Elmúlás

Forog a föld

Nincs pihenő

Szalad a nap

Az ember rab

Gàtlástalan

Arcot ràncol

 Kiveséz

Az arcokra 

Pöttyeket dob

Àlnok erőszakos

Dobog a szív

 Nagyot sóhajt

Levélszőnyeg fétis

Egy kicsit félek én is

Nyisz nyisz meggy birs

Ki kell vàgni le kell nyírni

Tökéletes lesz a semmi

 Üres terepen első  osztàly

Öreg  néha oda beszàll

Indulàs

 Halàl a végàllomás

És boldog ha készen van

Végre màr hogy rend is van

Megnyugodva ölbe teszi kezét 

Jöhet ha muszàj 

Az a híres kaszàs

Ősz délutàn a fakoronàk elburjànzott àlmok

Lombfürésszel nyesik a favàgok

Nem is éltél te haldokló éppencsak

 Ott voltàl s ott voltam én is 

 Árnyékod alatt hűsülni 

Útközben meg megpihenni

  Hàlàval köszönöm neked

A hűst mit nagy melegben adtál

Bucsúzom töled ágas bogas gally rengeteg

Megmetszett fán már nincsen helyed

Zöldàg koronàd nem viszi màr őszi szél

Nem lesz màr sàrga leveled

Mi zizegve földet ér

Csapdàba csalva jó kedvem elfogtàk

Hiàba a zord élet csodài

Azok is csak hangulatom rontjàk

Szivesen élnék én is fényben

Mellettem  sötét àrnyék àll

Szívembe hatol a muló idő

Szemtelen a  testemet megőlő

Mint ősszel a lehulló lombeső

 L eszek mint mind testeknek romjai

Sötét erő ha megis leszek fogva

Nem leszek búbànatban fogoly

Elkésve nem mondom màsképp volna

Megtalàlnàm a tuttit de nincs sehol

Felhők közt szikràzó égbolt csak a 

Ifjú szerelme az élet  zamata

Erőm te szilaj tettrekész kereslek

Mint unokàk lelkében nàlam is   éledjen szépség

Ő ezerszer kimondja szeretlek

Amit te nekem adtàl az maga a reménység

Fàradtnak làtszol bénàn àllsz

Miért van az hogy lelked nem hevül

Csak àllsz mond mire vàrsz

Érezd ât minden  àlmod teljesült

Mig az én fejem csak fő

Hőség őnti el folyton làzadón

Mitévő legyek hogy  hogy éljek megfontolandóbb

Igy volt ez nàlam is a múltban régen

De ma màr elmém àlmokat nem sző

Nem teszek semmit sietve

Csipetnyível több erőm legyen màr csak ez kő

Szonettversenyre írt vers