vadrozsa blogja

Mind azt,

mi belőlem fakad:

a szememből felragyogó

csillagokat,

az ajkamra rajzolódott

vágy-ízét,

szenvedélyem

tápláló melegét,

az általad varázsolt

visszapillantó

szeretet-fényt.

Testem őrzi

a kimondhatatlan szavakat:

érintve mesélnek,

szívedhez érnek,

összefonódnak,

majd együtt bolyongnak

az érzékek

titkos szigetén,

melyben lelkünk

a boldogságig emelve

él.

Hullámzó életben

bolyongok,

göröngyös utamon

meg-megállok.

Hitem fénye felé lépkedek,

ösvényeim nem díszítik

öröm- virágok.

Néha magával ragad

pár röpke,

csodás pillanat,

de elszáll az idő

suhanó szárnyán,

csak a magány csendje

marad.

Hegyeken-völgyeken

járok,

röpülök, zuhanok,

álmaim sodrásában

vágyok….

Mosolytól édes ajkam

ezer kételyt takar,

miből bánatom fakad,

közben

észre sem veszem,

már ott lakozik

testem oltárában

a szerelem!

Kacér mosoly zöld lepel alatt,
vágytól csillogó szempár
csalogat csöndben.

Óvva rezzen egy törékeny test,
fantázia képeket
fest szemed elé.

Az ajkamat csend bilincseli,
hű lelkemet szavakra
készteti, suttog.

Már kérő tekinted takar,
beleszövöd vágyaid
szemed a lepel!

Imádom a rózsát, a fehéret, a tisztaság jut eszembe róla és a szépség.
Olyan vagyok talán, mint egy fehér rózsa, még bimbódzom, de érzem, ahogy a szél keze simogat. Esőcseppek csordulnak rajtam. Megérint a fény, mely csalogat és hívogat. Vágyom rá, hogy kinyíljak, mert a fény csábít…

Kifogom bontani pici fehér szirmom,  majd a másikat,  majd mindet és illatozom. Ringatózom a széllel, a gyönyör szelével, csókolózom a nappal, a szerelem napjával, árasztom illatom és kibontom bársonyos szirmom, de csak akkor, ha kinyitja valami… a fény… a fény… ami nem más, mint a szeretet…
Majd akkor látják milyen gyönyörű a fehér rózsa és érzem milyen csodás a szeretet melynek nyíltam.

