txaba_thot blogja

A lélek jelenti a közvetlen kapcsolatot Istennel, s a kereső számára az első Isten-élményt a saját szellemi középpontjával, vagyis a lelkével való első találkozás jelenti. A lélek ugyanis voltaképpen Istennel azonos minőséget képvisel. Nincs túl sok értelme az ilyetén méricskélésnek, de talán segíthet a dolgot jobban elhelyezni, ha azt mondjuk: a lélek bár parányi része csupán a forrásnak, mégis tökéletes mása annak, beleértve minden szellemi attribútumot. Ez óriási dolog! Gondoljunk csak bele, mit jelent mindez a teremtőerőt illetően? Megvan? Hogy is van? Kérjetek és megadatik tinéktek. Bizony. Minden? Úgy ám, szóval nagyon jó lesz észnél lenni, mert a Teremtésben — ha lehet ilyet mondani — az a durva, hogy működik.

Egy közbevetőleges kérdés: ki, mit gondol, amikor valaki főz egy ételt, varr egy ruhát, felépít egy házat, farag egy furulyát, vagy mondjuk a költő költ egy verset, a festő fest egy képet, ad absurdum valaki elvet és „felnevel” egy sor sárgarépát — ugyan honnan jön az ezekhez szükséget teremtőerő? Egy valamiben egészen biztosak lehetünk: az elmének vagy az egónak — az embernek — ehhez az égvilágon semmi köze sincs. Ez a lélek, semmi más. Szóval vigyázz mit kívánsz, mert megkapod! Valahogy így szól a mondás és semmi sem igazabb ennél.

Az ember szellemi értelemben, egy több rétegű, önátlényegítésre képes lény, amely rétegekből csak a legkülső az elme, viszont a legbelső, a szellemi dimenzióval összekapcsolódni képes réteg a lélek. A „több rétegűség” kifejtése szellemi tanításonként, vallásonként más és más lehet, a mi szempontunkból ez lényegtelen. Röviden összefoglalva annyit jelent, hogy az ember ezen tulajdonsága lehetővé teszi, hogy a hasonmód több síkú létezést képes lehessen megtapasztalni. Fontos azonban látni, hogy a szellemi-lelki felemelkedésben az elme és a lélek síkja bír jelentőséggel, közöttük a kapcsolat — a már említett önismereti felfedezőút végigjárásával — közvetlenül megteremthető.

Adódik a kérdés, hogy mi történik, ha az ember végül eljut saját szellemi mivoltának tudatáig? Mit tapasztal az, aki kapcsolatba kerül a saját lelkével? És mi következik azután?

Először is vegyük még egyszer szemügyre, mit is jelent a szokványos emberi létezés tudatossága. A társadalmainkat alkotó embertömegek tudatossági szintje lényegében nulla, vagyis a tudati minőséget illetően tulajdonképpen nincs is. Ezt az állapotot az jellemzi a legjobban, hogy az egyén szilárdan meg van győződve arról, hogy ő maga azonos az elméjével és a testével, a külvilágról való tapasztalatszerzéshez kizárólag az érzékszerveire képes hagyatkozni. Ezt a nulla tudatossági szintet az elme totális uralma jellemzi, amit korábban, röviden az elme csapdájának neveztünk. E szinten lévő emberek mindennapjait az elme folyamatos, zabolátlan csapongása jellemzi — ez még akkor is így van, ha a társadalmaink látszólag rendezett, úgynevezett törvények szabályozta államalakulatokban élnek. E szinten lévő embereknek a legcsekélyebb fogalmuk sincs, hogy az Életet milyen — a fizikai világ törvényeit messze meghaladó jelentőségű — szabályok irányítják. Márpedig aki nincs tisztában ezen szabályok létezésével és működésével, az a legkevésbé sem irányítja, csak elszenvedi a saját életét. Ezen tudatszinthez tartozik lényegében az összes, intézményesített vallás gyakorlása is, hiszen ha nem így lenne, azt kellene tapasztalnunk, hogy a vallásaik útmutatásait követő emberek az idő előrehaladtával egyre feljebb és feljebb emelkednének, legalábbis ami az erkölcsöt illeti. Könnyen belátható, hogy ez nincs így. Ezt az embertípust nevezhetjük anyagembernek. Az anyagember, amellett, hogy a saját élete felett sem bír befolyással, az elméjén keresztül tökéletesen manipulálható; egy kellően bonyolult társadalmi rendszeren keresztül a rendszer urai tetszésük szerint irányíthatják.

