txaba_thot blogja

txaba_thot•  2024. január 21. 00:06

II/1. KORO

Az egész olyan volt mint egy rémséges álom. Az események valami félhomályos, józan ész nélküli közegben lebegtek tova, egyetlen mentsvárat hagyva az értelemnek – azt az alant, mélyben megbúvó, riadt, csalfa, kis bizonyosság-morzsát, amely azért oda-odasúgta néha, hogy lesz még ébredés.

Gond csak azzal az átkozott cipzárral volt. Miközben felfelé haladt a fényvédő sátorlapon, olyan valóságszerű hangot adott, amilyet nem lehet álmodni. Bárcsak ne lenne igaz, istenem!

– Menj be és kapcsold föl a lámpát – hallotta egyszer csak, de ettől inkább elkeseredett lett, mint rémült. Már nem bánt semmit, csak az utolsó csepp kis reményhez ragaszkodott eszeveszetten. Igen, ez lesz a legjobb. Önmagát Koronak nevezte el, hátha jut vele valamire. Soha sem sóvárogta még ennyire hogy rányithassa a szemét a keserű valóságra, legyen az akár mégoly rideg és embertelen is. Bárcsak…

– Indulj már, baszd meg! Nem hallod? Nincs vesztegetni való időnk – hallotta újra az egyre türelmetlenebb hangot aztán egy lökést érzett a bal vállán. A taszítás nem volt nagy, mégis hagyta, hogy az aprócska lendület magával sodorja. Térdre  esett, pont a sátor sötétségbe vesző bejáratával szemben. Kitapogatta a cipzártól szabadon hagyott szűk rést és derékig bebújt rajta.

– A cipőmet levegyem? – kérdezte  tanácstalanul. A  hangja  furcsán mély­nek tűnt.

– Vedd, de azt is bent fogjuk tárolni. Ne maradjon kint semmi mozdítható.

Koro engedelmesen kibújt a vastag, de könnyű lábbelikből, a sátorból kinyúl­va leveregette róluk a nem létező piszkot, aztán behúzódott a műanyagszagú sötétségbe. Ahogy ott küszködött, a lámpa után matatva, azt gondolta, hogy talán még meghalnia is jobb lenne e pillanatban.

– Megvan – szólt ki kis idő után a másik kettőnek – Kapcsoljam?

– Ne, mégse – jött a válasz –, előbb bemászunk.

A többiek is levetették a cipőjüket, leveregették a nem létező piszkot, majd nehézkesen szuszogva bemásztak. Aztán egy határozott kéz rántott egyet a cipzáron. Csend támadt. Koro valami ütést várt a sötétből. Ilyenkor szoktak  rosszra fordulni a dolgok.

– Mehet – hallatszott az iménti türelmetlen hang némileg engedékenyebben.

Halk kattanás és a sátor belsejét tompa, fehér fény árasztota el.

Három ember ült ott némán, egymást bámulva. Koro félve ismerte el magában, hogy nem egészen erre számított. A köpcös Pront még régről ismerte, talán valamelyik korábbi álmából. Még az is lehet, hogy együtt gyerekeskedtek valami vidéki nagynéninél. Nem emlékszik tisztán. A másik férfit Gentnek hívták. Vele nemrég találkozott csak először, de rendes alaknak tűnt.

És most itt ülnek ebben a dohos, műanyagszagú patkánylyukban és várnak, maguk sem tudják mire.

Koro feszülten vizsgálta a másik kettő arcát. Talán tudnak valamit. Aztán már nem bírta tovább a csendet.

– Most mi a szar van? Mi ez az egész?

Pron vállat vont.

– Mi lenne? Ránk esteledett és most aludni fogunk – mondta hanyagul, aztán Koro riadt arcát látva hozzátette:

– Nagyon fontos, hogy nem mehet ki fény a sátorból. Odakint éjszaka van. A szűrt fényekkel nincs baj, de a mi lámpánk, hát… Na, ez a helyzet. A többit majd meglátjuk reggel…

Koroban minden egyes szóra csak növekedett az értetlenség. Mit hadovál ez itten a szűrt fényekről?