2006, április 11. Idő: 22:30:09

Havazott, sűrűn hulltak a hópelyhek. Néztem az ablakon keresztül a világ, hogyan változott át.
Sajnos nem mehetem ki, hogy friss levegőt szívjak, és megérezzem a téli szél simogatását. Érezzem az évszakváltozást, hiszen ősz óta egy kórházi szobában töltöttem napjaim. A bezártság érzése minden nap uralt. Elmúlt már karácsony, az újév, és a négy fal között voltam már hónapokon át. Bezárt világ.
Úgy gondoltam megéri várakozni. Messze még az idő, mikor kapok egy olyan boldogságot, ami egy áldás. Isten áldása. Hasamra tettem kezem és éreztem, ahogyan mozdulatomra, választ kaptam. Az öröm, hogy bennem fog kifejlődni egy kis emberke, boldoggá tett, a mozdulata megnyugtatott. Amikor az ultrahang képen megpillantottam először, szívem elszorult, és könnyeim gyöngyözték azt a pillanatot. Nem tudtam még a kisbabám nemét, de éreztem, hogy lány lesz. Megálmodtam a nevét, és a jövőm néhány filmkockáját. Be is következett. Hihetetlen! Megáldott az Isten valamivel? Gondolkodtam. Boldog voltam, mert a pocakomban egy új életet hordoztam. Boldog voltam, de mégis úgy éreztem, a lelkem széttépi ez az élet. A fájdalom minden nap könnyeket szült a szemembe. Sírtam örömömben, mert kismama voltam. Sírtam, mert egy olyan ember hagyott cserben, akinek a szívem odaadtam. Beteg voltam nagyon beteg. A családom, a főnököm, néhány munkatárs, jó barát látogatása, és a sok telefonhívás adott biztatást. Gondoltak rám. Beteg voltam, szenvedtem, és „ő” nem volt mellettem. Hamis ígéretekkel, hitegetéssel tartotta bennem a reményt. Bár ne tette volna ezt. Bár kimondta volna a végszót, hogy lelkem az idő múlásával megnyugodott volna. A bizonytalanságnál nincs rosszabb a világon. Betegségem miatt kockáztatva volt az életem, és a babámé is. Nem érdekelt az sem, ha feküdnöm kellett hónapokig, csak egészséges gyermekem legyen, aki megadja az életem értelmét, amire mindig is vágytam. Örültem, de fájt, hogy a szerelmem viszonzatlan. Ilyen érzésekkel keltem fel minden nap. Hónapokig. A hónapok felértek évekkel. A gyermekem apja meg sem nézett csak egyszer, azt is futólag. Letagadta azt is, hogy a bennem fejlődő boldogság az övé is. Pedig az övé volt, jól tudta. De gyáva volt, ha kérdezték nem akart felelőtlennek tűnni. Könnyebb volt ez a megoldás. Az új barátnője nem tekintette volna jó szemmel ezt. Az új párkapcsolatról persze nem tudtam, csak a kislányom halála után pár nappal. Akkor, amikor a legborzasztóbb állapotban voltam. Néztem a falakat, számra fagytak a szavak, és körbefont a némaság. Bennem lakott a hallgatás. Könnyezni sem tudtam. Feküdtem, mint aki csak testben van jelen. A lelkem közben a bánat világába látogatott. A könnyek tócsájába lépett, és a fekete gyászvirágok illatát szívta magába. A halál szava suttogott fájdalmas üzeneteket. Éreztem a gyertya viasz illatát, amelynek lángja beleégette a fájdalmat a lelkem mélyébe.
Agyamban a nyári emlékek futkostak. De szép volt a szabadság, hogy boldoggá tett. Napról-napra változom. Változom? Változunk.  Már nem voltam egyedül. Istenem, minden percem egy hosszú napnak tűnt, mintha sosem érne véget. Jött egy gyászos nap. Egész nap rohantak velem vizsgálatról-vizsgálatra, nem vették észre, hogy valami nincs rendben. Életveszélyben voltam már egy napja. Többször elájultam. Mikor bevittek az ultrahangra, már éreztem, hogy egyedül maradtam. Nem dobogott már csak egy szívhang. Néztem az orvosom, aki szívén viselte hónapokon át a sorsom. Néztem, a kétség sugarát a szeme tükrében. Azt mondta, mindent elkövet, de vinni kell a műtőbe. Anyám sírt, már nem lesz nagymama. Nincs már kis szívhang. Féltet és talán az ő imája mentet meg a halálból. Hiába minden. Hiába műtöttek meg másfél évvel ezelőtt, meghalt a remény…

Az ágyamon feküdtem, egy ismerős nővérke ápolt. A kezem már automatikusan a hasamra tettem, de már nem kaptam választ. Úristen, úgy éreztem, belehalok. Örülnöm kellet, hogy élek. Ez az egy vigaszom volt. Az én életem megmaradt, de a kislányomé nem. Nem tudtam imádkozni sem.
Elvesztettem a gyermekem, a szerelmem, és a lehetőségem, ami nem mindenkinek adatik meg, de a legcsodálatosabb dolog a világon.

Most itt vagyok, és írom a soraim, látom idősebb korosztály is olvas. Nekik is írok.
Visszaemlékeztem. Azon gondolkodom közben, hogy milyen is ez az élet. Meg kell becsülni, amit kapunk, észre kellene vennünk nap, mint nap, minden apró szépet. Van, aki eldobja a gyermekét. Az iskolában látom, ahogyan viszik el a gyereket állami gondozásba. Más pedig az életét adná egy gyermekért.Nekik is szükségük van szeretetre.

Sajnos ma már nem becsüli meg az ember az élet kincseit, az érték rendszere megváltozott.  Talán, ha elveszett a kincs, akkor veszi tudomásul mennyit is ért. Ezért vigyázzunk minden kincsre az életben, és becsüljük is meg. Nem biztos, hogy még egyszer visszakapjuk. Remélek, és bízok abban, hogy megtalálom majd a boldogságom. Isten itt hagyott a földön, biztosan dolgom van még.
De akkor is ezt mondom: szeretni a legszebb dolog a világon! Szeretet nélkül, üres az élet. Feledni nem tudok, és fájnak a múlt pillanatai, így kell tovább élnem életem minden napját. De szeretet még mindig él a szívemben, és azt senki sem ölheti ki belőlem.

Soha ne felejtsük el, a szeretet soha el nem múlik. A szeretet éltet és életben tart.