Az elmozdulást erről a nulla szintről az a hit vagy vélelem jelenti, ami ekképpen jelenik meg a tudatban: a körülöttünk tapasztalható világ NEM a teljes valóság. Ezzel érkezünk el a filozófia birodalmába, ahol is az elme az értelem segítségével elkezdheti keresni a teljes valóság felfedezésének lehetőségeit. Az elme csapdájából való kitörésre sokféle hatásos módszer létezhet, az elmélyült vallási rendszerek nyújthatnak ugyan fogódzót, de a felkészületlen kereső — kezdetben ki nem az? — számára rengeteg buktatót is rejthetnek, amelyek sokszor nem előbbre visznek, inkább akadályoznak a haladásban. Ami a lényeget illeti, fontos észben tartani minden kereső számára, hogy a szellem útján való elinduláshoz lényegében mindenki bírja a szükséges adottságokat, a jó szándékú elszánáson kívül némi kitartásra van szükség és az eredmények nem maradnak el! Hogy miért nincs szükség semmi egyébre, annak a magyarázata roppan egyszerű. A megértéséhez elég annyit felidéznünk, hogy a Teremtésben önmagát megsokszorozó isteni szándék a Teremtés örömtermészetét is szándékozik megsokszorozni. Ebben vagyunk mi, tudatossággal rendelkező lelkek játszótársai a Teremtőnek, aki az életek sokaságán végigvándorló, tapasztalatokkal, élményekkel, színekkel, érzésekkel, történetekkel gazdagon „megrakott” lelkeinket természetszerűleg hazavárja.

Ebből az következik, hogy Isten a hazatérni igyekvő gyermekeit nem, hogy semmilyen módon nem hátráltatja, hanem kifejezetten segíti is, ehhez éppen elég kinyilvánítanunk az előbb említett elszántságunkat. Nincs akadály, nincs buktató! Ebből látható, hogy általában véve téves az a felfogás, hogy a szellemi-lelki vezető vagy guru jelenléte elengedhetetlen a folyamatban. Természetesen egy jóakaratú tanító sokat segíthet, de ez nem feltétel főleg, hogy a mai világban — különböző vulgárezotériai áramlatokkal kapcsolatosan — sajnálatosan elharapózott az üzleti alapon űzött biznisztáltoskodás. Erről ennyit.

Odakint tombolt a tél. A viharos szél sűrű, dermesztő kavargássá változtatta a szakadó hóesést. Az utcai lámpák erőtlen, sárga fénye a házak tövében összehordott, néhol derékig érő hótorlaszokra esett.

A hatalmas irodaház bejáratának jókora üvegtáblái pattogva dacoltak a vad szélrohamokkal, állták a feltornyosuló hó nyomását.

A tetőtől talpig vastagon beöltözött fiatal férfi már percek óta meredten bámulta az üvegen túl szeme elé táruló látványt. Ezt tette már vagy négy napja mindig, ha odalent a kazánházban elunta magát. Fölment az előcsarnokba, beállt egy üvegtábla közepére, hogy ne érezze közvetlenül a réseken át beáramló hideget, és óraszám nézte a behavazott üres utcát. Kint ritkán észlelt mozgást és azt is többnyire nappal. Emberek mentek az aznapi megélhetés után. El elosont néhány rosszkedvű, görnyedt alak az utca túloldalán, hogy pillanatokkal később elnyelje őket a piszkos, ködös levegő homálya.

