txaba_thot blogja

Ha az elméről azt írtam, hogy furcsa egy dolog, az értelemre ez talán még fokozottabban igaz.

Az értelem a zabolátlan elme egy képessége, hogy megzabolázhassa önmagát, hogy rendszerezze a rendszerezetlent. Feltéve, hogy az értelem képes kibújni az elme folyamatos elsötétítési kísérletei alól. Amint látni fogjuk, ez egyáltalán nem könnyű, ennek oka pedig az értelem alapvető sajátosságából fakad.

A jógikus filozófia nagyon nagy figyelmet szentel az értelemnek, s a sok évezredes tapasztalat folyományaként illette a rá legjellemzőbb jelzővel, úgymint "megkülönböztető értelem", ezzel a működésének leglényegesebb tulajdonságát ragadva meg. Az értelem ugyanis mást sem tesz — ha már egyáltalán működni van módja —, mint elválasztja a dolgokat egymástól, mindent megkülönböztet minden mástól, kategorizál, rendszerez, ha lehetséges — és ez többnyire így van — ellentétpárokba rendezi a világban tapasztalható dolgokat. A Teremtőnek kétségtelenül van humorérzéke, ha minket embereket egy ilyen helyzet elé állított: a végső igazság megleléséhez egy olyan eszközt adott, amivel éppen csak darabokra szedni tudjuk a világot. Ami azt illeti, az eszköz annyiban a legalkalmasabb, hogy az elme zűrzavarát csak a rendszerezés módszerével lehet megfékezni, hiszen csak egy megfékezett elmén keresztül lehet eljutni az egóhoz, amely az önismeret legfontosabb feltétele. És amint máshol már írtam, önismeret nélkül nincs mód a továbblépésre.

A megkülönböztető értelem működésének felismerése elvezet egy másik nagyon fontos dologhoz. Ehhez azonban át kell látnunk, hogy a megkülönböztetés egy további, minket alapvetően érintő területen is működik, ez pedig a saját életünk. Lássuk, hogyan is néz ki ez a valóságban.

Kevés nyilvánvalóbb dolog van bárki ember számára, hogy az élet egy folyamat. Érdekes azonban, hogy az élethez való viszonyulásunkat mégsem ez a felismerés határozza meg, ezt az ezzel kapcsolatos tudatosságunk hiányosságai okozzák. Arról van szó ugyanis, hogy az értelmünk sajátos működésének következtében az életre kizárólag csak a különböző életszakaszok összességeként tudunk gondolni és ez megakadályozza az egész élet folyamatában végighúzódó problémák feltárását, illetve, ami ennél is fontosabb, az életfeladatunk beazonosítását. Az élet szakaszolásával kapcsolatban is megfigyelhető egy különös ellentmondás. Miközben látszólag magabiztosan navigálunk a különböző időszakok emlékei között, jellemzően nem tűnik fel, hogy a szakaszoknak ténylegesen nincs éles határuk, olyannyira, hogy tulajdonképpen nincs is nagyon értelme, sem hasznossága ezek szerint felosztani az életet. Hogy ez mégis így működik, annak egyetlen oka, hogy az értelmet nem tudjuk megkerülni — azt használunk, amink van. Az értelemmel csak megkülönböztetni lehet, ahogy a kalapáccsal csak ütni.

A jó hír az, hogy amint az ember eljut a saját értelmével kapcsolatban a tudatosság megfelelő szintjére — vagyis képessé válik a folyamatos megkülönböztetés „mögé” látni — egy újabb lehetőség nyílik meg előtte: tudatosan részt venni a „folyamatok folyamatában”. Ez pedig nem más, mint a Teremtés lényege — a Létezés. Részt venni a létezésben, ebben az értelemben tevőleges részvételt jelent — a szó nem csak szoros, hanem szellemi értelmében —, nem pedig azt, hogy pusztán csak benne vagyunk, elszenvedjük azt. Ez már felsőbb szint. Hogy megértsük az ebben rejlő lehetőségeket, meg kell vizsgálnunk az emberi képességek csúcsát, amiről a mai korok embere ugyan rengeteget hall, de a legkevésbé sincs tisztában a dolog horderejével. A SZABAD AKARATRÓL van szó.

