vargaerzsebet blogja
Én és a traktoros
Nem akartam hinni a szememnek! Álmaim nappali bútorát, ebédlőasztallal és hat, vajszín bőrrel bevont székkel - bolt bezárás - miatt megvehetném százötvenezerért…pont ennyim volt. Mi ez, ha nem jel!? Mi ez, ha nem csoda?! A fuvar viszont még huszonegyezer forint lenne…arra már nem telik.
Elkérem a bátyám utánfutóját, de épp nincs, aki elvigyen. Na de hát nem azért van jogosítványom és vonóhorog az autómon, hogy segítségre szoruljak! - biztattam magam erősen. (A másik énem azért összehúzódva kucorogott, mert még sohasem vontattam utánfutót.)Mindegy! Kalandra fel! Mindent a százötvenezres bútorzatért! Meglepő módon odafelé úgy megtettem az hetven kilométert, hogy néha el is feledkeztem a vontatmányról. Sőt! El sem tévedtem. Megy ez nekem! A bútorzattal megrakottan és megkönnyebbülten hazafelét tartva azonban már nem figyeltem eléggé az utat és ott, ahol a főút kanyarodott, véletlenül egyenesen mentem tovább egy mellékútra. Rögtön rossz érzés fogott el, de mivel azt nem tudtam, hogyan forduljak vissza a keskeny úton, inkább hosszasan haladtam, hátha visszafordul az út a főútra, vagy lesz olyan szakasz, ahol előremenetben meg tudok fordulni. Nem volt. Így érkeztem el a település végéig, ahol már a földutak kezdődtek. Itt már kénytelen voltam megpróbálni a visszafordulással. Bármennyire is alászedtem a kormányt, tolatás nélkül nem tudtam a monstrummal megfordulni. Legnagyobb ijedelemre tolatáskor az ellenkező irányba haladt az utánfutó. Megint megpróbáltam. Megint nyeklett az ellenkező irányban. Közben megérkezett egy szép, piros traktor a földekről. Mivel elálltam teljes szélességben az utat megállt és nagy pöfögéssel várakozott. Időnként ránéztem, hogy szidalmazza-e már az édesanyámat, vagy egyenesen engem, de egyelőre türelmesen várakozott. Az ötödik kísérletnél, mikor az utánfutó egyik kereke már a vízelvezető árokba bakkant, kinyílt a traktor ajtaja és a jól megtermett traktoros gumicsizmástul megindult felém… Riadalmam ellenére - meglepő módon - szinte szertartásos udvariassággal szólalt meg:-Drága asszonyom! Ha elárulná nekem, hogy mi a célja, nagyon szívesen segítenék Önnek.Valamit nyekengtem a visszafordulásról és a tolatásról, főútvonalról sírásközeli elfúlt hangon, amikor ő – jó férfi szokáshoz illően – vezetéstechnikai mozdulatok sorával látott el arról, hogy az ellenkező irányba szedjem a kormányt, mint amerre fordulni szeretnék. Abban az idegállapotban bevallom, nem értettem kristálytisztán. Így aztán mondta, hogy szálljak ki az autóból, beült gumicsizmástul, mindenestől és egy perc alatt, könnyedén visszafordult és az útszélére húzódva megállt.-Most menjen egyenesen vissza és a vasúti-átkelőnél forduljon jobbra, ott folytatódik a főútvonal.-Vasúti-átkelő?! Én átkeltem vasúti-átkelőn? – makogtam elgyötörten.-Coopos bolt?! Nagy, sárga bolt?!-Ja…arra emlékszem.-Na ott – mondta bölcsen és visszaballagott a még mindig pöfögő traktorjához.Én és a hentes
Ezt a bejegyzést egy tagunk töltötte fel a blogjába. A bejegyzés nem minősül hivatalos tájékoztatásnak, a benne szereplő esetleges állítások a képzelet szülöttei, és semmi esetre sem tekinthetőek objektív hírnek vagy tanácsadásnak. A koronavírussal kapcsolatban a koronavirus.gov.hu címen elérhető hivatalos oldalon lehet tájékozódni.
Covid ide, Covid oda, idén is bekövetkezett a „Végítélet napja”, amikor vérre menő, kétségbeesett küzdelmet folytattunk a hentespult előtt sorakozva, hogy családunknak hazavigyük az utolsó bébi bulykát, vagy egy aprócska, bőrös kismalacot. Hölgy, előttem kettővel:
-Két kilogramm sertés taraját kérek!
-Asszonyom! A kakasnak van taraja. Karajt vagy tarját szeretne?
-Mindig a férjem szokott húst vásárolni…
Kiegyeztek karajban. Akkorra már – korábban jelzett sorállás fóbiám ellenére – egész jó kedvem kerekedett.
Pár kilogramm hús kiadagolása után én következtem:
-Hat kacsacombot kérnék!
