ugroeva blogja

Nem tudom miért fájtál

hisz soha nem is voltál

semmiből felbukkantál

magadnak kitaláltál 

lelkeddel megrajzoltál

bennem tüzet csiholtál

szívemben kalimpáltál

csalfán elvarázsoltál

jól távirányítottál

mint kósza szél, távoztál

csak egy képzelet voltál

tudd, mégis nagyon fájtál.

Meséltem én épp eleget

sokat, néha kevesebbet

szépeket, régi képeket

olykor szomorú regéket

álombeli jövőképet.

Szavaim ma dideregnek

nem csacsognak, nem felelnek

ridegek, kővé dermednek

fagyos „cseppek” töredeznek

talán fel sem melegednek.

Szavak helyett mesél a csend,

emléke füledbe cseng: „end”!

Üdvözöllek telihold!

Ablakomon vigyorod.

Lehetnék jó barátod,

Ám lenéz a varázsod.

Aludnék, de nem hagyod,

Erődet fitogtatod.

A világot uralod,

Csillagokkal megosztod.

Hatalmat Isten adott,

Ha kéri, visszaadod,

Hisz’ te is őt szolgálod.

Lejárhat mandátumod.

Fényben úszó telihold,

Tégy egy jó szolgálatot,

Hulljon rám, álomporod,

Ringasson el mosolyod!

Aranyrózsák közt, én a kis vadvirág

felragyogok, megszépül a nagyvilág.

Mint álmaimban az esti csillagok,

/titkon/ ma én is Veletek csillogok!

Minden ősszel,

amikor már alig zöldell,

megjelenik a Nagymester.

Őserő ösztönével,

titkos ecsetével,

arannyal, ezüsttel,

lágy, lüktető pasztellszínekkel,

harmonizálva kék éggel,

gomolygó fellegekkel,

gyöngyfűzért szövő harmatcseppel,

tavaszt, nyárt elsuttogó szellővel,

alkotni vágyó természettel,

cselszövő Hold, Nap erejével

egész Föld kerekével remekel!