Valamelyik következő témánk ez lesz.

Koronak melege volt. A kezeit kinyújtotta a levegőre. Az első érzés, ami a sátor előtt rátört, valami fojtogató félelem volt, hogy soha többé nem térhet vissza a való életbe. Az sem volt kizárt, hogy büntetésből vagy talán valami  súlyos  önfeláldozástól hajtva kellett ezzel a két kipróbált haverral teljesítenie egy emberfeletti megpróbáltatásokat ígérő nagy-nagy feladatot. A feladat. Jó ég, rémült meg Koro hirtelen. Lehet, ez mégis valóság? De hát hol vannak most voltaképpen? Mi ez a hely? Koro ijedten kapott az órája után. Az óra világítása halvány, alig kivehető fénycsíkot hasított a sátor vak sötétjébe. Négy óra múlt. A java még hátra van. Kész örökkévalóság. Ki kéne menni, körülnézni egy kicsit a sátor környékén. Hátha okosabb lenne tőle. És mi a helyzet a cipővel, villant hirtelen az agyába. Be kell hozni mindent, ami mozdítható? Miért? Mi van kint? Koro nagyon nyugtalan lett.

Gent felől mocorgás támadt. Kicsit forgolódott, szusszant néhányat, aztán újra elcsendesedett.

Az idő csigalassúsággal haladt. Koro még egyszer, fél öt előtt pár perccel az órájára nézett, aztán nem sokkal később, az aggodalmaskodásba belefáradva, maga sem tudta mikor, elaludt. Aludt, de nem álmodott. Álom az álomban? Szépen, csendben morzsolgatta a hátra lévő időt a remélt ébredésig, amikor is majd helyre fog állni a valóság és nemvalóság közti megbomlott egyensúly. Felkelni, inni egy kávét, elszívni egy cigarettát és kilépni a fénybe. És nem pedig szarakodni itt a baljós sejtelmekkel, rossz előérzetekkel, amik időről-időre azt sugallták, hogy a szabadulás nem onnan érkezik majd, ahonnan várja.

Amíg aludtak, Gent időnként jócskán mozgolódott. Olyankor teljesen átrendezte  tagjait, szuszogott, fújtatott és  agya  éber  része  egy cseppet sem törődött azzal, hogy közben csaknem teljesen kibújt a hálózsákból. Gent alapjában véve jól érezte magát, teljes intenzitással pihent. Nemigen volt mitől tartania. Vagy talán nemigen tudta, hogy mitől kellene tartania.

Pron ezzel szemben ritkán mozdult. Az agyába betonozott nyugalom áthatotta egész lényét. Neki nem árthattak az izgága külvilág harsány megnyilvánulásai. Teljes védelmet élvezett. Mindadig, amíg a környezete fel nem vette az ő nyugodt, rendíthetetlen tempóját, mert az felemészthette minden tartalékát. És erről ő nem tudott.

A sűrű éjszakában lomhán vánszorogtak a percek. Koro néha már úgy aludt, mint rendesen, a kezét könnyedén rátette a kilincsre és furcsa módon igyekezett kiélvezni az utolsó vigasztalan pillanatot, mielőtt szélesre tárja az ébrenlét kapuját. De a pillanat valahogy mindig elhúzódott, kisiklott izzadt ujjai közül. Majd a következő. Aztán Koro agyában megszólalt valami, az éber őrök riadót fújtak. Fölriadt. Pislogott párat és beletelt  néhány  másodpercbe, amíg  érzékelte  a lehelletnyi  fényt. Ez  nem az… A kurva életbe! Ez nem az!…

Koro a sátorban feküdt. Ugyanúgy, mint  amikor  nagy nehezen nyugovóra tért. Nem ébredt fel, ez még mindig ugyanaz a kibaszott álom. Valami baj lehet az agyával, hogy nem tud kiszállni. Koro megfeszítette az izmait. Fel akarok ébredni, kántálta magában és elképzelte, ahogy kinyitja a szemeit. Vad fények, erős, lüktető színek villogtak a szemhéja mögött. Ez az, ez fog következni. Újra kinyitotta a szemeit.