– Mi ez az egész, Pron? – nyögte ki hirtelen – Csak ezt mondjátok meg. A fények meg a reggel nem érdekel. Mi ez? Ez a hülye, töketlen helyzet.

Gent most szólalt meg először. A modora egy egészen lehelletnyit lekezelő volt.

– A jelen pillanatban nem ez a legfontosabb kérdés, hanem az, hogy mihez kezdünk reggel? Addig pihennünk kell, mást úgysem tehetünk. A reggeli fejlemények fényében aztán majd feltehetjük a megfelelő kérdéseket. Addig semmi értelme különféle spekulációkba bocsátkoznia bármelyikünknek is.

– Jan – szólalt meg Pron hirtelen – bíznunk kell egymásban. Türelmesnek kell lenned neked is. Bíznunk kell. Az indítékaink ugyanazok – aztán Pron a másik felé fordult – Ideje lefeküdnünk.

Gent bólintott, aztán ügyet sem vetve Korora, mindketten készülődni kezdtek.

Koro csak ült, bénán a döbbenettől és szóhoz  sem  jutott. Lehet, hogy apránként meg fog őrülni. Az ilyen és ehhez hasonló követhetetlen helyzeteket nem lehet sokáig bírni.

A másik kettő közben elkészült. A hálózsákjaikból figyelték Koro tehetetlen vívódását.

– Na, mi lesz? – kérdezte Pron várakozóan, kezét a lámpa kapcsolóján tartva.

– Mennyi az idő? – kérdzett vissza Koro, nyilvánvalóan időhúzási szándékkal.

– Éjfél – vágta rá Pron azonnal, anélkül, hogy az órát viselő kezét előhúzta volna a takaró alól. Ez képtelenség, gondolta Koro ernyedten, ez most nem az az idő. Ez egy másik idő, ahol nincs éjfél. Pron ezt vagy nem tudja, vagy tudja, csak félre akarja vezetni őt.

– Éjfél? – kérdezte bátortalanul.

– Éjfél – bólintott az.

– Milyen éjfél?

A kérdés rém ostobán hangzott, Pron mégsem vesztette el a béketűrését. Kedvesen elmosolyodott. A hangja megnyugtató volt, de a kezét nem vette el a kapcsolóról.

– Pihennünk kell, neked ugyanúgy, mint nekünk. Mindent megbeszélünk reggel és addig sajnos nagyon rövid az idő. Használjuk ki. Feküdj le.

A hirtelen támadt csendben Koro lassan a hálózsákjáért nyúlt, aztán a sátor harmadik oldala mellé lódította, a bejárattól jobbra. A zsák lustán kigördült, a cippzár csilingelő hangjaitól kísérve. Mielőtt belebújt volna, Koro még egy segélykérő pillantást vetett Pron felé, de az nem reagált. Nincs mese, le kell feküdni.

Ahogy Koro elhelyezkedett, Pron várt még egy pillanatot, aztán leoltotta a lámpát.

– Jó éjszakát – hallatszott még a sötétben, de a három férfi közül egyik sem tudta megállapítani, hogy melyikük mondhatta.

Koro a hálózsákja takarásában lopva az órájára nézett. Egy vagy két nappal korábban érhette valami ütés, mert akkor lenullázódott és azóta csendes őrületben mutatta saját óra-univerzumának önkényes idejét. Délután fél négyre járt ott. Nem baj, gondolta Koro, viszonyítási alapnak jó lesz.

A hátára fordult, nyújtózott egyet, aztán az éjszaka hangjait kezdte figyelni. Hosszú-hosszú percekig néma csend vette körül, amin később kezdtek át-átszüremleni az alvó emberek hangjai. A sátrat hamarosan ütemes szuszogás töltötte be. Koro mindig irigyelte ezt a típust. Az ilyenek bárhol és bármilyen körülmények között képesek voltak aludni. Mélyen, pihentetően. Koro hiába szorította össze a szemhéjait, csak egyre feszültebbé,  éberebbé  vált. Valahogy ki kéne szállnia a buliból. Óvatosan felhúzza a cippzárt, hogy a többieket nehogy felzavarja, aztán kilép ebből a rohadt lidércnyomásból. Csakugyan olyan ez, mint egy hülye álom. Valahogy tudni lehetett, hogy a kinti levegő nem belélegezhető. De honnan? És akor ők hogy lélegezték be mégis? Pron beszívta ahogy beszélt, ez egészen biztos, de ő Koro, egy nagy levegővel kibírhatta, amíg a sátorral vesződött. Na, de ez is csak egy olyan egyszerű vászon meg műanyag sátor! És különben is, mióta és főleg, honnan bírhatta azzal az egy nagy levegővel? Te jó isten, az álmokban vannak ilyen megfoghatatlan, kezelhetetlen ellentmondások. De most ez sem baj, ezek szerint ez csak egy álom és most fog elaludni, amiből majd a valóságra ébred. Akkor minden rendben. Csak már aludna!

