Hatvan Tavasz után

Novella
uzelmanjanos956•  2017. december 18. 17:41

Szabadság elvtárs

A történetre, amelyben főszerepet játszottam már nem nagyon emlékszem, de édesapámtól többször hallottam, mert neki majdnem az állásába került.  Az esethez egy kis családfa ismertetés szükséges, édesapám szegény földműves családból származott. Öten voltak testvérek három fiú, két lány, sajnos a legkisebb fiú meghalt. Abban az időben ő nem tanulhatott tovább, hat elemit végzett, és ahogy akkor megszokott volt, utána napszámos munka. A II. világháborúban fogságba esett, „szerencsére” az Amerikaiaknál. 1947-ben szabadult és hazatért családjához és velük együtt ette az akkor még egyéni gazdálkodók nehéz kenyerét. Bár szerette és értette ezt a munkát másra, többre vágyott és elindult a családi háztól. Hogyan keveredett Egerbe nem tudom, de ott rendőrnek állt az 50-es években. Az akkori káoszban szakmai tudás nélkül ott is ide, oda lökdösték az embereket. Az egri rendőrállomány étkeztetéséhez sem volt szakképzett vezető, egymást váltották az emberek. Sajnos mindenki befuccsolt, így került édesapámra is sor és ő a feladatát úgy meg oldotta, hogy beiskolázták ő lett a közétkeztetés vezető 1954-től 1977-ig. Belépett az MDP-be majd utódpártjába, az MSZMP-be, aminek 1988-ban bekövetkezett haláláig tagja maradt. Most egy pár szót a harmadik szereplőről, anyai nagyapámról, aki viszont úri szabó volt Budapesten a felszabadulás vagy megszállás,/ lehet választani/ előtt. Édesapámnak felszabadulás, nagyapámnak megszállás és ebből adódott a köztük lévő, világnézeti eltérés. De hát jöttek az elvtársak, mentek az úri szabók. Ő is pályát és lakhelyet változtatott, Füzesabonyban lett MÁV alkalmazott. Magyarul vasutas, becsületére legyen mondva megszerette ezt a nehéz munkát és nyugdíjas koráig szolgálta a vasutat. Ezt a kis előzetest azért említem, mert a két ember, vő és após bár elfogadta egymást, de az elveiken sokat vitatkoztak. Most kezdődik az én történetem. Nagyapámat nagyon szerettem, ha tehettem mindig vele voltam és sokat barangoltunk erdőn, mezőn. Ez a történet 1961-62 táján esett meg, én öt –hat éves lehettem, vékonydongájú barna álmodozó szemű legényke. Az igazi főszereplőt, a hosszúfülű szürke szamarat is nagyapám mutatta be nekem. Ezekből falun még elég sok volt, igaz nagyapám szerint a városban is, csak ott nem a fülük volt nagy, hanem a pofájuk. Sétáink során, ha legelő szamarat láttunk nagyapám mindig hangosan köszönt neki „Szabadság elvtárs”. Ez a köszönési forma abban az időben megszokott volt, de nem a szamarakkal szemben. Na de milyen is egy gyerek. Bár még nem érti, a politikát, de a hülyeséget, könnyen megtanulja, főleg ha szeretett bölcs nagyapjától hallja. Ez alól én sem voltam kivétel. Most jön a tragikomikus történet lényege. Mint írtam édesapám konyhafőnök volt a rendőrségen. Az élelmezés javítása érdekében, néha kocsival járhatott a környékbeli Termelő Szövetkezetekbe, Állami gazdaságokba húsfélét, zöldségfélét vásárolni. Ha olyan kedve, volt és elfértem néha engem is magával vitt, de sokszor jött vele valami nyomozó vagy főmufti. Ez történt azon a bizonyos nyári napon is. Szerencsétlenségemre vagy édesapám, szerencsétlenségére, jött az egyik főnöke is. Én csendesen ültem a hátsó ülésen, mint jó szándékú „Bendegúz a bakterházban”. Csakhogy az a fránya „paraszt”, az út mellé kötötte ki a szamarát legelni! Mindig miattuk történik minden baj, mert én ártatlan gyerek voltam, mint a ma született bárány.  Amikor a szamár mellé értünk hangosan, bár selypítve, mert két középső fogam hiányzott. A nagyapámtól tanult jó modorral köszöntöttem a szamarat „SZABADSÁG ELTÁRS…” Köszönésemnek ilyen frenetikus hatása még soha nem volt. Édesapám fehér lett, mint a fal, a főnöke feje vörös, mint a Szovjet zászló, én meg állítólag zöld az ijedségtől.  Csak még annyit hallottam Uzelman elvtárs délelőtt tíz órára jelenjen meg az irodámban. Hozzám is volt pár kedves szava, ha lehet az út hátralévő részén még levegőt is a fülemen vegyek. Édesapám megúszta egy nagy letolással, azért a főnöke nem vitte a pártbizottság elé az ügyet. Abban az időben lehetett volna komolyabb következménye is. Én egy jó ideig el lettem tiltva nagyapám bölcs mondásaitól. De azt sem mondhatom, hogy vő és após kapcsolata javult volna. Ma már ritkán látni szamarat, de ha mégis, mindig eszembe jut és  egy jót nevetek magamban.

