asztaltól és az ablakhoz lépett. Kinéz és látja, hogy egy csoport, tüntetéshez készülődik. Táblákon ilyen szöveg áll: Nem kell a külföldi! Béla bácsi szól a többieknek. Gyertek ide, nézzétek. Ezek a fiatalok!  Három idős úr oda csoszog az ablakhoz és kinéznek. Sarkon a rendőrség áll. A másik sarkon a kommandósok. Miután a fiatalok meglátták a túl erőt, szép lassan elindultak. Kati néni nem látta, hogy a férfiak is ezt nézik, és átszól a másik szobába,

-         Béla nézd odalent oszlani kezdett a tömeg.

-         Kati látjuk Mi is!

-         Ja!  

-         Jó csak szóltam.

-         Jól van Kati, nincs semmi baj, csak mosogass tovább

Béla bácsi jót kuncogott. Visszaült az asztalhoz és kártyáztak tovább.