Koro kissé megnyugodott. Igyekezett lassan, egyenletesen lélegezni, hogy így adja át magát az alvás ritmusának. Próbálta a gondolatait figyelni, hátha úgy hamarabb elcsitulnak. Nyugalom, reggel majd felébred. Pokolba az egésszel… Igen, de Pron belélegezte… Semmi baj, ilyenek az álmok.

txaba_thot•  2024. január 18. 18:15

I. AZ ÖSVÉNY

Az ösvény egy rövid szakaszon kiért a fák közül. Az ereszkedő nap fényében láthatóvá vált, hogy a hegyoldal meredeken szakadt le a völgybe, aminek túloldalán dimbes-dombos, nagyrészt erdő borította táj húzódott a látóhatárig. Ez már jó volt egy emléknek.

A férfi nem volt különösebben fáradt, a látvány hatására mégis leült a földre, hátát egy poros sziklának vetve. Néhány perc és a nap narancsszín korongjába már bele lehet nézni. Ha most azonnal visszaindulna, a teljes sötét előtt akkor sem érne vissza az úthoz. Felesleges kapkodni.

A napkorong széle elérte egy, a többi fölé emelkedő domb fáit. A tájnak kezdtek más hangjai lenni, mint napközben voltak. A közeledő estének más dalokat énekeltek a madarak, a tücsökzenére egy másik világ kapui kezdtek kinyílni. A fák lombjai mély sóhajtozással búcsúztatták a lenyugvó napot.

Mintha minden rám figyelne, gondolta a férfi és nem tudta eldönteni, hogy ébren van-e, vagy álmodik. A hozzá legközelebb álló fák egy különös szélfuvallat hatására összehajoltak a feje felett, mintha a naplemente látványát akarták volna eltakarni előle. Elszenderedtem volna? A fák hajladoztak a szélrohamban, körös-körül éjszakai bogarak reppentek fel. Hol van a naplementém?

Súlyos lepkék zúgtak körülötte, a völgy fölötti égen denevérek csaptak át. Mintha minden körülöttem táncolna! A föld életre kelt, nem látta, csak érzékelte, hogy a talpa alatt vagy ahol ült, milliónyi élet nyüzsög, apró szikrák mindenütt, csupa-csupa élet, minden egyszerre, az ő gyönyörűségére kezdett valami megfoghatatlan kavargásba. Elaludtam, gondolta, ez is jó lesz egy emléknek, de különösnek találta, hogy az erdei sétájáról éppen egy ilyen emléket őrizzen meg a jövőnek. Alszom, de a valóságot álmodom, gondolta megint. De álmában nem így gondolkodik az ember!

Felnézett.

Az ég már nem vörös volt, kéken izzott, a hegy felett látszó nap vakító, fehér fénnyel tűzött rá, a szemét érdekes módon nem bántotta az éles fény. Mi ez?

A szeme sarkából valami furcsát pillantott meg, de ahogy odakapta a tekintetét, az alak a látótere szélére ugrott. Valaki állt nem messze tőle.

— Ki az? Van ott valaki? — kérdezte ijedten, mert érezte, hogy a különös helyzetre nem tud megfelelően reagálni.

— Ki az? Van ott valaki? — még egyszer meg kellett kérdeznie, hogy rájöjjön, nem a saját hangján szól az ismeretlenhez. Ez nem az én hangom, méghozzá azért, mert nem a fülemmel hallom. Nem hallok semmit sem.

— Ki van ott?

