Gondolatok

-Mindig lesznek olyan emberek, akik fel tudnak vidítani, ahogy olyanok is, akik -bármennyire is küzdesz ellene- szomórúvá vagy dühössé tesznek. Én már nem vagyok ilyen. Én még a tinédzser éveimben rájöttem, hogy hiába érzem magam jól vagy rosszul, az senkit sem érdekel. Így aztán álarcot húztam. Mármint igazit. Fogtam magam és csináltam magamnak egy csodaszép maszkot.
-Azt, ami a tükörasztalodon van?
-Igen, azt! Tetszik?
-Nagyon! Majd felpróbálhatom egyszer?
-Előbb hagyd, hogy befejezzem a történetet, aztán magam adom fel rád, ha szeretnéd.
-Rendben! Ott tartottál, hogy megcsináltad az álarcot.
-Hahahaha. Valóban! Szóval, mikor készlett, kerestem hozzá egy szép ruhát, felvettem mindkettőt és belenéztem a tükörbe. Egy idegent láttam, de teljesen otthon éreztem magam az álarc alatt, mintha csak akkor lettem volna igazán önmagam.
-Ezt hogy érted?
-Kívül egy idegen, egy maszk, ami elrejt, de belül minden, ami én vagyok! Ezt láttam és akkor megértettem, hogy az álarc nélkül is ilyen vagyok. Fiatal voltam még, de már láttam, hogy magányosan fogok meghalni, barátok és család nélkül. Láttam, hogy az emberek körülöttem mind csak felszínesen érdeklődnek irántam. Megkérdezik hogy vagyok és tényleg érdekli őket, de annyira mégsem, hogy jobban belemennyenek a dologba. Tudod akkoriban sokszor üldögéltem, néztem ki a fejemből és gondolkoztam, azon, hogy vajon miért nincsenek olyan barátaim, akiket tényleg érdeklem, miért nincsenek olyan emberek, akik ha megkérdezeik, hogy hogy vagyok, nem érik be annyival, hogy jól, miközben nagyon is látszik, hogy nem jól. De végtére is lehet, hogy az én hibám, minek mondom, hogy jól vagyok, ha egyszer nem! Szóval...
-Miért?
-Mit miért?
-Miért mondtad, hogy jól vagy, ha nem voltál?
-Miért?!Mert tudtam, hogy igazából nem érdekli őket. És ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy rám hagyták. Sosem mondták, hogy: "Ó, biztos? Pedig, olyan furcsa vagy!", vagy valami hasonlót. Egyszer sem kérdeztek vissza. És mindig mikor ilyen történt, én tudtam, hogy nem számítok. Ezért szándékosan elkezdtem taszítani az embereket. Ha elhívtak valahová, azt mondtam, dolgom van. Ha beszélgetni próbáltak velem, a lehető legrövidebbre zártam a csevegést és elsiettem valahová. Ha megkérdezték jól vagyok-e, mosolyogtam, megmondtam, hogy jól, és esélyt sem hagyva a visszakérdezésre fel tettem nekik a saját kérdésüket vagy csak oda vetettem, hogy: "És te?". Szóval mindent megtettem, hogy ne lássanak, hogy ne lássák, ki vagyok igazából, hogy ne lássák, milyen vagyok legbelül. Felvettem egy semleges arckifejezést és a legmagasabb érzelemkifejezés, amit megosztottam, az egy műmosoly volt. Ez még gimnáziumban volt. Az idő múlásával azonban többször is közegváltozáson mentem át. Először a főiskola. Mindenki nagyon kedves volt, új baratokat kerestek, új lehetőséget láttak mindenben és mindenkiben. Én nem. Bemutatkoztam, eleinte még a meghívásokat is elfogadtam, de hamar rájöttem, hogy már nem is tudom, hogy hogyan kell őszintén nevetni. A főiskola után pedig el kezdtem dolgozni. És kezdődött előről. Bemutatkozás, udvarias csevegés és láttam, hogy az összeszokott csapatban nekem már nincsen hely.
-De nem voltál magányos? Én mindig szomorú és magányos vagyok barátok nélkül!
-Ó, már hogy ne lettem volna! De tudod kincsem, inkább voltam magányos és játszottam, hogy minen rendben, mintsemhogy azt játszam, hogy jól érzem magam a társaságukban. Hiszen rengeteg ember játszik szerepet, rengetegen villantanak hamis mosolyt és szórnak el apró vagy nem annyira apró hazugságokat. A különbség köztük és köztem, hogy amíg ők csak néha-néha, vagy csak bizonyos emberekkel játszanak szerepet, addig én folyamatosan mindenkivel ezt csináltam. Úgyhogy igen,magányos vagyok és öreg! Tudod ebből a történetből valami tanulságosat akartam kihozni neked! De nem tudom mi a tanulság! Tudod aranyom, magányosan megöregedni nem túl vidám, de nekem nem volt erőm harcolni az emberek szeretetéért. Remélem neked lesz és sosem adod fel úgy, mint én, idejekorán. De leginkább abban reménykedem, hogy te tudsz majd őszintén szeretni, teljes szívedből, ahogyan nekem nem ment. Na, de elég volt a fecsegésből, a nagymamád már biztosan vár, jó lenne, ha időben visszavinnélek!
-De a nagyi sosem mesél az életéről és még az álarcot sem próbáltam fel! Tényleg! Ti annyira különböztök a nagyival, hogy lehet ez, hiszen testvérek vagytok, nem?
-Bizony azok vagyunk, de ez nem jelenti, hogy egyformáknak kell lennünk. Az álarcot pedig most rögtön felpróbálhatod!
-Jaj, de jó! Köszönöm!
-Szeretnéd magad megnézni a tükörben?
-Igen! Ó! Ez olyan, mintha...
-Mintha?
-Mintha...
-Hm?
-Mintha rá festetted volna a színeket!
-A színeket?! De hiszen fekete-fehér!
-Igen, de ha megérted, kiszínezi magát!
-Miket nem mondassz! Bolondos gondolataid vannak, tudod-e? De ha neked ennyire tetszik, akkor a tied lehet! Ajándék.
-Tényleg? Nekem adod?
-Tényleg! A tiéd.
-Óóó, köszönöm szépen, köszönöm, köszönöm, köszönöm!
-Igazán nincs mit! Nem is értem, miért tartottam meg. Na, de mostmár igazán itt az ideje indulni, a nagyi már vár!
-Persze! És mondd csak, most hogy érzed magad?
-Ó, köszönöm, jól! És te?
-Én nagyon jól, annyira örülök! De nem válaszoltál rendesen! Hogy érzed magad igazából?
-Hm?! Én... Hát, én... Én nagyon örülök, hogy veled tölthettem a délutánt! Nagyszerű ember válik majd belőled!
-Ohm, köszönöm. Különben tudtam ám, hogy jól érzed magad, amikor azt mondtad, hogy szinte már nevetni is elfelejtettél!
-Igazán? De hát, hogy tudtad abból?
-Nevettél, mikor még a történeted elején emlékeztettelek, hogy hol tartottál!
-Ó, vagy úgy! Hahahaha! Te nagyon jó megfigyelő vagy!
Vége

