Csaba blogja

Sokszor jártam itt, hol rám hajolnak a büszke fák,
S a bokrok, titkot susognak, a levelek sem némák,
Tág magasba szökkennek az ágak, szinte égig érnek,
S cirongatnak bársony ujjai a kegyes természetnek,
S megérint, mint lehelet a ködfátyol mi lágyan száll,
Szerteillan, az őszi szín pompázat, ott kis ösvény,
Mellett magányos üres kis padocska réveteg áll,
Tanúja, hogy az élet mily rögös törvény örvény.
Most is mesél, két emberről, kik szerelmük itt,
Egymásba gabalyodva lelték, s habzsolták örömeit,
Mindez szép emlék már, áztatja könnyes szemeit,
Ki ismeri történetük apró kis epizód részleteit.
Találkahely volt ez, tiltott gyümölcs e tisztás,
Kezük egymásba fonva, ültek s csókolták egymást,
Teltek az évek, s már egyre többen lettek,
Hisz gyermekeik is sorra megszülettek.
Aztán elmaradtak, elkoptak szépen lassan,
De itt maradtak szívmart fatörzsként, mégis velem gondolatban.
S láttam a felnövekvőket, s figyeltem bimbódzó szerelmeik,
Ők is e padot formálgatták, mint egykoron drága szüleik.
S az öreg tölgyek némán kihallgatták ki, újra meg újra féltett,
Titkaik. Évszakok jöttek-mentek, s mit értett,
Megőrizte azt az erdő, mint múlt lapjait temetve,
Szőnyeggel fedte be azt, mindig újjá teremtve.
Sok év telt el, hogy ismét erre sétáltam,
Friss harmattal hintett volt megint vörössárga köpenye,
Ismét e kis erdei álomkert mesélő ősztáji fövenye,
Csak szemem sarkából észre vévén,
Egy emberforma görnyed, a padnak szélén,
S annak is a végén, kuporog, s mint ki vár valakire,
Némán merengve, tekintve fel az kéklő égre.
Talán madarat kémlel, vagy élvezi a csendet?
Gondolataim cikázni kezdtek,
S csak akkor ismertem meg, az az ifjú volt, ki nem is oly rég,
Csókkal hintette meg, szeretett édes-kedvesét.
Most egyedül ül a magány keserv’ padján,
Körbeöleli őt az emléke, s a múltja foglyaként tartván,
Szemét könnye fojtogatja. Ím, hát mellé szegültem,
S a padra én is diszkréten leültem,
-„Segíthetek, ha nem zavarom!”-
S lábammal idegesen kapirgáltam közben az avaron.
-„Várom őt, de tudom mind hiába”- feleli,
Ő már nincs itt, de emlékét sosem feledi.
Vigasztalan volt, ki a halált várta, hogy őt újra lássa!
Elgondoltam: Csendes titkokat rejt az erdei ösvény ódon fája,
S míg él őrzi a sok rejtélyt terebély’ lombkoronája,
S bíz’ mikor újra, arra vetett utam kíváncsisága,
Már nem láttam Őt többé, kereshettem mindhiába.

( "Erdei pad" pályázati versem- Élő Irodalom-Élő Könyv Műhely 2022)

Úgy szeretlek téged, mint tavaszi szellőt, a rétnek virága,

Zsenge esőcseppet, a harmat-szitált égnek, tág szobája,

Mint költő, ki édeni csóknak, múzsa-áhított homlok-arája,

Szellemléptű virágoskert, minden pajkos, érintetlen csodája,

Kőmárványhíd alatt bujkáló pataknak, csendes sodr' folyása,

Minden kis pillangónak, szárnyalón kacagó, hirtelen csapása,

S imádlak téged, mint világnak örvendő, éretlen csuda bogára,

Hisz, te vagy az élet, s te vagy a szerelem, csordultteli pohára,

Istennő-aranyszép orcád, szívembe emlékbe, itt lesz bezárva,

 Sóhaj örök-szomjazón, kereslek mindég, mint az anyját váró, kis árva,

Szöcskelábú törékeny zenélő-madárka, természetnek piciny tükre-leánya,

Valóm-léte, szívem dobpergő dallama, s tüdőmnek friss üde tág buzogánya,

Te vagy, zöldellő pír-erek rügyága, s reményem el nem múló paripa-parázsa,

Földanya, kit az űr, s az Úr egy üveggolyóba bezárva, itt hagyta magára,

Gyermeki-ember, jobb, lenne, ha Ö reá, oly kincses tisztelettel, többre vigyázna,

Tudd balga, nélküle elveszejt a vak sötét, s lényünkben a fény, többé már haza nem talála!

1.