A saját hangját nem hallotta, hanem érezte, ahogyan azt is, hogy a lassan felszikrázó félelmének nem a szeme sarkában imbolygó alak a forrása, hanem saját maga.

— Miért teszel fel olyan kérdést, amire tudod a választ? — válaszolt kérdéssel az elmosódott alak.

A férfi az égre nézett. Ahol az imént még a napot látta, ott most a hold volt. Ilyen gyorsan beesteledett volna?

— Nem tudom a választ — mondta maga elé, aztán hozzátette — Annyi mindenre nem tudom a választ…

— Ha te mondod — a másik inkább jókedvűnek tűnt — De ahogy gondolod, folytathatjuk így is. Viszont akkor inkább elölről kéne kezdenünk.

A férfi agyában sebesen kergetőztek a gondolatok. Az nem volt kérdés, hogy valami megváltozott a világban, csak az nem volt világos, hogy miatta vagy tőle függetlenül. Mielőtt viszont bármit is tenne, egy valamit tisztáznia kell önmagával. Veszélyben vagyok?

— Ez már megint egy olyan kérdés… — válaszolt a másik a még fel sem tett kérdésére.

Összerezzent.

— Én csak azt akartam, hogy a világ tudja, hogy itt vagyok — mondta zavartan.

— Akkor jól csináltad!... Tudja.

— Régóta találkozni akartam vele. És azt gondoltam elég, ha csak akarom.

Az elmosódott alak mintha bólintott volna. Hogy bólint egy elmosódott alak?

— Ki vagy? — kérdezte a férfi.

A másik mintha gondterheltté vált volna.

— Nézd, haladhatnánk nagyobb léptekkel, de te mindig visszaugrasz… Találkozni akartál velem, hát itt vagyok. Ha megnézel, segíteni fog?

A férfi zavarba jött.

— Nem tudom. Talán.

— Jó, akkor nézz rám!

A férfi lassan a másik felé fordította a fejét. Az alak ezúttal nem ugrott a látómezeje szélére.

— Nem látlak tisztán, de mintha… Mintha te én volnál… Lehetséges ez?

— Persze, minden lehetséges.

Etelt néhány másodpercnyi idő.

— Embernek látlak.

— Ez nyilvánvaló.

— Akkor ez még mindig az én elmém — mondta a férfi elszomorodva. — Ezért olyan, mintha magamat látnám…

— Ez baj volna?

— Az elme hazudik!

Úgy tűnt, az ismeretlen kuncog magában.

— Ne legyél igazságtalan! A hazug elme hazudik, az igazságra törekvő elme célba ér. Találkozni akartál velem és itt vagyok, nem?

— És ha ez csak a elme játéka?

Az idegen megrázta a fejét.

— Tudod mit? Tegyél egy próbát! Tedd félre a kérdéseket! Csak egyszerűen mondj valamit! Így talán kiderül, játszik-e veled az elméd.

A férfiben hirtelen a feje tetejére állt minden, még arra sem maradt ideje, hogy a szokásos, bizonytalankodó kérdés megfogalmazódjon benne.

— Látni akarlak! — bukott ki belőle szinte azonnal és az addig érzékelt világ egy szemvillanás alatt megszűnt létezni. Az égen ragyogó hold milliárdnyi vakító szikrává robbant, amik együttes fénye valósággal átégette az egész lényét. Ugyanabban a pillanatban az elméjének a látásra vonatkozó tudatfolyama úgy pattant el, mint egy túlfeszített húr, és ugyanígy szakadt meg mindenfajta érzékeléssel a kapcsolata. Nem látta többé a fényt, nem hallotta a hangokat — nem érzett többé semmit. Csak tudta, hogy mi történik körülötte. Minden történik körülötte…

A milliárdnyi szikra özönében érezte az előtte elterülő tájat, de nem is érezte, csak tudta, de nem a tudatával tudta, hanem az örök időktől való jelenléte által, hogy minden a helyén van a világban, pontosan úgy, ahogy lennie kell.

— Nem maradhatnánk mindig így? — kérdezte a homályos alakot.

— Hiszen mindig így vagyunk.

— Mindig látni akarlak!

— Mindig látsz.

A férfi türelmetlenül legyintett.

— Persze, tudom! De… hogy fognak megtalálni a többiek?

