Ifjú Gróf élete

 

 11. fejezet.    

 

Művégtag.

Már majdnem letelt a gyász éve, mikor Eugén megkapta a műlábát. Így már nem kellet mankóra támaszkodva közlekednie.
Leánya, Karola intézte el.
Addig mondta testvérének, hogy tervezzen Édesapjuknak egy lábat, amíg Joachim ráállt.
Tervező mérnöksegítő társa az ügyes kezű, jó szakember, a magyar származású János volt.

Joachim, egy olyan műlábat tervezett, ami úgy mozgott, mint az igazi. Ennek különlegessége az volt, hogy bokánál, és térdnél hajlott. Kivitelezés Jánosé volt. A láb sok munkaórával készült el. Ugye, itt minden egyes apró részletre oda kellett figyelni. egyes részeknél, pld forgóknál finomítani kellett, hogy járás természetes legyen. Persze, hogy Eugén egy fából készített műlábat használ, csak a használója, János, és a gyermekei tudták. Sok gyakorlással, sikerült úgy együtt élni a műlábbal, hogy nem lehetett észrevenni. Kívülálló számára a Gróf járása természetes volt.  Nadrág szárát a szabójával úgy varrata, hogy a lábán a művégtag ne látszódjon ki.
Eugén, nagyon boldog volt.
Ennek annyira megörült, hogy már hosszabb túrákra is vállalkozott. Meg is volt az eredménye.

Egyik túránál megismerkedet egy fiatal csinos lánnyal. Katalinnal. Annak ellenére, hogy még gyászolt. Tudta, hogy a gyász nem sokára végett ér, de a lány annyira lenyűgözte, hogy már majdnem megszakította a gyászt.
Egyszer az egyik séta közben rosszul emelte a lábát, és elesett. Katalin nyújtotta a karját, hogy felhúzza, és észrevette a mű végtagját.

        

         -  Magának műlába van Eugén?
         - Igen. Sajnos. Remélem, ez nem ad okot Önnek, hogy...

Hosszú csönd volt. Egyik, sem mert megszólalni, nehogy a másikat megsértse. Végül Katalin törte meg a csendet.

         - Nézze, én Önhöz fiatal vagyok, ugye megérti, hogy az ilyen ismeretség nekem egy fiatal lánynak, úgy szólván, ez nem egy…
        - Kérem, ne is folytassa. Értem. Ön egy kedves, tényleg fiatal lány, és nem egy ilyen idős, féllábú, rokkant emberrel szeretne megismerkedni. Tisztában vagyok vele, Katalin.
        - Kérem, nem erről van szó, de...
        - Kedves magától, de ezt hagyjuk, haza kísérem, nem szeretném, hogy ilyen későn sétáljon egyedül.

Eugén, int az arra felé haladó konflisnak. Megáll, bemondja a címet, konflis elindul, és haza viszi Katalint. Eugén, bemondja a lakhelye címét, és haza szállítatja magát. Otthon felmegy a szobájába, fejét a kezébe temeti, és elsírta magát. Mikor már kisírta magát, hangosan e szavakat kiabálta a levegőbe.

Ez nem lehet, hogy ilyen szerencsétlen vagyok!
Ez, nem lehet! – ismételte még egyszer.

Levette a műlábát. Fél lábbal ugrált az ágyához.
Leült. Levetkőzött, és dühében a sarokba vágta a lábát, majd hátradőlt, álomba szenderedet.