A sátor derengő belseje. Mi a szar? Mentő ötletként eszébe jutott az óra. Mennyit aludt? Koro felvillantota az órája  apró  számlapját. Először nem akart hinni a szemének. Ez túl kevés. Nyolc óra múlt pár perccel. De milyen nyolc?! Te jó ég!… Ez nem este, hanem reggel nyolc! Hogy is… Na, ne… Majdnem tizenhét órát aludt volna? Meg kell őrülni. Átpillantott a két társára. Amennyire kivehette, azok ketten az igazak álmát aludták. Eszük ágában sem volt felébredni. Mi a francot kéne csinálni? Ébressze fel őket? Koro tanácstalanul hánykolódott a helyén. Valami, talán a hatodik érzéke azt súgta neki, hogy nem lenne jó, ha megzavarná a társait. Még az lehet a legszerencsésebb, ha a dolgok a maguk útján mennek. És a dolgok rendje valószínűleg az, hogy ő most a fülledt hálózsákjában forgolódjon, talán  órákon át is. Hát, nagyon jó. Vagy menjen ki mégis inkább? De mi van a belélegezheteten levegővel? Úgy tűnt, hogy a sátor elhagyása minden helyzetben a lehető legrosszabb választási lehetőség volt.

Koro újra körbenézett. Mintha világosodott volna valamicskét. Persze nem biztos. Itt sajnos semmi sem biztos. Az alvók nem mozdultak. Koro újra a hátára feküdt. Mivel az összes álmossága elmúlt, elhatározta, hogy – ha már valahonnan eszébe jutott –, végiggondolja az egész programot a legapróbb részletekig. Fogalma sem volt, mire fog jutni, az egész olyan érthetetlen volt. Honnan jött elő ez az egész program dolog? Ha semmiről nem tud semmit, miért pont valamiféle programról tudna bármit is? Nem baj. Biztos ami biztos. Nehogy valami váratlan érje majd az ébredés után. Csak valahogy vissza kéne emlékeznie, mert azt, hogy tulajdonképpen mi is volt a programban, tökéletesen elfelejtette. Különös módon az agyának valamelyik  renitens  kis szegletében megmaradt a program emléke, de a belefoglalt tartalom valahogy elkallódott. Hogy a fenébe lehet ez? Volt valami előzetes terv. Arra is emlékezett, hogy a szükséges tennivalók nyolc pontba voltak foglalva. De vajon papíron látta vagy képernyőn, esetleg mondta valaki? Pron biztosan nem, nekik csak a gyerekkori emlékeik voltak közösek hellyel-közzel. Barátok voltak, ennyi az egész. Pron nem volt a főnöke sohasem, hogy holmi programokról értekezhettek volna. Érdekes, gondolta Koro tétován, most mégis úgy viselkedik, mintha fölötte  állna. És Gent is egy kicsit. Lehet, hogy Gent beszélt a programról. Az ismeretségük nem olyan régi, talán éppen ő a főnöke. Végül is elképzelhető. Reggelnél előbb ezt úgysem tudhatja meg. Akkor mindenképpen megkérdezi. Rendben, ez mind szép és jó, csakhogy lassan már egy fél napja reggelnek kéne lennie. De ezen az átkozott helyen úgy látszik, máshogy telik az idő. Ha telik egyáltalán. És ha hely ez egyáltalán. Legalább ennek kéne utána járnia. Miféle hely ez? Kell lennie valami különösnek benne, hogy ilyen furcsa viselkedésre kényszeríti az embereket. Lehet, hogy van valami saját, belső törvényszerűsége, ami megszabja a dolgok végső kimenetelét. Ez akadályozhatja meg őt Korot is abban, hogy felkeljen és elhagyja a sátrat. Ez lehet dolog nyitja. A belső rend. Talán csak az lehetne a kiút, ha az ő belső rendje erősebb, szilárdabb lenne, mint a külső. De hát a vergődését a pánik és a hisztéria között, aligha lehetne akár csak a legkisebb renddel is azonosítani. Nincs mit tenni, alá kell vetnie magát a körülményeknek. Ki kell várni, amíg történik valami – úgy látszik, hogy ő maga nem kezdeményezhet. Vajon a másik kettővel mi a helyzet? Lehet, hogy ők nincsenek benne? De akkor mi lehet a tervük ővele? Elképzelése sincs, hogyan menekülhetne erről a pokoli, sötét helyről. Elfusson majd? De merre? Ehhez azt legalább jó volna tudnia, hogy egyáltalán hol van? Ez a legkevesebb. Koro a zilált ébrenlétei során most már sokadszor, eljutott a létezését alapjaiban érintő, kínzó kérdésig – mi ez az egész? Valóságnak túl álomszerű, álomnak pedig, sajnos túl valóságos.