Az ismeretlen úgy tett, mintha gondolkozna.

— Mondjuk… mutasd meg nekik te az utat!

— Hogyan? — kérdezte azonnal a férfi és már hallotta is a választ.

— Úgy tűnik, nehezen hagysz fel ezzel a különös szokásoddal…

A férfit hirtelen elborította a magány, de az ismeretlen nem hagyta annyiban:

— Találkozni akartál velem és megkerestél, látni akartál engem és láttál — nekem nehogy azzal gyere, hogy egyedül vagy!

A tájon valami halvány ragyogás hullámzott tova, ahogy az idegen felnevetett.

— Na, ez most az elméd játéka! De ne hagyd magad!

A férfi mintha álomból ocsúdott volna, zavartan felnézett. A nap lemenőben volt, korongjának széle elérte egy, a többi fölé emelkedő domb fáit. Igyekeznem kell, gondolta, késő este lesz, mire leérek az útig.

Könnyű szívvel indult meg lefelé az ösvényen az egyre sötétedő erdőben. A lábai valahogy mindig megtalálták a következő lépést. Talán az ösvény, talán az erdő, talán valami más vigyázta a lépteit, de ő csak a boldogságot érezte, ami milliárdnyi vakító szikra özöneként áradt ki a szívéből a világba.

txaba_thot•  2024. január 14. 23:45

3. A TUDATOSSÁGRÓL

Talán úgy lesz a legegyszerűbb, ha elmondok egy példázatot a tudatosságról.

Egy családapa egy fárasztó nap estéjén, amikor már mind a három gyerek ágyban volt, anyuka pedig még a konyhában csomagolta a másnapi tízóraikat, elpilledve nyomogatta a tévé távkapcsolóján a gombokat, amikor hogy, hogy nem, egy természetfilm csatornára kapcsolt. A környezetszennyezésről szólt a dokumentumfilm és elborzasztó képek rohamozták meg szinte azonnal, a mindent elárasztó műanyagtól haldokló állatokról, pusztuló erdőkről, agyonszennyezett vizekről, szmogról és minden efféléről. A családapa máskor is látott már ilyesmit, de most talán az idő tehette vagy a fáradtság, hogy a látottak mélyen megrázták a lelkivilágát. Komoly, fojtogató lelkiismeret furdalás kerítette hatalmába olyannyira, hogy lefekvés után is még sokára jött álom a szemére.

Reggel zaklatottan ébredt és ez még csak fokozódott, amikor indulás előtt a kukában meglátta az előző napi vacsora és tízórai készítés maradványait: ők öten egy nap alatt is tekintélyes mennyiségű szemetet termeltek, és még hátra van a hét többi napja, a többi hét, a többi hónap és remélhetőleg még nagyon sok év...

Napközben aztán eszébe jutott a megoldás. De hiszen a ház végénél, a sarkon ott áll a négy hatalmas konténer, amikbe válogatva lehet gyűjteni a szemetet és hát a filmben is azt mondták okos, a természetért aggódó emberek, hogy már ezzel is nagyban hozzá lehet járulni a környezetszennyezés mérséklődéséhez. Apuka nagyon megnyugodott és este, leckeírás után leültette a kis csapatot a nappaliban, hogy vázolja számukra a jövő tennivalóit. A család várakozáson felül lelkesen fogadta az ötletet, már másnap neki is láttak a válogatásnak.

A kezdeti lelkesedés azonban idővel lanyhulni kezdett, ahogy múltak a hetek, hónapok, egyre gyakrabban fordult elő, hogy egész héten már senkinek sem jutott eszébe a szelektív hulladékgyűjtés, sokszor csak a szemét elszállításának előestéjén kezdett a család kapkodva eleget tenni az önkéntes vállalás teljesítésének. A családapa elégedetlen volt a társaság eltökéltségével, de nem tehetett egyebet a szóbeli buzdításnál, amivel lényegében saját magánál sem ért el különösebb eredményt. Azzal nyugtatta magát, hogy a dolog, ha döcögve is, mégis csak megy valahogy. Fogalma sem volt arról, mit tehetne annak érdekében, hogy az ügy fontossága valahogy jobban a családja hétköznapjainak előterében legyen.