A pocakos, enyhén véres ruhás hentes helyeslően bólint. Aztán kerek, jovális arca – a természet törvényeivel ellentétben – összeráncolódik:
-Vigyen inkább hetet.
-Nem. Köszönöm! Elég nekem hat is.
-Már csak hét darab van összesen! Egyet biztosan nem tudok eladni, ezért kérem.
-Hát akkor…-motyogom megértően. Ő még úgy érzi, addig kell ütni a vevőt, amíg meleg:
-Nézze milyen szép! Megígérem Önnek, ha a hetedik nem fogy el, akkor elmegyek Önökhöz és ott, helyben megeszem! – mondja elhivatottan.
Ezek után – szűnni nem akaró röhögőgörccsel kombinálva – persze megveszem és közben vetíteni kezd a meglódul a fantáziám:
Meghitt karácsonyi este…villognak a díszek, az izzók, szól a Mennyből az angyal, s szép pirosra megsülnek a – hét – kacsacombok párolt káposztával. Jóízűen eszik a család…de az a fránya hetedik…az nem fogy el.
Hirtelen csengetnek a kapunkon. Ott áll kötény hasán köténnyel, véres-fehér ruhában hentesünk. Arcát fedő maszkját kicsit félre húzza és a Csendes éj dallamára, jóízűen elfogyasztja a hetediket…
Én és a nyitottság
Tényleg próbálok trendin nyitott lenni! Néhány napig, óráig, vagy percig sikerül is földönkívüli, vagy láthatatlan jelenségeket elfogadnom. De sajnos van ez a nyomorult „hiszem, ha látom" micsodám... Hogy miért mesélem ezt el?! Ja igen!
Én és a leírások
Az első száz könyv elolvasása után úgy döntöttem, én bizony híres író leszek.
Ez a vágyálom egészen gimnáziumig kísért, emiatt aztán jelentkeztem gépírás fakultációra. Elképzeltem, ahogy csodálatos regényeimet rendkívül gazdaságos módon saját magam foglalom írásba.
Végül aztán egy kis időre inkább gépíró lettem. Körülbelül harminc évre.
Mondhatjuk úgy, hogy elsodort a kemény élet, s egy óriási írótól fosztottam meg az emberiséget, aki Rejtő Jenő emlőjén nevelkedve, kivételeset alkotott volna.
Egyszer aztán rájöttem, hogy még sem lehetek író. Nincs kedvem leírásokat se írni, se olvasni. Már a tájleírásokkal is rendkívül kimérten bánok, de az épületbelsők, a lakberendezés...
Szóval tízezredik könyv után feltűnt, hogy a szemem szinte átugorja az ilyen részeket. Sőt! Ezen a téren annyira lusta az agyam, hogy ahelyett, hogy elképzelné a leírt helyszínt, az izgalmas esemény vagy érzelmi szál követése érdekében, mint egy kihelyezi egy általam unalomig ismert helyszínre.
Hogy is van ez? Úgy, hogy amikor például a könyveim lapjain az indiánok száguldoztak a prérin, én arra voltam kíváncsi, hogy Winnetou húga boldog lesz-e Old Shatterhand-dal, ezért az agyam nemes egyszerűséggel a Vörösmarty ABC előtti térre helyezte a csatajelenetet. Ott jártam ugyanis mindennap el. Ahogy visszagondolok a csatajelenetekre, ma is látom, hogy vágtat Winnetou az ABC felírat felől a színes, műanyag ülőkék irányában, a gonosz sápadtarcúakat üldözve. Megrémültem. Lehet, hogy valami agydeffektusom van?! Hiszen egyértelműen le volt írva, hogy a prérin játszódik, ami pedig egy füves, nagy, nyílt terület.
Végül rájöttem, hogy ugyan mit is várhatna leírás téren a nagyérdemű egy olyan majdnem írótól, aki az esküvője közeledtével kolléganői izgatott kérdéseire, hogy:
– De milyen lesz a menyasszonyi ruhád?! - kis erőlködés után annyit válaszolt – messzire lengő kézmozdulatokkal – hogy:
– Hosszú és fehér.
S mivel ez a legkevésbé sem elégítette ki a kíváncsiskodókat, azonnal neki szegezték a következő kérdésüket:
– Hát a fejdíszed? Milyen lesz?
A mai napig szállóige, ahogyan ujjaimmal pöndöri csigákat rajzolva próbáltam elmagyarázni, hogy:
- Fehér és ilyen kis lóf@szok csüngenek majd rajta...