Jöttél, láttál, megszerettél,
Elhagytál és elkerültél.
Csalárd ugyan sose voltál,
Talán ezért fájt, mit mondtál.
Nem tagadom, zsenge vagyok,
Fiatal és naiv nagyon.
Szép álmokat hajkurásztam,
S te lettél, akit úgy vártam.
Tévedtem, de nem hibáztam,
Csak utam egy részén jártam,
Azt hittem ez örök hosszú,
S nem lesz többé már háború.
De most itt vagyok egyedül,
S minden vágyam ellenszegül.
Figyelnék én bármi másra,
Mennék el a nagyvilágba,
De egyedül nem jó nekem,
Kell, hogy megfogják a kezem.
Szeretetről beszélek most,
Hogy te add, az már nem fontos.
Eddig csak téged vártalak,
Szenvedtem, úgy kívántalak,
Nem gondoltam semmi másra,
Csak az arcod vonalára.
Most már nem kínoz emléked,
Mégsem lelek békességet.
Gondolatom el-el táncol,
Oda, hol szerelem lángol,
Másfajta, mi közöttünk volt,
Érettebb, és jól megfontolt,
Mindemellett szenvedélyes,
Barátságosan beszédes.
Ez az, ami így meggyötör,
Vágyaimmal teli vödör.
Mért nem jó nekem magamban?
Mért nyögök fájdalmasabban?
Érthetetlen e vágyódás
Mért kell nekem mindig egy társ?
Hiszen, ha ép ésszel nézem
Saját magam érdekében,
Legyek csak egyedül kicsit,
Az majd a jó útra térit.
Csakhogy mindez a gondolat,
Nem űzi el vágyaimat,
Egyre csak nyúz, megnyomorgat,
Megvadít és szétboncolgat.
Mindig máshogy tör ki rajtam,
Szörnyen irányíthatatlan,
Pedig próbáltam levetni,
S rajta felülkerekedni.
Mondd meg hát, mi lett belőle,
Itt fekszem most összetörve.
Egyedüli fájdalmamban,
Nyugovást keresek dalban,
Hangokban vagy zizegésben,
Életadó ölelésben.

