ugroeva blogja

Nem tudom miért fájtál

hisz soha nem is voltál

semmiből felbukkantál

magadnak kitaláltál 

lelkeddel megrajzoltál

bennem tüzet csiholtál

szívemben kalimpáltál

csalfán elvarázsoltál

jól távirányítottál

mint kósza szél, távoztál

csak egy képzelet voltál

tudd, mégis nagyon fájtál.

Meséltem én épp eleget

sokat, néha kevesebbet

szépeket, régi képeket

olykor szomorú regéket

álombeli jövőképet.

Szavaim ma dideregnek

nem csacsognak, nem felelnek

ridegek, kővé dermednek

fagyos „cseppek” töredeznek

talán fel sem melegednek.

Szavak helyett mesél a csend,

emléke füledbe cseng: „end”!

Szemedből távolodik a régi fény,

Szívdobbanásaid rég nem az enyém.

Kalandos utad legyen örök élmény!

Menj! Soha ne hagyjon el a szép remény!

Fuss! Légy végre szabad! Elengedlek én!

Létem legyen poros, könnyes képregény…

Fáj még a tegnap

fáj még a mai nap

fájni fog holnap

holnapután elmúlhat?

Mint vándormadár,

ó, de sokszor útra keltél!

Hosszú útról, – megfáradva,

mindig hazatértél.

Kályha mellett melegedtél,

kis kuckódban megpihentél.

De, holnap,.... holnap, újra indulsz!

Hív a muszáj, vár az ismeretlen!

Ajtón, észrevétlenül majd kiosonsz,

a búcsút, emlékként itthon hagyod.

Jaj, hadd ne fájjon! Lelked lelkesen

integet, ám oly nesztelenül,

nehogy a csend megijedjen,

nehogy a csend felébredjen.