Ákos: Valami véget ér

Forró betonon hasalok,
távoli hang csak a gyász,
lassan lüktet egy ér,
fellobog halkan a láz.
Sima tenyér a hátamhoz ér.
Ó csak játszik a szél.
Tudom, már messze vagy rég..
Bennem minden halk szavad él.

 

A lírikus én cselekményleírással kezdi, naturalisztikus nyárábrázolás. A hasalás okát nem magyarázza, talán nem is fontos. Így nem derült ki, hogy józan vagy delíriumos állapotról van szó, és ez adhat némi okot a nyugtalanságra. Az is elképzelhető, hogy csak költői szabadságát tölti a betonon vagy nincs is árnyat adó hajléka azaz hajléktalan, erről nem szól a fáma.

A második sor elmagyarázza, hogy feldolgozta a sérelmeit, hiszen már csak távoli hangként néha hallja azokat, de ezek a hangok utalhatnak enyhe skizofréniára. 

A következő sor a jelenbe invitál minket amiből felsejlik, hogy valaki vagy rálépett a hasaló költőnkre vagy szomjas apátiájában vegetál, vagy a manapság divatos fiatalok által szabatos öltözetben láthatott meg izgalomra okot adó formákat és lassan pulzáló izgalmát nyomja el hason fekve.

Igen ám, de az ezután következő sor azt erősíti meg, hogy mégiscsak valaki rálépett mert a fájdalomtól be is lázasodott szépen csendesen, és nem tiszta, hogy ezután esés következett vagy sem de valaki a hátához ért, feltehetőleg nem egy Yeti, ám ha valaki nem esett el a betonon hasaló művészbe akkor talán egy gumikesztyűs mentőápoló, mert sima volt a tenyere, és a szegény hasaló költőnk így ebbéli ijedtében majdnem a gatyájába rottyantott, és ezt mérsékelt hasonlattal adta tudtunkra: „Ó csak játszik a szél.”

Ezután éles váltás, és megszólít bennünket, hiszen Ő is érezhette, hogy eme cselekménysorozat leírása nem való egy dívatorigentált slágerbe, érzi eltávolodásunk okát, és megpróbál az utolsó sorban nosztalgikus elemekkel visszaédesgetni magához.

 

Halott virágok illatát nyögik a fák

és megrázkódik a táj,

valami véget ért, valami fáj.

 

Némi képzavar következik amikor is a metaforikus értelemben elhányja magát a természet, ez tulajdonképpen a művész hánykolódását mutatja be amint a mentőautóba viszik. Felemelik, megrázkódik a táj és a mozgatás hatására érzi a fájdalmat ami azt jelzi elég a lustaságból a betonon, véget ért ez a teszetoszaság!

 

Ahogy fölém nő az éj...

álmodni nem hagy a vád.

Ha becsukom fáradt szemem

tekinteted az arcomba vág.

Szemed tüzénél megvakulok,

de lassan újra feljön a nap..

Nélküled semmi vagyok.

 

Azt ezt következő napszak talán a kórházban az éj, amikor is folyamatos önmarcangolását tárja elénk, s az ebből fakadó álmatlanságát megosztja velünk. Bár ezután lázas álmok, önkéntelen tudatlan vallomás, amikor is igyekszik bevonni minket a hallgatókat a versbe, vagy az is lehet, hogy ez egy konkrét személyhez szól, aki miatt már az élet értelmetlen s cselekvésképtelenségében lefeküdt a járdára. Elvakult partner, hiszen Ő maga mondja el, hogy amikor látja kedvese szemét megvakul... De mivel egyedül van ezért rádöbben látását visszanyerve, hogy lassan feljön a nap, s mivel nincs új a nap alatt, a szerző kifejezi egy utolsó mondatával a kesergő és társfüggő énjének végső kinyilatkoztatását: „Nélküled semmi vagyok.”