Ezen az estén azonban a fiatalember hiába meresztette szemeit a sötétbe. Ilyen hóviharban nincs az az épeszű ember, amelyik kimerészkedne, legyen bármilyen éhes is. Már éppen fordult volna meg, hogy visszatérjen a pincébe, amikor hirtelen eszébe jutott valami. Most tehetne egy próbát. Rohadt egy világ lehet odakint, de nem baj, határozta el magát. A recepció pultja mögé lépett a fém faliszekrényhez, kinyitotta, és a legfelső sor harmadik kampójáról ügyetlenkedve leakasztott egy kulcsot. Semmi kedve sem volt ahhoz, hogy levegye a kesztyűjét. A benti hőmérséklet alig különbözött a kintitől. Aztán eszébe jutott, hogy úgyis le fogja venni. Most már mindegy. A kulcsot a hólétől foltos márványpadlóra tette, aztán a karjaival erőteljes, körző mozdulatokba kezdett. Végigütögette a testét, jónéhányszor leguggolt, érezni akarta, hogy az elgémberedett izmaiba visszatér az élet. A végén fekvőtámaszokat nyomott, hadd zsibongjon agyában a vér. Amikor ezzel is végzett, határozott mozdulatokkal elkezdte magáról ledobálni a ruháját. Derékig vetkőzött le, aztán lehajolt a kulcsért és kinyitotta az egyik ajtószárnyat.

A szél meglódította az üvegtáblát, a hótorlasz az előtérbe omlott. A fiatalembernek még a gondolatai is elakadtak, olyan hideg csapta meg. A testét milliónyi jeges tűszúrás érte. Miután magához tért az első döbbenetéből, elszántan kivetette magát a viharba. Az első lépés után azonnal felbukott. Prüszkölve, káromkodva gurult bele a combig érő hóba. A hideg valósággal égette a bőrét, minden izmát megfeszítve igyekezett úrrá lenni a reszketésen. Ki kell bírni, ki kell bírni, hamarosan ennél sokkal többet is ki kell bírni. Nagynehezen feltápászkodott és megpróbálta magáról lesöpörni a havat. A vad széllökésekben meg megtántorodott. Csak még egy perc, gondolta a fogait összeszorítva, és elindult a szemközti ház felé. Nem sokat látott a lépten nyomon szemébe csapódó szúrós hópelyhektől, de nagyjából érezte, hogy valahol a bérház kapujának közelében járhat. Odáig még elmegy, aztán vissza. Nagyon gyorsan vissza.

Váratlanul találta magát szembe a fallal, jobb kéz felől volt a valószerűtlenül magas hótorlasszal elrekesztett bejárat. Na, ott nem áll meg pihenni, az már biztos. Azonnal vissza.

Amikor nagysokára visszaverekedte magát az előcsarnokba, szembe találta magát egy nem várt nehézséggel. Ki kellett dobálnia a kövezetre omlott havat, amitől nem tudta becsukni az ajtót. Egy pillanatra elgondolkozott azon, hogy felöltözzön e előbb, de aztán úgy döntött, nem vizezi össze a ruháját.

Újabb kegyetlen pecek következtek. Az ujjai pillanatok alatt érzéketlenné fagytak, nem beszélve a nyíláson besüvöltő hóviharról. Amikor az ajtó végre csukva volt, ügyetlen, elgémberedett ujjaival sehogy sem tudta a kulcsot beilleszteni a zárba. A kézfejeiből az utolsó morzsáig elszállt minden erő. Míg lábával az ajtót támasztotta, merev kezeit egymáshoz ütögetve próbált életet verni beléjük.

A fiatalembert már egészen átjárta a hideg, amikorra be tudta zárni az üvegajtót. Minden ízében reszketett és már nem is gondolt arra, hogy ott helyben öltözzön fel, a hóna alá fogta ruhája gyűrött kupacát, aztán sietős léptekkel a lépcső felé indult. Ez a kísérlet nem úgy sikerült, mint ahogy eltervezte, gondolta útközben, és még örülhet, ha nem kap valami komoly betegséget. Na, azt azért nem, azt biztosan nem kap, de ha egy kicsit gondolkodik, megspórolhatott volna magának egy kellemetlen élményt. De hát éppen ez volt a cél. A kellemetlen élmény.