Épp csak kipillantott az ablakon vagy inkább csak átsiklott rajta a szeme. Abban a fél pillanatban viszont, mikor tekintete az utcán haladt át, észrevett egy ismerős alakot. Odament az ablakhoz, rátérdelt az ágyára, hogy rendesen kilásson, mivel az ágy pont az ablak alatt volt.

Ő volt az. Nem csak az illuzionista agya játszott vele. Ez az a srác volt, akit ő már nagyon régóta szeretett, de már egy jó-ideje nem mondhatta neki. Most ott volt. Megállt a házuk előtt, de nem csöngetett be. Zavartan ácsorgott a kapu előtt. Forgolódott, jobbra-balra tekintgetett, mint aki keres valamit, de maga sem tudja, hogy mit.

Majd a lány ablakára tévedt a szeme. Észrevette a lányt, aki felismerhetetlen arckifejezést öltött magára, így a srác nem látta, hogy mit érez, mire gondol. A lányon se döbbenet, se utálat, se megvetés, se szeretet, se öröm nem tükröződött. Sokáig nézték így egymást. A fiú már nem nézett se jobbra se balra, csak a lányt figyelte, de még integetni sem integetett. Megbabonázta a lány arca, ahogy már oly sokszor, most is. A tökéletes vonások, a macska-zöld szemek és a fényes, fekete, puha hullámokban vállára omló hosszú haja. A szemöldökének íve, melyet mindig tökéletesen tudott használni és a pilláinak felfelé kunkorodó vonala. És persze a szája, azok a puha ajkak! Pontosan fel tudta idézni, milyen gyengéden tapadtak rá az ő ajkaira, milyen türelmetlenül szívták magukba. De a lány már nem csókolja meg többet, mert elküldte őt. Milyen hatalmas hiba is volt az, hiszen nem is csinált semmi rosszat.

Ahogy a fiú, úgy a lány sem mocorgott vagy fordította el a fejét. Őt is emlékek áradata vette körül és képtelen volt megérteni, hogy a fiú miért is hagyta el igazából. Egyenesen a szemébe nézett, az ágyra térdelve, az ablaknak támasztva homlokát és tenyerét.

A konyhában hirtelen megszólalt a kakukkos óra, mire a lány félre kapta a fejét. Már legalább 8 perce bámulták egymást mereven. A lány tudta, mert pont az előtt nézte meg az időt, mielőtt bement volna a szobájába. A kis kakukkolás kirángatta gondolatai közül és hirtelen eszébe jutott, hogy mit tanított neki az édesanyja a jó házigazdákról. Visszanézett a fiúra, aki már lehajtott fejjel, zsebre dugott kézzel fürkészte a talajt.

A lány gyorsan felkapta a kulcscsomóját, kirohant a házból és kocogva érkezett a kapuhoz. Kinyitotta az utcaajtót a fiúnak, de az nem indult meg, épp csak felnézett a lányra. A lány hangja mint a legédesebb csengő csilingelt fülében.
-Nem jössz be?-kérdezte csendesen, őszinte kedvességgel. A fiú rekedtes hangon, mint akinek kiszáradt a torka csak ennyit mondott, miközben kivette kezeit a zsebéből.
-Szeretnék,-apró szünetet tartott-de attól félek, egyszer ki is kell jönnöm.
A lány tudta, hogy a fiú miről beszél, hiszen ő is ettől félt. Mégis odalépett hozzá, megfogta az egyik kezét és közelebb húzta. A fiú hagyta, hogy a lány azt tegye, amit jónak lát, így mikor közelebb húzta, ő közelebb lépett, és mikor megölelte, viszonozta azt. Csakhogy ez az ölelés igen hosszúra nyúlt. Ahogy ott álltak a kapu előtt szorosan egymáshoz bújva, minden fájdalmat és keserűséget feltártak a másik előtt, amit a külön töltött hónapok alatt éreztek. És azokban a percekben nagyon-nagyon boldogok voltak. És pontosan tudták, hogy ez a boldogság a másiktól jön.

