Első komoly ajándék.

Mikor a gyermekeink még igazán gyermekek voltak. Karácsonyra készülődtünk Nejemmel, bevásárlás után, vacsora, majd fürdés, és lefektettük a gyermekeinket.
Már javába aludtak, Nejemmel a nagyszobába építettük egy terepasztalt, egész komoly volt, feltettük a síneket, váltókat, jelzőket, és a többi apróságokat, ami még hozzá tartozott. Készítettünk házakat, színeztük, ragasztottuk. Bekötöttük a vezetékek, hogy trafóról, és kezelőről működjön a terepasztal. Rátettük a Pikó vasutat. 
Kipróbáltuk, hogy jól működik a vasút. Sikerült. Éjszakáként sokat játszottunk a Nejemmel, a vasúttal. 
Igen ám, de a gyerekeknek fura a nagy asztalféleség, ami állandóan le van takarva. Nem tudták, hogy mi rejlik a takaró alatt. 
Meg is kérdezték, mert kíváncsiak voltak.

- Anya, mi van ott?
- Egy asztal. - felelte a Nejem.
- Miért van letakarva? - kérdezte a tíz éves lányunk.
- Azért kislányom, mert Apuval már elkészítjük karácsonyi vacsorához az edényeket, és amikor kell, akkor előszedjük őket. Letakartuk, hogy ne porosodjanak.
- Csak azért, akkor jó, Anya.

Szerencsére a lányunk a füllentést elfogadta, így további kérdések nem voltak. Eljött a nagy nap, azaz mikor a Jézuska meghozza a várva várt ajándékokat. Nagyszülők, és a többi családtagok már ott álltak a nappaliban, és várták, hogy a Jézus megrázza a csengőt.
Meggyújtottam gyertyákat, csillagszórókat, Nejem elindította a játékvasutat, és ment a gőzős, körbe-körbe. Nyílik az ajtó, belépnek a gyermekeink, kicsi szájuk tátva, szemük az örömtől nagyra nyílt, álltak, és álltak. Csodálkoztak. Örömükben alig mertek hozzá nyúlni. 

Késő éjszakáig játszottunk vacsora után a gyermekeinkkel, a vasúttal.

Érd. 2011.