Aztán egy nap a családapánknak, mert amúgy is egy nagyon jófej férj és apa volt, egy családi nagybevásárlás közben, a bevásárlókocsit tolva, megvilágosodása támadt! A kocsi tele gondosan kiválogatott termékekkel, színesen csomagolt árucikkekkel, mindenkinek amit szeret — de itt valami súlyos hiba van! Az általuk választott megoldás, a szelektív szemétgyűjtés nem lehet megoldás a problémára, ha egyszer az amit ők maguk csinálnak, az a gondok forrása — ők maguk állítják elő a problémát! Itt tolják maguk előtt, a pénztárnál kifizetik, berakják a kocsiba és hazaviszik... Apuka okos ember volt. Meg is rémült a gondolattól, ahová kilyukadt. Tudta, hogy ez egyelőre meghaladja a többiek felfogóképességét, szóval egyedül kell nekivágnia a dolognak: attól a naptól kezdve, ha csak a többieknek nem jutott eszébe, nem erőltette a szemétválogatást, viszont ahányszor csak vásárolni ment, mindenhol csak a szemetet látta. Keserves volt eleinte, de aztán belerázódott. Hónapokkal később vették észre a többiek, hogy a válogatnivalók között legfeljebb már csak papírzacskók vannak, azok is egyre csökkenő számban.

Eddig a történet. Talán világos a fentiekből, hogy mi a tudatosság: nem valami pillanatnyi, akár csak vissza-visszatérő elmefelvillanás. Tudatosnak lenni valami felől annyit jelent, hogy a gondolataim által szünet nélkül a része vagyok a dolognak, s a dolog is a részem. Benne élek a tudatosságom tárgyában.

Egy közbevetőleges kérdés: akkor mit jelent tudatosnak lenni Isten felől?

Amint látható, a tudatosság az ember szellemi felemelkedésének szempontjából nehezen túlbecsülhető fontossággal bír. Mégis, a legtöbbünk számára jószerével ismeretlen ez az állapot. De mi lehet ennek az oka? A válasz egyszerű, bár egyáltalán nem kézenfekvő. A tudatosságot az emberi szellemben betöltött helyéről kitúrta valami, ami bizonytalan, megfoghatatlan és nem közelebb visz a lényeghez, hanem inkább eltávolít attól. Ez a valami nem más, mint a HIT.

A következő írásban a hitről fogok néhány szót szólni.

txaba_thot•  2024. január 12. 22:08

2. AZ EGÓRÓL

Önismeret nélkül az ember képtelen elérni bármiféle szellemi célt, nem hogy a megvilágosodást. Önismeret nélkül valójában nincs önálló emberi létezés, anélkül szinte kizárólag a külvilág határozza meg az embert. Önismeret nélkül lehetetlen kiszabadulni az emberiség túlnyomó többségét alkotó tömegből, amely minden látszat ellenére a legkevésbé sem irányítja, inkább csak elszenvedi az életet.

Az általam használt fogalmak vagy a köztük lévő viszony meghatározása nem feltétlenül esik egybe a közkeletűen elfogadottal, de ez ne zavarjon meg senkit. Lesz értelme annak, amit leírok.

Mondják, hogy az ember tiszta lappal születik. Ez nem teljesen igaz, de a részletektől most tekintsünk el. Tiszta lap, egy fehér papírlap, amire az élet folyamán rákerülnek az egyént érintő dolgok. Szép hasonlat, de ki fog derülni, hogy számunkra nem egészen jól használható. Ajánlok egy másikat, egy jobbat.

Képzeljünk el egy hatalmas szekrényt, csak fiókjai vannak, abból viszont nagyon sok. Születés után mindannyian egy ilyen szekrény vagyunk, nyitott, üres fiókokkal, amikbe dolgoknak kell kerülniük. Úgy van, mintáknak! Minden egyes fióknak megvan a maga saját tartalma, amit befogadhat, semmi mást. Lényegében arról van szó, hogy lehetőség volna az élet minden helyzetével kapcsolatos minden emberi viselkedésből mintát begyűjtenünk, de könnyen belátható, hogy ez nem tud megtörténni. Gyakorlatilag sem és szükség sincs rá, hiszen bőven megfelelő, ha a születésünknek megfelelő, előttünk álló élettel kapcsolatban teszünk szert megfelelő mintaarzenálra. Sajnos, szubjektív okokból ez sem tud megtörténni, de ez most mellékes.