Koro egész  teste  maga volt a feszültség. Miközben az agya kétségbeesve kereste a megoldást, izmai görcsösen várták a menekülésre utasító felsőbb parancsot. Koro nagyot sóhajtva engedte el magát. Jó. Ha a másik kettő nincs benne, és ő csak kísérleti nyúl – a probléma megoldhatatlan. De mi van akkor, ha ők is foglyai a helyzetnek? Ha Pron és Gent is alá van vetve valamiféle rejtélyes szabályszerűségnek. Ha ez így van, a helyzet talán még rosszabb, mert akkor tőlük sem kaphat segítséget. Ők akkor ugyanúgy nem tudnak cselekedni, mint ő. Talán ezért is alszanak már olyan régóta. Koro érezte, hogy fürdik a verejtékben. Lehet, hogy neki kéne felébresztenie őket? Koro villámgyorsan felült. Lehet… A szíve az agyában dörömbölt. Lehet… Lehet, hogy akkor ő Koro, szabad? A felismerés felszabadítja? Vagy csak önmagát gátolta le? Így akkor kezdeményezhet!

A hálózsákja cippzárjához kapott.

– Csak nyugodtan – hallatszott a sátor túlsó oldalából.

Koroban azonnal összeomlott minden remény és várakozás. Eluralkodott rajta az az eddig aprócska kétely, ami mindvégig tudata legrejtettebb zugaiban bújkált. Ernyedten hanyatlott vissza a fekhelyére. Erejét vesztve fordította fejét a hang irányába.

A gyatra kis félhomályban felsejlett neki Pron zömök sziluettje, amint félkönyékre  támaszkodva, holdvilág arcának világosabb foltjával őt bámulja. Koro próbálta kitalálni, milyen lehet a másik arca. Dühös? Vagy gyanakvó? Vagy szokásához híven közönyös? Vajon mióta figyelhette? És mit látott rajta?

– Próbáltam felébredni – mondta Koro mintegy magának. Nem várt választ. Talán csak saját magának akarta megmutatni, hogy rendelkezik még akarattal.

– Csak nyugodtan – hallotta újra a másik hangját. Nem, tényleg nem lehetett megállapítani, hogy ingerült-e, vagy éppen bátorítani akarja.

– Reggel van – suttogta Koro. Pron mostanra ígérte a magyarázatot. Bizony. Így feküdtek le. Mindent majd reggel. Hát reggel van.

– Tudom – válaszolta most a másik, félreérthetetlenül elutasító hangon. Nem akar beszélni. De miért nem? Azt kéne neki Koronak mondania, hogy elég volt a mellébeszélésből, a süket köntörfalazásból, Pron is, Gent is mondja el az igazat! Nem gyerek már, el  tud viselni bármilyen szörnyűséget. Ezt a szar helyzetet is elviseli. Mindent kibír… De ezt így úgysem lehet nekik szegezni. Nem mintha nem merné. Egyszerűen nem kapna választ. A másik kettő elbámulna a feje fölött. Legalább kinevetnék, gúnyt űznének belőle, hogy meggyűlölhesse őket. De nem adnak rá módot. Így nem marad más, csak ez a tömény bizonytalanság és kétség.

Koro gondolta, megszondázza a másikat. Próbára teszi, hátha ki tudja ugrasztani a nyulat a bokorból. Hátha rajtakapja valamin, valami apróságon.

– Mennyi az idő, Pron? – kérdezte hirtelen és árgus szemekkel figyelte a másik minden mozdulatát. Pron most majd megpróbálja megalázni valami légből kapott, képtelen dumával. De ő résen lesz, nem hagyja magát.