Már régóta ült ott a hideg kőlépcsőn. Csak nézte a csillagokat és gondolkozott. A szülei nem keresték, hiszen dolgoztak, nem is voltak otthon. Bár a fiú se ment messzire, annak a panelnak a lépcsőjén ült, amelyikben ők is laktak. Elszakította tekintetét az égboltról, hogy köszönjön az egyik megérkező szomszédnak. Majd az utat kezdte el figyelni, az elhaladó járműveket nézte. Nem sokan voltak arra ilyen későn, de a fiú figyelmét megragadták az arra tévedők. Például az a sietős léptű férfi a nagy szatyrokkal. A fiú kíváncsian figyelte, ahogy elrobog előtte a járdán. Lehet, hogy a családjához siet, a feleségéhez, a gyerekeihez. Biztosan nagyon szeretheti őket, ha ennyire igyekszik.

A fiú tekintete az utcalámpa alatt álló kocsira tévedt. Épp egy ötfős család ült be nevetgélve, beszélgetve. A fiúnak is volt testvére, tudta milyen az, ha van valaki, aki mindig ott van a közelében. Sosem állította, hogy ők a legjobb testvérpáros, de határozottan szerette az öccsét. Még akkor is, ha néha nézeteltéréseik akadtak. A nevetgélős család elhajtott, és ahogy a fiú a bekanyarodó autó után nézett, észrevett egy fiatal lányt, amint biciklizik. Nagyjából vele egykorú lehetett, bőven a 10-es évei második felében. A lány arcán hatalmas mosoly terült szét és időnként fel-felnevetett magában. A fiúnak megfordult a fejében, hogy a lány bolond, mit heherészik magában? De aztán arra jutott, hogy csak volt egy kiemelkedően jó estéje, minek hatása alól még nem sikerült kikerülnie. Talán randija lehetett egy számára nagyon vonzó sráccal. Bizonyára hazafelé tart és otthon majd még jó pár SMS-t fog váltani a szerencsés lovaggal. Esetleg telefonon keresztül fognak szerelmes szavakat sutyorogni egymásnak.

A fiú megint az égre emelte a tekintetét. A csillagok ragyogóan fényesek voltak, egy mégis csillogóbb volt a többinél. A fiúnak eszébe jutott valami. Egy kék szempár villant meg az agyában. Ez gyönyörűen csillogó kék szempár. Az, amelyik talán már sosem fog rá olyan vidáman ragyogni, mint az a csillag. Pedig nagyon szerette azt a fényt, ami csak Annak a lánynak a szemeiben volt látható.

A fiú felállt, pislogott egyet, hagyta, hogy egy könnycsepp végigcsorogjon az arcán, majd gyorsan le is törölte. Lassú léptekkel indult meg a híd felé és közben időről időre felpillantgatott a fényes csillagra. Örült, hogy az emberek az utcán megtapasztalhatják azt a szeretetet és boldogságot, amit ő is átélt. És boldoggá tette, hogy mindezt a kiscsillag is láthatja.

A híd közepén állt meg, áthajolt a korláton és a folyóba dobott egy apró agyagszívet. Sokáig állt még ott és nézte, ahogy a víz továbbsodródik és magával viszi a legféltettebb ajándékot, amit valaha kapott, és amit most saját maga dobott a vízbe. Órákig csak bámulta a lezúduló víztömeget és észre sem vette, hogy közben milyen gyorsan telik az idő.

Csak hajnal körül ért haza, de visszafelé már egyszer sem nézett a csillagokra. Pedig másra sem vágyott, csak újra látni azt a ragyogást. De egy apró pillantást sem vetett az égre, egyszer sem.

     Nem azt a kérdést tettem fel, a válasz mégis kielégítő volt. Bár az eredeti kérdésre nem válaszol, mégis elegendő információhoz jutottam belőle, hogy megfelelő következtetéseket vonjak le. Azt kell, hogy mondjam, nem vagyok elégedett, ami azt illeti, dühös vagyok. Rá vagyok dühös. Lehet, hogy magamra kéne, haragudjak, az is lehet, hogy egyáltalán nem kéne dühösnek lennem senkire. Én mégis úgy érzem, Ő a hibás. Csak Ő tehet róla. Ő tette meg az első lépést. Ő akarta az egészet. Ő volt az, aki teljesen felforgatta az életemet. Én nem kértem rá. Én nem akartam. Ő volt az, aki észrevett Engem. Pont Engem! Csak Ő tehet mindenről!!!