Én, a parkoló és a fosófa rejtélye
A mi munkahelyi parkolónkban húsz személygépkocsi férne el. Ennek ellenére minden nap negyvenen-negyvenöten parkolunk itt, akként, hogy a korábban érkező és szabályosan álló két oldali sorra még keresztben, három sorban ráállunk. Ezt a népszokást a szükség hozta létre és addig hallgatólagos, míg a legbelül, leghátul parkolónak nem kell hirtelen távoznia munkaidő vége előtt. Ilyenkor -körtelefont követően- mint egy zártkörű tűzvédelmi gyakorlat résztvevői, vagy inkább egy különös szekta fanatikus tagjai – halk, szinte alig hallható káromkodásokat mormolva fogaink között - kivonulunk az épület oldalfrontján található parkolóba és kaszkadőröket megszégyenítő trükkökkel megpróbáljuk annak a leghátul, legbelül parkolónak szabaddá tenni az útját, aki még reggel nem sejtette - vagy a szabad parkolóhelyek láttán megrészegülve elfelejtette - hogy idejekorán el kell majd indulnia.
Mindezek előre bocsátása után érthető, hogy rendkívül becses eme szent terület legkisebb négyzetcentimétere is. A fenntartó sajnos nagy növénybarát lehet, mert a baloldali parkolósort bodzabokrok szegélyezik. Nincs is ezzel baj, amíg illatos, gyönyörű, fehér virágai szemérmesen szitálnak az autóinkra, mint egy csodálatos, távol-keleti cseresznyevirág ünnepségen. Ám amikor tottyanó, lédús, vadlila bogyói beérnek és a szükség, vagy saját figyelmetlenségünk okán eme bokrok hatótávolságán belül állítjuk le a gépkocsinkat, munkaidő végeztével úgy néznek ki szerencsétlenek, mintha egy kék szőlő szüreti fesztivál spicces résztvevői - borgőzös mámorukban - markostól dobálták volna rájuk a taposó kádból a kadarka alapanyagát, vagy esetleg több száz sebből vérezve éppen egy zombi apokalipszisből menekítenek minket.
Mindezt elkerülni igyekezve arra jutottam, hogy középen, legbelül, leghátul lesz az ideális parkolóhelyem, ahová csak egyetlen, általam ismeretlen fa vet egy kis árnyékot. Itt nincs bodzabokor és a tolatva beálló gépkocsiknak van elegendő helye arra, hogy az autóm felgyújtása, testem felkoncolása nélkül hazainduljanak, ha kicsit kések.
Szóval a legideálisabb helynek gondoltam mind addig, míg nem fedeztem fel a hely epicentrumában ezt a különös, új fajt, a fosófát.
Kettőnk kapcsolatában zéró napnak azt tekinthetjük, amikor kivételesen frissen mosott és vaxolt személygépkocsimmal sikerült ezt a parkolóhelyet megcsípnem. Munkaidő végén azonban döbbenten fedeztem fel a motorháztetőn terebélyesedő, tehénlepényszerű, ám de fehéres, hatalmas plecsnit. A két papír zsebkendővel megkísérelt – sikertelen - tisztítási művelet közben őszinte érdeklődés horgadt a kebelemben. Kíváncsian kezdtem kémlelni az általam ismeretlen fajtájú, lombos fát, hogy vajon milyen isten teremtménye rejtőzik rajta?! Vajon ki, vagy mi tud ekkorát fosni?! Ám a kérdéses fa – egyelőre – őrizte titkát. Sem tehenet, sem gólyát, sőt még egy aprócska nádiposzáta fészket sem leltem rajta, így tanácstalanul hazaindultam.
Az elkövetkezendő napokban, amikor csak tehettem a folyosói ablakokból folyamatosan szemmel tartottam – irodám ablaka sajnos nem arra nyílik – a parkolóhelyet. Napközben semmilyen létformát nem észleltem a növényen, a járművem is sértetlennek tűnt, de délután mindig rajta volt a motorháztetőn, a gépkocsi tetején vagy a szélvédőn a gigászi ürülék. A brit tudósok szívós elszántságával tovább folytattam a megfigyelést. Már majdnem feladtam a sok kudarc miatt fusztrálódva, de amikor egyik nap már le sem tisztítottam az eredményt, akkor történt az áttörés.
Meglepő módon a fosófa aznap nem fosott le.
Mindezek alapján így tudnám angol kollégáim fontos megfigyeléseit überelni:
Hazánk egyes tájain – vagy legalábbis a munkahelyi parkolónkban – a Darwini evolúció kitermelt egy új fajt. Ez az élettani egység látszólag lombos fa. Levelei között nem rejtőzik madárfészek, ágain nincsenek szárnyasok, vagy más állati életformák. Eme képződmény fotoszintézist követően guanót űrit, kizárólag a frissen mosott - esetleg vaxolt - gépkocsikra színre és márkára nem tekintve, rasszizmus nélkül, igazságosan.
Mindezek alapján a fosófa az a különös élettani jelenség, ami bár növényi létforma, de átmenetet képez – székletürítés okán – az állati létformák közé.
Most, hogy megírtam eme tanulmányomat, nincs más dolgom. Máshová parkolok és várom a Nobel-díjat.