Tíz kicsi szolga

A Mama nem az én mamám volt, mégis mindig úgy éreztem, mintha az unokája lettem volna. A vidék, ahol élt olyan érzéssel töltött el, mintha századokat repültem volna vissza, a múltba. Ott jártamkor megelevenedtek előttem az ősök, akik valaha erre a vidékre telepedtek, hogy vigyázzák a határvidéket. De felelevenedett előttem a Papa emléke is, aki miatt erre a vidékre költöztem. A dombok, erdők, tavak, patakok felszínre hozták bensőmből azokat a régi álmokat, amelyeket csak egy kis alföldi gyerek táplálhat a szíve mélyén, a kietlen, végtelen szántóföldektől elszakadva, ahol felnőtt.

Ez a történet több annál, mint amit elmond. Mesél egy kis szőlőskertről, ami egy vadregényes vidéken, a Kis Hegy oldalában volt található, mesél az erdőről, ahol őzlábgombák nőnek, és amit a Mama készített el nekünk, miután hazatértünk megrakott kosárral. Azelőtt sosem ettem ilyesmit. A sorok mögül előtűnik a hegy mellett elterülő tó, aminek helyén régen mező volt, ahol tehenek legelésztek. Azelőtt a mezőn egy kis patak, a Kerka folydogált tisztán, hűsen csobogva. Most ezt a patakot duzzasztották tóvá. Lefesti a temetőt, ahol a Papa nyugszik, múltról suttogó fenyők tövében. Feltűnik még sok-sok különös ember, akik magukon hordozzák ennek a vidéknek minden sajátosságát.

Egyik este, miközben vacsorához készülődtünk, jó hangulatban, egy végtelen tartalmas nap után, kellemesen elfáradva, a Mama mesélni kezdett a régi időkről. Máskor is mondott régi történeteket, s ilyenkor elmerengve, kicsit nosztalgiázva hallgattam szavait. Az a története, amit ekkor mondott különösen szép volt számomra.

„Annak idején” – kezdte meséjét azon a kicsit éles hangján, amelyen korholást, szidást nem szerettem volna kapni – „mikor elindultunk a mezőre kapálni, a szomszédok sokszor utána szóltak apámnak. (Tízen voltunk testvérek, s ilyenkor könnyen célpontjává váltunk a falubelieknek.) – Könnyű neked! – kiáltották – tíz szolgád van, így hamar tudtok végezni a munkával! – ilyenkor apám csendben bandukolt tovább, nem szólt semmit, de aztán, amikor már elég távol voltunk, odafordult hozzánk, s azt mondta: - Látjátok, milyenek az emberek!? Most, hogy segítetek nekem a munkában, irigyek rám, s utánam kiabálnak. De amikor még kicsik voltatok, sose kérdezte meg egyik sem, hogy tudok-e nektek, ennek a tíz éhes szájnak elég ennivalót adni. Akkor egyik sem kiáltott utánam, hogy mi újság a tíz kis szolgámmal.”

A történet akkor nagyon szíven ütött. Miután megvacsoráztunk, és beléptem a szobába, ahol a Mama megvetette nekünk az ágyat, szemem körüljártattam a régi bútorokon, könyveken. Kint a falu kis temploma éppen kilencet ütött, s a múlt hangulata belengte a szoba zugait. Ilyen, és ehhez hasonló történetek, és történések döbbentettek rá az őrségi táj megkapó szépségének titkaira. Elalvás előtt még arra gondoltam, hogy a régiek biztos imádkoztak is mielőtt lehunyták szemüket. Aztán álomba zuhantam, s álmomban egy egészen más tájon, végtelen pusztaságon, legelő birkák és tehenek között jártam. Hatalmas aranyló búzatáblák szélén. A távolból felrémlett nagyapám képe, ahogy a kukoricaföld mellett éppen öhönt főz. S megláttam magamat is, nyolc vagy kilencévesen, ahogy mellette guggoltam, és piszkáltam a tüzet. Kis parasztgyerekként, az ősök minden jó és rossz tulajdonságával megáldva, az Alföld elszakíthatatlan részeként.

 

2002. november