Aztán Koro a halvány fénynél is tisztán látta, ahogy a másik az arcához emeli a kezét, felvillan egy gyengécske fénycsík, rávetül épp csak sejthetően a sátor fekete belsejére, majd kihúny.

– Mindjárt nyolc – hallatszott a derengésben.

– Nyolc? – Koro egyik döbbenetből esett  a  másikba.  De   hát… Honnan tudhatja ilyen pontosan, hogy mennyi az idő, amikor nem is annyi?!

– Milyen nyolc? – kérdezte meggondolatlanul, de rögtön meg is bánta. Az idővel kapcsolatban nagyon könnyű nevetséges kérdéseket feltenni ezen az átkozott helyen.

– Reggel nyolc, Jan – jött a cseppet sem gúnyos válasz. Hát persze, hogy reggel nyolc. Hiszen éjfél volt amikor lefeküdtek. Teljesen normális. Felnőtt, egészséges emberek ismerik az órát és nyolc óra alvással megelégszenek. Nincs szükségük többre. Különösen nem tizenhétre.

Koro előhúzta a kezét a hálózsákból és megnézte az időt. Biztosat kell tudnia.

– Van órád? – kérdezte a másik valóban meglepetten.

– Van. Csak rosszul jár – válaszolta Koro, aztán magyarázólag, nem minden él nélkül hozzátette – Siet vagy tizenöt és fél órát.

A másik elgondolkodva hallgatott egy darabig, aztán csendesen megszólalt:

– Akkor nálad most délután fél három körül járhat – mondta mintegy mellékesen.

Na, talán most meg tudja lepni, gondolta Koro.

– Nem – mondta lassan – az én órám szerint… közel  húsz órája feküdtünk le…

– Tényleg rosszul jár – jegyezte meg röviden a másik.

Koro kínjában elvigyorododott. Ezekből a fonnyadt társalgásokból soha nem derül ki semmi. De nem azért, mert nem érthető az információ, hanem mert nincs információ. S ennél fogva még következtetéseket sem lehet levonni. Álom ez vagy valóság? A másik kettő benne van vagy nincs benne? És ő maga benne van-e? Vagy csak bebeszéli magának? És Pron vajon Pron-e? Vagy valaki más? És Gent? Lehet, hogy nem is Gent? Még az is lehet, hogy Gent Pron és fordítva. Vagy Gent Pron, Pron Koro és ő Gent, vagy valami egészen más. Koro nem Koro és nem Gent, hanem valami egészen más…

Valahol egy tetoválógép zümmög. Ezt a hangot ismerem. Hogy hol zúg, csak akkor tudom meg, amikor kijövök egy kicsit az álmomból – épp csak annyira, hogy megállapíthassam, még alszom. Akkor jó, alszom tovább. Álmomban zúg.

Valamikor a közeljövőben fel kell tennem majd azt a kérdést is, hogy mennyi az idő, egyelőre azonban valami odabent a fejemben azt súgja, mindez pillanatnyilag nem érdekes. A gép zúg, én pedig lassan visszasüllyedek.

Fritzstadt an der Donauban voltam ilyen körülmények között. Miközben próbáltam kipihenni a napi fáradalmakat, a váltás rendíthetetlenül tetoválta tovább a nonfiguratívokat. De most ez sem érdekes, mert minden olyan nagyon távolinak tűnik… Nagyon távolinak.

Annál is kevésbé áll össze a kép, mert az jut eszembe, hogy segítenem kell valakinek kitalálni a mintát, mert már kezdeni kéne az új melót, de senkinek még csak fogalma sincs, mi is legyen az. Ennek a valakinek a határozott szempárja mered rám és nem tudok válaszolni a belőle felém sugárzó kérdésre. Mi legyen az a minta? Nem tudom. Aztán észreveszek az illető vonásaiban valami keleties hatást és ettől még jobban elbizonytalanodom.

– Leopárdgyermek? – kérdezi egyszer csak és én értem a meg sem formált szavakat – Az vagy?

– Aha – hallom a válaszomat.

– Akkor tudom már – mondja a másik, és csak lassan villan belém a felismerés, hogy itt bizony az én tetoválásomról van szó, nem pedig az övéről. Na de, kezdem magamban az egészen mélyreható elemzést, nekem már van tetkóm és nem tervezek újabbat. Az sem világos, hogy kerül a képbe egy ilyen vadember. Hogyne, hogy aztán rám varrjon valami nyavalyás tribált! Milyen stúdió ez, milyen országban?

