vadrozsa blogja

Megtört fények között
vánszorgott lelkem.
Kérdésekben bukdácsolt,
vakította a fájdalom.

Megrekedtem,
álltam tétován.
Szobor képébe bújt csendem.

Keresztjeim mérföldkőként
néztek rám a múlt-útján,
sajgó sóhajuk hozzám szállt.

Térdre ereszkedve,
tékozló- lépteimre
bámultam vissza,
sorsom megsiratva.
Árnyékként követtek
a vérző-tegnapok.

Gondjaim súlyát
cipeltem hitetlenként,
hiába vártak rám
a holnapok.

Hitem mécsese
mégis lángra kapott,
-lelkem mélyéről
emelkedve-
Égi fényt követve
Isten felé mutatott.
Újra tisztán ragyogott!

Vakon fontatok

tövis –bűnöket

lehajtott fejemre.

A láthatatlant

nem érezte szívetek.

Koszorúmat,

lelkemben élő igék

tartották.

Súlya könnyebbé vált,

-az  égre tekintve

suttogtam magamnak-

Nem vagyok egyedül…

Vérző sebemben

fondorlatos szegek szúródtak.

Verjétek csak, verjétek !!!!

Ítéletet csak az Úr jobbjáról

fogadok.

Leperegnek a húsba vágó

rágalmak odafenn!

A bölcsesség királya

hittel mér.

Bűnt hordozunk mind.

Miért akar vak vezetni

világtalant?

Halandó ember,

míg keresztre feszítesz

észre sem veszed,

hogy a te kezed is ütik

idelenn!

Ember, csak önző éned bámulod!

Közben elfelejted,

-némán is száll

a kimondatlan szó,

meghallgatásra talál-

lélekkel lát az Isten!

Nyári sugárkoszorú

meleg simogatása,

fényeket fest

testem vásznára.

Hangtalan ecsetvonásai

jeleket hagynak

az alkotó évszaknak.

Az idő emlékkönyvébe

-csalóka látszatként-

bronzzá varázsolt

a napsugár-palettakészlet.

A legszebb fényözönt

-teremtésem előtt-

szeretet-sárgába rejtve

készítette

az Isten a mennyben.

Áldott művészete.

Büszkén viseli

lelkem az ajándékát!

A hit erejével ragyog

az egész világon át!

Letérdepelt a magányom.

Meghajolt fájdalmam

húzta le a földre.

Bús múltam szegletében

meggörnyedten ültem.

Még kínok gyötörték

szeretetért sóvárgó lelkem.

Enyhülésként,

szivárvány álmokat

szőttem képzeletemben.

Reszketett bennem a sötét.

Naplemente- vágyaim

elfedte előlem a kormos éj.

Reményem fényútját

nem találtam,

a hit vakjaként jártam.

Kitaszítottként,

szerelemért koldulva álltam

a Sors előtt.

Vártam!

Elnyomott érzések fojtogattak,

fekete ruhájú gyászomba fulladtak.

Nem éreztem az élni akarást.

Halál harangok szóltak,

kongtak, kongtak….

Magához bilincselt

a szenvedés földi lánca,

mely hitetlenként csábított

volna a másvilágba.

Letettem eléd az életem,

mindenható Istenem!

Most is térdre borulok,

hálám jeléül.

Lelkem elcsendesül...

Már értem,

hogy szándékod van velem!

Hófehér napomból ellopok
egy csöppnyi csöndet.
Elhalkul a haragom
zakatoló zaja.

Békét szőnek gondolataimba
az ünnepi díszbe öltözött
reményeim fonala.

Leültem Isten elé.
Leteszem fájdalmam súlyát
az áldott szeretetem közé.
Nehéz teher nyomja keresztem.
Tudom meg kellene oldani
szívem szorító bilincsét,
hogy megbocsátásom
könnyűvé varázsolja lelkem
az ünnepi csendben.

Isten is kegyelemmel nézte
életem sötét tetteit.
Szeretete győzött és megváltoztatott.
Már érzem hitem érintésével,
hogy harcolnak értem
az óvó angyalok.
Jó úton haladok!

Paravánt húztam
az érdek világ elé.
Hiába!!!
Lelki- szemeim meglátták
a tüskéket rakó emberek csapdáit!
Ellöktem magamtól a megbocsátást,
mikor vendégként tért hozzám.
Nincs itt az idő!
Még nagy utak várnak rám!

Elcsendesedek.

Leülök Isten mellé újra!
Kérek, hiszen adatik!
Kopogtatok!

Arcom feléd fordítom Teremtő,
hiába vicsorognak rám
a bukott angyalok!

Elcsuklott hangon
imámba fonom kívánságom:
Küzdő bölcsességem
segítséget kér Uram!
Tereld jövőm lépteit feléd,
békesség övezze utam!

Ámen!