Varázserdő blogja

 

Nem én kerestem,

utánam futottak csobogó szavak,

csendes patakként szaladtak bennem.

Egy kőre ültem, hé, most ne kelljen

semmit se tennem…

hadd legyek halk sóhaj, senki!

Hiszen az vagyok (szólt a patak),

jobb, ha tudom és tudod.

Rezgő víz vagyok csupán, ki néha eldalolja,

mire lenne az árnyas erdőnek gondja:

idézni furcsa tündét, rest manót,

olyan apró, halk léptű surranót, hogy

épp csak az hallja meg, aki akarja,

merre dong szorgos méhnép,

merre csahol a vörös róka, a bozótban hová

bújt a fürge-kerge nyúl, mióta a nagyvadak

a hűsítő, friss forrás felé tartanak.

Árnyék nyújtózik, lassan borul alá a Nap.

Bogarak rajzanak a tócsák körül.

Egyszerre eleven és mozdulatlan minden.

 

Az Öregisten így hajolt le.

Az este békességét belelehelte

az erdő-neszekből születő csendbe.

 

Az beleveszett, és azóta is…

azóta is…keresem benne.

 

Törött szárny a lelkem,

Messzire repültem,

Messze világok felett

Éjbe szenderültem.

 

Nehéz terhet raktak

gyenge szárnyamra,

nem vigyáztam eléggé

magam magamra.

 

Most, a hosszú út után

épp, hogy pihegek,

pár csepp jó víz

oldja fel fájó lelkemet.

 

Pár csepp orvosság

és erőre kapok,

Szárnyam emel ismét,

már jobban vagyok!

 

Többet nem tesznek rám

nehéz terheket,

szabad madár leszek,

szép földem felett!

(Mindennapokról, hűségről...)

Hűségem hűs takaróját

Rád borítom, meg ne fázz!

Nincs mindig nyár,

az ősz, a tél is része már

életünknek, gond,

 baj nyúz, darál.

Napjaink sokszor

egyformán peregnek,

mégis, mielőtt eltévednék,

ébresztőt dobol a lelkem,

tam-taram, hogy sose feledjem:

Hozzád tartozom és

még mindig szeretlek.

Visszatérni oda, hová nem lehet...

(múltbanéző)

Éjpalástból kilépő, hűs hajnalon
álmodozva vártam egy apró jelet,

bár megsúgná az ég, lesz -e alkalom

visszatérni oda, hová nem lehet.

 

És ha megtehetném mégis? Hű szívvel

a sziporka szándék úgy hozzám simul,

az ész hűvösen int, nyugalmat színlel,

bennem száz szép emlék újra kivirul:

hogy miként hajolt ott fölénk sok levél,

míg víg tekinteted engem illetett,
így idézem most, mint könnyű versikét.

 

De hiába, hajunk lassan hófehér,
nincs többé visszaút, csak szívünk nevet,
és merengve dúdol egy varázsigét.

 

(Fórum szonettverseny rímeire írtam, egy apró kis változtatással)

2024. 06.

Képzeld, hogy önmagad édesanyja vagy!

Hogy becéznéd, hogy ringatnád,

karjaidba hogyan vonnád

édes tenmagad?

Képzeld, hogy önmagad édesapja vagy!

Hogyan óvnád, hogy dicsérnéd,

tekinteted büszkeségét,

édes tenmagad?

Képzeld, hogy önmagad jó barátja vagy!

Vigasztalva, bátorítva,

csendes figyelemmel hallva,

hallgatnád szavad?

Képzeld, hogy önmagad szép szerelme vagy!

hogy ölelnéd, hogy szeretnéd,

teljes testtel és lélekkel

hogyan adnád, hogy fogadnád

édes tenmagad?

Képzeld, hogy önmagad kisördöge vagy!

hogyan szidnád, hogy gyaláznád,

hamis szóval hogyan tépnéd

elveszett magad?

Képzeld, hogy önmagad őrangyala vagy!

Fényes szívvel, irgalommal,

hogy emelnéd, hogy vigyáznád

édes tenmagad?