Fekszem a hasamon leszegett fejjel, nézem a földet és azon szórakozom, hogy a porszemcsék az orrom előtt minden lélegzetvételre szerte-szétszaladnak. Nem látom, csak tudom, hogy valami durva szövésű gyékény van alattam, elég kényelmes fekvés esik rajta.

Aztán felhangzik a gép zümmögése. Furcsa ez az egész, de nem nagyon törődöm a részletekkel. Ez az öreg, keleti figura tudja, hogy mi az ábra. Leopárdgyermek vagyok, mi bajom lehet? A gép közben akadozva jár. Nem érzek semmit, ami egy kicsit zavar. Illetve érzem, ahogy a mester ügyködik a bal lapockám tájékán, csak a tűt nem érzem. A gép meg csak akadozik.

– Baj van? – hallom egyszer csak a hangomat.

– Eegen… – mondja a másik.

Ismerem ezt is. Idővel elfárad a kábel, aztán rosszul érintkezik. Biztos a rezonancia. Meg lehet oldani, de most nem fogok itt okoskodni. Az öreg tudja a dolgát. Remélem.

Türelmesen fekszem, a másik meg csak próbálkozik. Aztán egy váratlan pillanatban nagyot sóhajtva feláll. Féloldalra fordulok, úgy nézek fel rá.

– Menni fog? – kérdezem.

Az öreg magabiztosan bólint.

– Ezek az új holmik nem nekem valók – mondja –, az én kezemből szeretet meg erő kell, hogy áradjon, fiam, nem elektromosság… – aztán körbemutat – Látsz te itt bárhol is konnektort?

Körülnézek, most először.

Egy olyan fűkunyhó-féle tákolmány fedett előterében fekszem, körös-körül őserdő. Ez klassz, gondolom és csak nagyon mélyen belül motoszkál az érzés, hogy itt valami nagyon nincsen rendben. Hogy hogy kerülök én ide? Már meg sem kérdezem. Minden esetre ez egy kurva dzsungel, nem lehet vitás és itt tényleg sehol sincs konnektor. Még az is csoda, hogy a gép egyáltalán akadozott. Nem szeretem én az ilyen érthetetlen dolgokat.

Tudom, hogy mi következik. Azaz csak sejtem. Az öreg segítséget keres. Kell pár ember, de minek? Hogy lefogjanak? Mi lesz itt! Az öreg majd fogja a kőkorszaki szerszámait, aztán majd jól nekem esnek. Belémvési majd azt a bizonyos valamit, amiről fogalmam sincs, mi lehet. Ömlik majd a vér, a francba is. Még hogy szeretet!…

Mozgolódás támad a kunyhó körül. Öt-hat ember közeledhet. Aztán meglátom őket. Férfiak, nők vegyesen. Nem látszik rajtuk semmi különös, az meg, hogy kegyetlenek lennének vagy szigorúak vagy kárörvendők, végképp nem. Leülnek a veranda körül és halkan beszédbe elegyednek. Aztán előkerül az öreg is. Bejön, leül mellém, bejön még talán három ember, akiket csak hallok, leülnek körém, aztán az egyik szelíden megfogja a fejemet. Bár nem látom, érzem az érintéséről, hogy nő az illető. Miközben próbálom minél mélyebben magamba szívni az emberek közelségét, az öreg varázsló dolgozni kezd.

Egyáltalán nem kellemes, ahogy lassan kopogtatja fel a mintát, de nem zavar, mert érzem, hogy ez csak az enyém lesz. Enyém lesz a minta, én pedig a mintáé leszek. Ez a gondolat jön-megy a fejemben, miközben az öreg hangját hallom. Lassan, nyugodtan beszél. Olyasmikről, hogy milyen volt a világ, mielőtt mi emberek idejöttünk volna. Azt mondja, semmilyen. És most is semmilyen, csak mi látjuk valamilyennek, hogy élni tudjunk benne. Hogy mivégre, nem világos még a számomra, de nem vagyok nyugtalan, mert az öreg ezt is el fogja mondani, ha odaér. És odaér, mert nem kevés idő, mire a munka elkészül.

