Verseim

Nesztek nektek világbéke,

Saját magunk csaltuk lépre,

A házadra már ne költsél,

Egyre több a bombatölcsér.

Békegalamb fel, nem reppen,

Elvagyunk a célkeresztben,

Gránátvető...Aknaszilánk,

Tényleg ez várhat csak miránk?

Á, ugyan már, lehetetlen,

Éldegélünk szépen csendben,

Békegalamb szabadon száll,

Puskagolyó el nem talál.

Ez csak álom attól tartok,

Égig érnek majd a lángok,

Mert,ha nem változik semmi,

Ahhoz csodát kéne tenni,

Hogy ne hulljon a Béke vére,

S életünkbe visszatérve,

Tegye dolgát mindörökre,

Ám az ember,ha csak törpe,

Behódol az óriásnak,

Önzésből gyúrt rút világnak,

Így hát egy megoldás volna,

Mit úgy hívunk, hogy Emberpróba,

Lesz jövőnk,ha teljesítjük,

S hitünk vártát felépítjük,

Száműzve így a rombolást,

S nem kéne tenni semmi mást,

Legyél ember igazából,

De ha más csapatban játszol,

Mégis mit remélsz?

Miért ülnél ki a gangra?

Mind, mi fontos, emeld rangra,

És majd csendben köréd gyűlnek,

Merényletre nem készülnek.

Apróból lesz óriás nagy,

Trónon ülsz,de király nem vagy,

Nincs körötted alattvaló,

Aljas indok és hazug szó,

Nem döf hátba jó barátod,

Nem törik kerékbe álmod.

A trónterem békés sziget,

Miért lőnék át a szíved?

Kinti világ....Farkasverem.

Végeznének gyakran veled,

Persze csak a lelked ölnék,

Vagy inkább jól összegyűrnék,

Aztán dobnák a szemétbe,

Nekik léted ennyit érne.

De tudják a trónteremben,

Hogy e lélek gyűrhetetlen.

Ha az Élet meggyötörne,

Mind páncéllá állnak össze.

Van köztük egy nagyon csendes,

A mosolya mindig kedves.

Arcát tisztán sosem láttad,

Volt, hogy csodát tőle vártad,

De már ennek régen vége,

Épp elég a jelenléte.

Na meg az,ha néha bólint,

Ha dühös rád, fejbekólint,

Persze csak a nézésével,

Sosem volt még nála fegyver.

Hatékonyabb a szeretet,

Léte mindenre felelet,

Így hát tudod jól a választ,

Hogyan lehetsz erős támaszt,

Kételyekkel hadakozva?

Ez az ötlet máris dobva.

Önző éned verve vasra,

Ami fontos, emeld rangra.

   Néha leülnék a földre

A világ közepén,

S meghívnálak egy sörre,

Csak Te lennél, meg én.

Kapzsi vágyam elnapolva,

Lazíthatnánk végre,

Földi létem, tudom, próba,

Másképp mit sem érne.

Átölelnénk majd a Csendet,

S koccintanánk néha,

Bár oly békés így az élet,

Pár perc elég volna.

Hiszen van még annyi dolgod,

Téves úton járunk,

Mégis jövőnk, legszebb álmod,

Hitünk lesz a várunk?

Epilógus

Hogyha majdan járnál erre,

Egy sört félre tettem.

Ó, de miket hordok össze,

Itt vagy most is csendben.

   Olajfoltos fémvirágot,

Szíved mellé tűzve hordod,

Átéred a nagy világot,

Rozsda marja mégis álmod.

 Mosolyodat összegyűrték,

Közönyvárad egyre épül.

Csenddé porladt égi vészfék,

Elárulja mi lesz végül.

Gép alkotta szivárványod,

Lelked egét birtokolja,

Távkapcsolód, jó barátod,

"Nála" jobb már ki más volna?

Nincs taj száma szerelmednek,

Öröklét vár egybekelve,

S én tőled csak annyit kérdek,

Vajon ez volt Isten terve?