uzelmanjanos956•  2017. december 16. 20:58

Füzesabonyi anzix

Egy szép júniusi hajnalon a felkelő nap, aranyló sugarai beragyogták a vasúti sínek mellett elterülő búzatáblákat. A robogó vonat ablakából gyönyörködtem a csodálatos látványban. Egy több napos haverokkal eltöltött bulizás után utaztam haza Egerből- Füzesabonyba. Fura módon nem voltam sem fáradt, sem álmos, pedig nem sokat aludtam az elmúlt három napban.  A vonat éles sípolással haladt át a Szihalmi úti lezárt sorompón és kanyarodott be az állomás előtti egyenesbe. Vasárnap volt, a kupéban rajtam kívül csak egy ismerős kalauz szunyókált, a „Bantu” névre keresztelt hatalmas termetű, de végtelenül jó szándékú roma kalauz. Állítólag sokáig harcolt, hogy kalauz lehessen, de származása miatt nem nagyon akarták főnökei. Ám ő nem adta fel, elment a legfelsőbb fórumokig, sikeres vizsgát tett és végül kalauz lett, mégpedig első rangú. A vonat lassított, majd a mozdonyból kiáramló hatalmas gőzfelhő közepette megállt. Elköszöntem a kalauztól és a peronon álltam egy darabig, gondolkoztam, hogy merre induljak. Ugyanis Füzesabony olyan, mint Budapest, csak kicsiben és nem a Duna választja ketté hanem, vasúti sínek sokasága, Falura és Telepre.  A falu a centrum itt találhatók a közintézmények, mozi, művelődési ház, könyvtár.  A járási rendőrség, Tanácsháza, Középiskola, szóval minden nevezetesebb intézmény. A telepen az Általános iskola, Óvoda, Orvosi rendelő és a Spotpálya. Valamint mindkét részen a nélkülözhetetlen kocsmák és élelmiszer boltok. A település két része közötti gyalogos közlekedésre egy soklépcsős felüljáró szolgál, de ezt a lustaság, vagy a sietés miatt az emberek másképp oldották meg, a sínek melletti kerítésen illegális átjárókat létesítettek. Hirtelen rám tört az éhség és az állomás épületében lévő vasúti várótermet vettem célba. A hatalmas és magas, teremben, körben fapadok a vonatra várakozó utasok kényelmét szolgálva. A jegypénztárakon és a falra szerelt, forgatható menetrendeken, valamint az újságárus standon kívül volt ott egy fából tákolt kerekeken gurítható éjjel, nappal nyitva tartó „Büfé”. Mivel az Ország négy részéből érkező utasok sokszor itt éjszakáztak, ha a csatlakozást lekésték. Az ételek a kor ízlésének megfelelően „ehető” kategóriába sorolhatók, nem túl nagy választékkal, elfogadható árakkal. Sok kenyér és kevés hús keverékéből készült fűszeres fasírozott, kis műanyag tálkákban egy jókora füstölt sertéskörmöt, tartalmazó fokhagymás kocsonya, tetején vastag zsírréteggel, mellé műanyag kés és villa. Néhány több napja ott szikkadó, félbe vágott zsemle közé tuszkolt felvágott, vagy a restiben aznap megmaradó, rántott húsos szendvicsnek nevezett akármi. Desszertként, már kissé száraz isler és linzerkarika, esetleg mignon. Italként egy igazi szuper Magyar termék a Traubisoda.  Hatalmas termoszban mikor milyen aromájú fekete, kávé. Amikor éjszakánként bezártak a közeli szórakozóhelyek, Muskátli, Ámor Presszó. Itt verődött össze sok ember egy kis alkohol felszívó vacsorára, esetleg baráti vagy éppen nem baráti beszélgetésre.  Többek közt én és baráti köröm, is gyakori vendégei voltunk éjszaka ennek az intézménynek. Most is egyenesen a büféhez tartottam, az ismerős pultos mamika mosolyogva fogadott.    

 _De korán, de korán, merre csavarogtál, te lókötő.

_Egy kicsit buliztunk Péntek este Egerben.

_De már Vasárnap reggel van, mondta elképedve.