Hallom a finom kopácsolást a hátamon, érzem a tűt a bőrömben és érzem, ahogy az öreg vadember kezéből belém árad a szeretet és az erő. És persze hallom a történetét erről a csodálatos világról, benne az életünkkel, ami lehet fájdalmas, lehet kínzó és küzdelemmel teli, de lehet nyugodt és békés is, ha megtaláljuk benne a helyünket.

Az jut eszembe, hogy kell itt valami furcsa összefüggésnek lennie, mert ha a világ csodálatos és miattunk az, akkor nekünk embereknek is csodálatosnak kell lennünk. Kicsit kényelmetlenül érzem magam a gondolattól. Talán meg is mozdulok, mert a női kéz megsimítja a tarkómat. Hűvös, kissé nyirkos tenyér. Szóval arra gondolok, lehet, hogy az öregnek mégsincs mindenben igaza, ha azt gondolja, hogy az emberek csodálatosak. Aztán, mintha csak a gondolataimra válaszolna, arról kezd beszélni, hogy minden rossz a nemtudásból fakad. Mert nem tudjuk, valójában milyenek is vagyunk. Hogy mire való az élet? Hogy ezt megtanuljuk. S ha sikerül, megszűnik a félelem, a harag, vágy a hazugságra, a tévelygésre, a rosszra. Nem kell már más életet, más emberként élnünk.

Hallgatom az öreg halk beszédét s mivel elvesztem az időm fonalát, nem tudom már megállapítani, hogy órák, napok vagy hetek telnek el közben. Fekszem, hallgatok, figyelek. Élek.

Nem tudom, hol szerepelek, hol bukkanok majd fel az öregember történetében, de ott fektemben valami hihetetlen nyugalom száll meg, mert rájövök, hogy ahogy haladunk, az öreg keze nyomán szép lassan a törzs tagjává leszek. Nem érhet semmi baj többé.

Ha felébredek, akkor sem…

A korszellemnek köszönhető, hogy a hit az emberi erények netovábbjává vált. Ez valójában nem jelent mást, mint hogy az idők során a civilizáció, mint sok minden mást is, a hitet is intézményesítette, egyúttal meghamisítva annak valódi értelmét, jelentőségét.

A hit veszélyes dolog, és nem árt tisztában lenni azzal, hogy milyen tulajdonságai hordozzák ezt a veszélyt.

Hinni annyit jelent, hogy az ember — akár önszántából is — lemond a tapasztalás bizonyosságáról. Hinni ugyanis bármiben lehet. Bármiről lehet bármit hinni, a hitet nem terheli a bizonyosság kényszere. Ez furcsa módon oka és okozata is egyben annak, hogy a hit tárgya mindenkor az elérhetetlen messzeségbe távolodik a hívőtől. Nyilvánvaló, hogy ami elérhetetlen, azzal kapcsolatban fel sem merülhet a bizonyítottság igénye, arról nem beszélve, hogy az elérhetetlen, megragadhatatlan dolgokkal kapcsolatban tulajdonképpen bármiféle kérdésfeltevés is értelmetlenné válik. Ennyi. Ez logikusan nem is lehet másként, hiszen a hit abban a pillanatban megszűnik létezni, amint valamilyen oknál fogva megtapasztalhatóvá válik, amire irányult. Könnyű belátni, ha egészen hétköznapi példákra gondolunk: ilyenek a tudományos elméletek, amíg bizonyítást nem nyernek. Ha már itt tartunk, őrült nagy szerencse vagy mi, hogy az emberiség egy jelentős része a krisztusi tanításokban szereplő Mennyei Atyában hisz, akinek országába a szeretet kiteljesítésén keresztül lehet eljutni.

A hit tárgyának elérhetetlensége egy bizonyos ponton magával hozta annak igényét, hogy a közösségben mindenkor legyenek olyan személyek, akik — legalább is a saját maguk meghatározása szerint — képesek közvetíteni a végtelen távol és a hívők között. A történelemből tudjuk, hogy ez folyamatos visszaélések özönét zúdította a mindenkori társadalmakra. Ezt talán felesleges részletezni.

