Csaba blogja

Sokszor jártam itt, hol rám hajolnak a büszke fák,
S a bokrok, titkot susognak, a levelek sem némák,
Tág magasba szökkennek az ágak, szinte égig érnek,
S cirongatnak bársony ujjai a kegyes természetnek,
S megérint, mint lehelet a ködfátyol mi lágyan száll,
Szerteillan, az őszi szín pompázat, ott kis ösvény,
Mellett magányos üres kis padocska réveteg áll,
Tanúja, hogy az élet mily rögös törvény örvény.
Most is mesél, két emberről, kik szerelmük itt,
Egymásba gabalyodva lelték, s habzsolták örömeit,
Mindez szép emlék már, áztatja könnyes szemeit,
Ki ismeri történetük apró kis epizód részleteit.
Találkahely volt ez, tiltott gyümölcs e tisztás,
Kezük egymásba fonva, ültek s csókolták egymást,
Teltek az évek, s már egyre többen lettek,
Hisz gyermekeik is sorra megszülettek.
Aztán elmaradtak, elkoptak szépen lassan,
De itt maradtak szívmart fatörzsként, mégis velem gondolatban.
S láttam a felnövekvőket, s figyeltem bimbódzó szerelmeik,
Ők is e padot formálgatták, mint egykoron drága szüleik.
S az öreg tölgyek némán kihallgatták ki, újra meg újra féltett,
Titkaik. Évszakok jöttek-mentek, s mit értett,
Megőrizte azt az erdő, mint múlt lapjait temetve,
Szőnyeggel fedte be azt, mindig újjá teremtve.
Sok év telt el, hogy ismét erre sétáltam,
Friss harmattal hintett volt megint vörössárga köpenye,
Ismét e kis erdei álomkert mesélő ősztáji fövenye,
Csak szemem sarkából észre vévén,
Egy emberforma görnyed, a padnak szélén,
S annak is a végén, kuporog, s mint ki vár valakire,
Némán merengve, tekintve fel az kéklő égre.
Talán madarat kémlel, vagy élvezi a csendet?
Gondolataim cikázni kezdtek,
S csak akkor ismertem meg, az az ifjú volt, ki nem is oly rég,
Csókkal hintette meg, szeretett édes-kedvesét.
Most egyedül ül a magány keserv’ padján,
Körbeöleli őt az emléke, s a múltja foglyaként tartván,
Szemét könnye fojtogatja. Ím, hát mellé szegültem,
S a padra én is diszkréten leültem,
-„Segíthetek, ha nem zavarom!”-
S lábammal idegesen kapirgáltam közben az avaron.
-„Várom őt, de tudom mind hiába”- feleli,
Ő már nincs itt, de emlékét sosem feledi.
Vigasztalan volt, ki a halált várta, hogy őt újra lássa!
Elgondoltam: Csendes titkokat rejt az erdei ösvény ódon fája,
S míg él őrzi a sok rejtélyt terebély’ lombkoronája,
S bíz’ mikor újra, arra vetett utam kíváncsisága,
Már nem láttam Őt többé, kereshettem mindhiába.

( "Erdei pad" pályázati versem- Élő Irodalom-Élő Könyv Műhely 2022)

Szavaim, mint szófoszlányok szerte-szét pörögnek,

topogva forogva fortyognak csorognak csörögnek,

illannak el, mint fesztelen zsebszelence-szerencse,

szálló-igealakba tömörödve a mondatok lényege,

ám annak tükörfénye szélén ücsörögnek zörögnek,

s végtelen a végtelenben, heveregnek tekeregve,

s dacos-harcos csillagok porában üde fürödnek,

s most rost-tán nézik a napkorong, mint konok-forong, 

ott az űrsötét létedény lebenyén , üstökbe füst-ölve,

főve üstökén bugyorogva a boszorkánysarokba égve,

az égi-teste eme, nem érti senki se az mi-ér-t-e,

 mi is ennek egésze, s az erőnek lényegi eleme,

csak az az egy én, a teremtő atya,

ő nem más, mint az Isten maga,

 mit élet-telt lehelt agyag-anyagba,

épít-gyúrt a kezdetekkor angyali hada.

Anyám alakja már oly derengő,

s az idő vas szeme zord borongó,

tátongó csikorgó,

üres üvegajtó,mögött morgó mocorgó,

emlékkép s rég kapott fotó, min állok ott,

melyre anyám alakja úgy rákopott,

ott fényes ékcsillagként ragyog-ott,

s most itt vagyok toporgón, vacorgón,

morgón ki, csak némán tátog-ott,

a levegőm is elfogyott, megfagyott,

s bíz nem láttam tegnap még a holnapot,

mi sodorva elkapott, úgy homlokon csapott,

becsapott emlékké vált és engem örökre itt-hagyott.

Ott születtem hol a szabadban,

szívről pattan a kalapács halkan,

roppant súlya csattan hajthatatlan,

egy szenvtelen tűzmadár kalapban,

sarjadó virághalmaz éled a kihűlő kazalban.

Vaskovács fémkeze pofozgat lassan,

elernyedt láva-salakban, egy fura-alakban,

egy öntvény-lakban, csakúgy megmaradtam,

kinőtt kezem s lában, meg arcom egy darabban,

 így lettem Szikra Jankó egy felvonásos groteszk darabban.

Énje óceánja szelíd hűs partvizét mossa,

végtelenbe tűnő arca, a lélektükre fogja,

tragikus fáma egy dráma logikus dáma,

elveszti lényegét a vak homályba járva,

ki vagy te agy, ki kérdez s felel szánva,

gépies fortéllyal ravaszul testbe zárva?