_Hát nem volt időm az órát nézni, válaszoltam sunyi mosollyal.

 _Reggeli lesz vagy vacsora.                                                                                              

_Mindkettő, feleltem huncutul kacsintva.

 _Vacsorának kérek két fasírozottat, reggelire pedig egy tál kocsonyát két szelet kenyérrel és egy mignont, Traubival.                                                                                                                 

 A büfé melletti álló pultnál jóízűen befalatoztam, miközben nézelődtem hátha találok valami ismerőst, akivel meginnánk egy korsó sört. De mind csupa ismeretlen alak jött, ment a váróteremben. Még „Hecét „, sem láttam, aki Vasárnaponként, mivel nagy Vasas szurkoló ez idő tájt szokott jönni Népsportot venni a hétvégi labdarúgó bajnoki eredményekért az újság árushoz.  Elköszöntem a büfés néniitől és elindultam hazafelé. Mivel a telepen lakom, de már nem volt kedvem a felüljárót megmászni, ezért inkább a tiltott utat választottam. A sínek között a Vízház utcai megbontott kerítésen keresztül, kockáztatva a tízforintos büntetést és feddő szavakat. A sínek után a villanyszerelő műhely mögé értem és valóban ott állt a „közeg”. Ám szerencsémre épp a sliccével volt elfoglalva, miközben egy örömlány természetben fizette a büntetést a tiltott útért.  Kicsit sajnáltam, hogy velem nem volt ideje foglalkozni. Mert tíz forintot megért volna a főtörzsőrmesterrel megszokott politikai eszmecsere. Szerinte én egy alapvetően rendes srác vagyok, de könnyen akasztófán végezhetem, ha nem szakítok a hippi barátaimmal és nem az édesapám útját követem. Mivel ő is a rendőrségen dolgozik, így mindig megúsztam egy „ez volt az utolsó” figyelmeztetéssel. Tovább ballagtam a nevezetes, de most teljesen kihalt „Szabadság” úton. Ahol az árokparton épp két verébcsapat heves csiripeléssel veszekedett egy rakás elhullajtott ló citrom birtoklásáért. Jó lett volna most verébnyelven tudni, biztos sok cifraságot hallottam volna. Elérkeztem K. Imre bácsi nagy kétszintes házához, de még ő sem sepregette a járdát, a kerítése előtt. Pedig a remek humoráról ismert jó embert, nagyapám régi barátját, igazán kedveltem. Általában ártatlan arccal, de szemében huncut mosollyal kezdte a beszélgetést, ám a végén mindenkit csőbehúzott. Majd a poénja után jóízűen nevetett és jöttek az újabb történetek. Fura volt most ezen a tejesen kihalt végtelennek tűnő utcán ballagni hazafelé. Lassan elértem a Diófa nevű „kocsmához”, aminek az udvarán egy vén diófa állt. Hogy mi volt előbb a kocsma vagy a fa, azt sajnos nem tudom. Az ajtaján ócska rozsdás lakat, a falakat kikezdte a salétrom, a „félautomata” fedett kuglipálya betonját felmarta az idő vasfoga. Azért mondom kuglinak, mert itt nem tekének nevezték, hanem falusiasan kuglinak.  Valamikor mi suttyó gyerekfejjel szolgáltattuk a fél automatizáltságot, ugyanis mi állítottuk a letarolt bábukat és raktuk fel a golyót a lejtős fa csatornába, hogy visszaguruljon a játékosoknak. Természetesen egy, egy csatos bambi vagy fagyira való ellenében. Ha az öreg diófa mesélni tudna, hatalmas, olykor vérre menő kugli csatákról és sok ezres fogadásokról regélne. Verhetetlen és igazi megszállott kuglizó volt a megyeszerte ismert „Postás Jancsi”, számtalan pénzdíjas verseny győztese. A civil életben ő volt a telepi rész postása, precíz, pontos ember, csak nyugdíj kézbesítéskor bokrosodott meg néha a kerékpárja.  Mert ő borravalót nem fogadott el főleg nyugdíjasoktól, de ha természetben adták egy, egy laza fröccsöt nem utasított vissza. Volt még egy kedves ember, aki itt múlatta egy fiatalkori betegségtől kapott végtelen, de sajnos mégis véges szabadidejét. H. Pista bácsi, egy málnaszörppel a kezében nézte a kártyázókat és a kuglizókat. A sors szeszélyéből egy meleg nyári napon, itt szenderült örök álomra, felesége, két lánya és barátai nagy szomorúságára. A Turul út túlsó oldalán a telepi általános iskola épülete köszöntött, vagy inkább nézett rám komoran. Haragudott rám, vagy csak még álmos volt, nem tudom igaz én is régen jártam már az épületben. Középiskolás koromban utoljára még ifi vezetőként. A Szabadság útról, befordultam a Hősök útjára, majd annak végén, Jobbra az Alkotmány utcába. De még mindig nem találkoztam senkivel, az emlékeimen kívül, ezen a szép napfényes nyári reggelen. Kicsit csodálkoztam ezen, ám lassan elértem a házunkig.  