Ami lényeges viszont, hogy a szekrény fiókjainak van három kellemetlen tulajdonsága. Az egyik, hogy mindegyiknek — a tartalom milyenségétől függő — "nyitvatartási" ideje van, amelynek leteltével a fiók — függetlenül attól, hogy egyáltalán került-e bele valami — bezárul. A másik, hogy a bezárult fiókot az élet további részében többé már nem lehet kinyitni. Csak azoknak okoz nehézséget a harmadik tulajdonság, akik eljutnak az önismereti túrán a saját szekrényükig. Ez pedig az, hogy az üres fiókokról nem lehet megállapítani, hogy mi hiányzik belőlük. Ez a legkellemetlenebb, de ezzel a nehézséggel csak kevesen szembesülnek. Nem meglepő módon az ember mivoltunk legalapvetőbb összetevőire van a legkevesebb idő. A kapcsolódás, a kötődés, a ragaszkodás, a bizalom képességének fiókjai tragikusan hamar bezárulnak, ennek minden szomorú következményével. Nagyjából a felnőttkor elejére bezárul az utolsó fiók is, a személyiség legalapvetőbb része, a "zsigeri" mintakészletünk, amivel az élet helyzetei, eseményei, konfliktusai elé nézünk — elkészült. Ez az egó.

Az élet hátralévő részében már csak a szekrény tetejére pakolászhatunk dolgokat, amely dolgokat ugyan le nem vehetjük, de elég tág határok között rendezgethetjük. Ezek a tudásunk és a tapasztalataink.

Az egó egy zárt rendszer, amely nem képes önállóan és közvetlenül kapcsolatba lépni a külvilággal. Ehhez egy különös eszközt hoz létre, a fiókokban található alkotóelemek kölcsönhatásának segítségével, egy kavargó, burjánzó, zavaros valamit, ami mást se tesz, mániákusan csak a külvilággal és önmagával foglalatoskodik. Ez a valami az ELME.

Róla a következőkben írok majd valamikor.

txaba_thot•  2024. január 8. 14:00

1. AZ IGAZSÁGRÓL

  A korszak általános vélekedésével ellentétben — mivel minden relatív, nem létezhet semmi abszolút —, igenis létezik végső igazság. A gondolatától — túl a liberalizmus világellenességén — sokan azért ódzkodnak, mert nem képesek felfogni, hogy bár ezen igazság mindenek felett áll, mégis egyszerűen elgondolható és megérthető. Főleg, ha az embertől amúgy nem áll távol Isten gondolata, illetve a hozzá szellemi, lelki szükségletből fakadó közeledés.

A végső igazság — vagyis Igazság — könnyen elgondolható. Ami vele kapcsolatban nehézséget okoz, az az, hogy mit kezdjünk ezzel a végtelenül egyszerű gondolattal? A titok nyitja ugyanis nem az elgondolásban, hanem a hozzá való viszonyban, a hozzáállásban van. Az őseink életében a hitvilágukon keresztül jelen lehetett a hétköznapok legjelentéktelenebb mozzanataiban is. Külön jelképe volt a rovásban, a „gy” jel, amely kiejtve: egy. Az egyszerű jelnek — két vízszintes, párhuzamos vonást merőlegesen metsző harmadik — igen mély jelentése van (lásd: Grandpierre Attila előadását az élő világegyetemről), egyszerűségében a végső Igazságot, a Teremtés leglényegét szimbolizálja: MINDEN EGY.

Ugye, hogy tényleg nem bonyolult? Minden egy, persze, hát ezt eddig is tudhattuk, de mitől olyan drámai ez a gondolat? Nem az igazából, drámaivá attól fog válni, ha képessé válunk leküzdeni a vele kapcsolatos, előbb már említett nehézséget: ugyanis bármivel kapcsolatban is gondolkodunk, nem a gondolat fontos, hanem a dologgal kapcsolatos TUDATOSSÁG.

Hogy ez mit jelent, leírom a tudatosságról szóló, valamelyik következő írásban.