Fagyra hagy sírjon március, ha holdfény táncát járja,

mert, hisz ő Nüx a kacér, a gyönygy, Khaosz hű leánya,

Aithéri tavaszi szellők közt, végtelen égi-sugár sudára,

ott halk, ó távolba vetül az éjji-világfi, Martius királyra.

 2.

Hélioszra ébred lass' a hajnal, simul a felhők bájos ránca,

 jégdunnái közül ki-ki bújkál Hémera, napkoszorú orcája,

s sarjad, dér-kél az élet, Hüpnoszi szomor-álmos oltára,

 múló tél tornácán, így pilled-éber-él vidámkék forgácsa.

 3.

Igéző tolmács sergő madárraj, lop' neszre röpp' a vágyra,

fel-fel sejlik az Oneiroszi holdfény, arany éd pirkadat árja,

Lám Érósz dallal üdvözöl ím, s Gaiat és Tartaroszt imádja,

 kincs ózon-illatpárna, olvad szét a reggeli, hűs-derűs pára.

 4.

 Hívogat Tartaros életvize, szapora csermely súgó folyása,

mi elönti a szívlelket, kábít gyöngéd ártatlan ész-varázsa,

s ha Usasz, tán épp bolyongva széttekintne, e gyönyörű tájra,

mily kedves-keser üde-tiszta, békés magyar-ugar ó Hazánkra,

...

Bíz remegő lélekkel figyelne most, csonka kis honunk, nagy szomszédjára,

hol halhatatlan félelemmel tel' rezzen a szív, Zeusz rettentő villámló szavára,

ki, bár Olümposzán Eriszre, Ponoszra, Thanatoszra erővel ég-éber-vigyáza,

de óva-inti gyarló emberfiát, mert Árész, Hádész s Apollón is őt szolgája.

Epilógus:

 "Ó Athéné rázd meg Aigisz pajzsod, szállj szent bagoly, mindünk oltalomára!

Mi hűen kitartunk békét bízva, hogy Métisz sem marad, ott Istenek közt magára.

- Hisz tudd Szeléné örök őrző, társ mindenek fölött, a végtelen harcok dacára. -

Ó Athéné rázd meg Aigisz pajzsod, szállj szent bagoly, mindünk oltalomára!"

(Pályázati versem a Költészet Napjára 2022.)

Mikor leszáll a zenit-esthajnal,

Gyémántszórt csillagos az ég is,

S az ég-űr, mélysötéten feketéllik.

*

Ív-fénysugár napkacsint a holdra,

Az felhőtakaróba tükörpislog vissza,

S oly, mint a frisskenyér kent-vajjal.

*

Szellőringat fáknak suttogása éled,

Furcsa hangra, az erdő esti zönge ébred,

S tág nyugalom önt el, aranyló flörttel.

*

Hintaszékem tornác-tornász himbál,

Álomlidérc köröttem, a csendnesz vibrál,

Suttog a rengeteg, titokvarázs tölt el.

…

Fantázia nézem, holdudvart kémlel’ égi futballistát,

Füstokádó, felhőjátszó kapusa kirúgja a lunalabdát,

Két fenyő áll, mint kapufa, az kis házam kapuja.

~

De lehet az hétfejű sárkány is, ki holdfényt lopva,

Tör elő az a sötétségből dühösen fúva, előbúva,

Facsúcs-orm’ fekete macska ül, földre épp denevér repül.

~

Mennyi égi elmeszült kápráz-képzet holdfestmény,

Rajzolat s gondolat játsz' bennem, ábrándoz fennen,

Ablakházam szem-fénye él csupán, nyárestve ezt meglesve.

~

E látomás közt a földszagú tüskeerdő gyanta ill’ ó mámora,

Lesz az ím oly csuda szép rege-relax-vágyágyam álm' pora,

Emlékimben szunnyadó szőlőszem gyönyöröm-gyöngy zátonya.

("Holdtitok" pályázati versem-2021.- Élő Irodalom-Élő Könyv)

Óh, mi gyöngypatak, gyöngyös víz csörgedez,

Gyöngyödző homlok, szemhéj-írisze felett eredez,

Követem gyöngyforrás csermely-csord’ folyását,

Keresem, bíz annak gyöngy-gyönyör virágzó hajtását,

Meglelem é magam ottan, ásványos drágaságom,

Igazgyöngy, féldrágakő, borostyán-boldogságom,

Hegyikristályt, jádét, jáspist, hematitot, kvarcot,

Tigrisszem, sólyomszem szépséges karcolat-arcot,

Kincsvadász énem lepkeszárny ím hív, hát mindbeljebb,

Gyöngéd korall-gyöngyházam gyöngybarlangja kábulatba ejtett,

Lávakő csakra-nyílt-szívemben, ott alszik napköves medálom,

Gyöngyöröm gyöngypihe hűs álmom, azt csak lelkemben találom.

("Gyöngybarlang" pályázati versem-2021)