A közvetítők jelenléte az intézményesített hitrendszerekben aztán azt eredményezte, hogy az ember szellemi életével kapcsolatos fogalmak az önjelölt közvetítők által szabadon manipulálhatóvá váltak. Ennek a tudatos manipulációnak esett áldozatul legelső sorban is Isten meghatározása, és vele együtt a hozzá tartozó fogalmak is, úgyis mint szabadság, erény, kötelesség, rend, hogy csak néhányat soroljunk fel a legfontosabbak közül. A végére hagytam azt a fogalmat, aminek szándékos félreértelmezése vitte végbe a legsúlyosabb rombolást az ember szellemi állapotában. Ez pedig a BŰN fogalma.

A bűnről is szót fogok ejteni a következőkben.

Az emberi létezés alapértelmezett dimenziója számunkra, hogy önmagunkat a saját elménkben élhetjük meg. Ez tesz minket emberré elsősorban, a rossz hír, hogy a tudatosság alapszintjének elérése nélkül az elme csupán csak egy csapda, amiből lehetetlen kikeveredni.

Vegyük először szemügyre az emberi létezés legfontosabb sajátosságát: életünk — átlagos körülmények között — egy meglehetősen szűk, mindössze néhány évtizedes időtartamra korlátozódik, amelynek végén elkerülhetetlenül véget ér. Hogy az egyén élete honnan hová tart, vizsgálódásunk szempontjából most mellékes. Lényeges viszont, hogy épeszű ember teljesen átlagosan működő elméjét a saját létezése végességének tudomása, teljesen természetes módon, általában nagyon súlyosan érinti. Az, hogy az ismeretlenből érkezünk, lényegében mindenkit hidegen hagy, de az előttünk sötétlő, közelgő ismeretlen egész életünkre kihatóan fogva tartja az elménket.

Az elme egy nagyon különös szerzet. Miközben az elménkben éljük le az életünket — olyannyira, hogy teljes egészében vele azonosítjuk magunkat —, szinte minden ember számára végig rejtve marad, hogy az elme saját szabályok szerint működik, amelyekre nincs befolyásunk. Az emberi lét egyik alapvető konfliktusa éppen ebből fakad: a foglya vagyunk valaminek, ami csak elhiteti velünk, hogy mi vagyunk. Valójában fittyet hány mindenre, amit magunkkal azonosnak gondolunk, mindent egyetlen célnak vetve alá, hogy elterelje a saját figyelmét önnön végességének riasztó bizonyosságáról. Ez az elme csapdája.

Vészterhes időket élünk az összeomlás felé száguldó civilizáció olyan társadalmaiban, amelyekben egyre többen veszik így vagy úgy észre, hogy a körülvevő dolgoknak részben vagy egészben semmi értelmük sincs. Átláthatatlanul bonyolult hálózatokba szervezett rendszerek uralják az élet minden területét, felfoghatatlan méretű és intenzitású információözön által gerjesztett ingerek nehezen elviselhető áradata itatja át az élet minden pillanatát — az egész mégsem egyéb, mint illúzió, ami nem tartalmaz lényegében semmit sem. Értelmetlen volna tehát mindez? Úgy, mint elmekonstrukció, mindenképpen, de mint az önfejlesztés egy lehetséges eszköze, egyáltalán nem. A világunkat kellő távolságtartással szemlélve ugyanis bepillantást nyerhetünk emberi mivoltunk alapértelmezetten rejtett működésébe. Így működik egy szabadjára engedett, a transzcendencia minden evilágin túlmutató lényegétől nem korlátozott elme.

Az ember a végső Igazságból következően, szükségszerűen szellemi és ebbéli természetéből fakadóan mindenek felett morális lény. Hogyan lehet akkor feloldani a két létműködés közötti súlyos ellentmondást, ha fel lehet egyáltalán? Természetesen van erre lehetőség, ami ráadásul mindenki számára elérhető. Van ugyanis az elmének egy — a legtöbbször legátolt — képessége, amellyel megvalósítható, hogy vizsgálat alá vegyük, majd ellenőrzés alá vonjuk az elmét. Ez a képesség a mindenkiben megbúvó ÉRTELEM.

A következő írásaim valamelyikének az értelem lesz a témája.