A zöld színűre festett vas kapu, zárva volt, elővettem a kulcsomat, a zörgésre két kutyám rohant elém farkcsóválva. Bundás a hatalmas hófehér komondor és Bikfic a drótszőrű foxterrier, aki úgy pattogott, mint egy gumilabda. Beléptem a nyikorgó kapun, kutyáim boldogan üdvözöltek, de a ház körül és bentről sem hallottam életnek semmi jelét. Fura volt, hisz apám ilyenkor már a kertbe vagy a baromfi, udvarban szokott tevékenykedni. Kiballagtam a kertbe, de sehol senki, a szomszéd kert felől köhögést hallottam, arra fordultam és Juli nénit pillantottam meg, amint nyáron szokásos reggelijét fogyasztja. Kezében egy darab kenyér, azt eszi jó ízűen, koromfeketére érett cseresznyével. Hangosan ráköszöntem és vártam megszokott válaszát, az „íz vigyen el”, merre kujtorogtál. Ám ő abban a pillanatban eltűnt, mint egy látomás.  Ekkor valami fura érzés kerített hatalmába, torkom kiszáradt arcomról csurgott a verejték.  Visszamentem az udvaron álló kerekes kúthoz. Felhúztam egy vödör vizet és a hűsítő friss nedűből jóízűt kortyoltam. A kút melletti dézsában megmostam arcomat, ám csodálkozásomra a vízben nem láttam tükörképemet, hanem három nagy csuka úszkált benne, amiket még egyik barátom adott valamikor. Az egyik hal mindkét szemére vak volt, de most mind a hárman vad gyűlölettel néztek a szemembe. A ház előtti, körtefa alatti pad melletti lócára ültem, hátamat a fa törzsének támasztottam és egy nagyot nyújtózkodtam. A fára akasztva dédnagyapám disznóhólyagból készült megbarnult dohányzacskóján akadt meg szemem. Gyerekes kíváncsisággal vettem kezembe, belenéztem, fanyar illatú darabosra vágott kapadohány volt benne. Az asztalon talált újságpapírból letéptem egy darabot és reszkető kézzel egy esetlen cigarettát sodortam. Nem vagyok nagy dohányos, de most jólesett és megnyugtatott az erős dohány torkot kaparó füstje. Egy kis pihenés után döntöttem, szétnézek a lakásban.  Csodálkozásomra az ajtó nem volt kulcsra zárva, így hát kicsit szorongva, de beléptem. Ahogy már sejtettem az egész lakás üres volt.  Benyitottam dédnagyapám ablak nélküli dohos, áporodott szagú, szobájába.  A háromlábú vaskályhán ott állt a bográcsa, amiben, néha magának főzött, amikor az volt a mániája, hogy anyám meg akarja őt mérgezni. A konyha és a szüleim szobája is kihalt volt.  Az ajtókat vastag pókháló borította, mint a Csipkerózsika történetében a palota minden zugát.  Csak az én kis szobámból hallottam fura, sistergő hangokat. Ekkor már reszketett egész testem, de bátorságot véve benyitottam. A falra szerelt, polcon régi hatalmas Szovjet gyártmányú szalagos magnóm tele orsója sebesen forgott, a rajta lévő szalag vége teljesen kirojtozódott. A falakról kedvenc együtteseim, énekeseim megkopott plakátjai, csalódott mosollyal néztek rám. Leállítottam a magnetofont, megcseréltem az orsókat, befűztem a szalagot és tök hangerővel újra indítottam. Vártam, hogy felcsendüljön az első szám, ám ekkor velem is elkezdett forogni az egész világ és megvadult paripaként, mint időutazó vágtattam át életemen. Kisgyerek, koromtól, kamaszkoromon át, gyermekeim növekedését látva egészen hatvan éves koromig. Majd lassan megszűnt a forgás és a szédülés, szemeim nehezen felnyitottam. Révedező tekintettel, csodálkozva néztem a fölém hajló fehér köpenyes, mosolygó doktornőre. Merre járt álmában „Uzelman bácsi”, kérdezte az egyik nővérke. Nagyon messze, majdnem eltévedtem az élet útján, de a Styx folyó partján nem várt még rám a révész, feleltem. Majd felnéztem a lassan csepegő infúzióra és újra, mély jótékony álomba merültem.

 

2016 November. 11,