Így tépelődött magában a fiatalember, amíg a gyengén megvilágított lépcsőn lépkedett lefelé. Odalent végighaladt a széles, félhomályos, vastag csövekkel, vezetékekkel át meg átjárt folyosón, aztán jobbra befordult egy jókora vasajtón. Bent érezhetően melegebb volt, bár magától a kazánháztól még elválasztotta két ajtó.

A kazánházba érve vak sötét fogadta, ami akkor lett teljes amikor a vasajtót döngve becsukta maga mögött. A fiatalember nem jött zavarba, ismerte már annyira a járást, hogy becsukott szemmel is eltaláljon a fűtők irodájába. Néhány lépés után csakugyan feltűnt egy keskeny fénycsík jobbra, egy újabb ajtó alatt. Benyitott.

A benti, sárgás fények csak egy pillanatra tűntek vakítóknak a kinti sötéthez képest, aztán a szem elkezdett erőlködni, próbált különbséget tenni az elmosódó részletek között. Csalóka fény, megszokni nem lehet, legfeljebb az ember egy idő után lemond a nézésről, már csak látni akar.

A helyiségen valami örök átmenetiség látszott. A három ágyon, szekrényen, íróasztalon és hűtőszekrényen kívül ócska olajoskannák, szerszámosládák, cső és egyéb vasdarabok, mocskos munkaruhák, vödrök, vezetékkötegek és ki tudja még mi minden átláthatatlan, borzasztó kupacai voltak szanaszét hányva a bútorzattól szabadon hagyott helyeken. A szemlélő azt várhatta volna, hogy bármelyik pillanatban érkezik egy takarítóbrigád, és mindent elvisz a maga helyére, hiszen a hatalmas összevisszaságnak nyilván nem volt semmi rendeltetése — de ez nem következett be.

A fiatalember leült az ágyára és szórakozottan átpillantott a szomszédos  ágyon alvó társára. Az illető idősebb volt nála, úgy negyven-negyvenöt körüli lehetett. Valahol, valamelyik külvárosi negyedben lakott, onnan járt be, családja is volt, gyerekek meg ilyesmi, sokkal többet nemigen lehetett tudni róla, pedig a fiatalember már elég régóta dolgozott vele. Valahogy sokkal nagyobb távolság volt kettejük között, mint azt a korkülönbség indokolta volna. Ezért aztán nem is nagyon beszélgettek, csak a legszükségesebbeket.

A fiatalember, miután felöltözött, nagyot sóhajtva végignyúlt fekhelyén, ügyelve, hogy a latyakos bakancsaival nehogy bepiszkítsa a duplán leterített, durva pokrócot. Enni kéne valamit, gondolta magában tétován. Kérdés, mennyi az idő, mert ennivalóért fel kell másznia a negyedik emeleti ebédlő konyhájára, viszont a kétórai hírekről sem akar lemaradni. Lustán az íróasztal sarkán, Lars fejénél ketyegő régi, mechanikus ébresztőóra felé fordította a fejét. Egy-negyvenhárom. Szoros. Legfeljebb lehozza és itt eszi meg. Nehezen vette rá magát, hogy megmozduljon, aztán egy hirtelen elhatározással felült az ágyon.

Ugyanaz a nyomorult botorkálás felfelé, mint az imént. A fiatalember a földszintre felérve gyakran gondolta, hogy olyan az egész, mintha valami nyavalyás rovar bújna elő a földalatti fészkéből.

A portáspult mögötti személyzeti helyiségben volt a ház kapcsolótáblája. Onnan lehetett üzembe helyezni mindent. A mostani körülmények között ez mindössze a lépcsőház és a folyosó vészvilágítását jelentette. Az összes többi fogyasztó le volt kötve. Takarékosság van.

A fiatalember nekivágott a lépcsőnek. Menet közben eszébe jutott a lift, de nem hagyta felbosszantani magát, inkább a lábaiban jelentkező feszülő érzésre összpontosított, arra, hogyan dolgoznak az izmai. Hamar felért a negyedikre. Jobbra, az étkezde folyosóján is csak a vészvilágítás fényei derengtek. A fiatalember ügyet sem vetve a síri hangulatra, vágott át az asztalok között a konyha irányába.

A raktárajtó zárjában benne volt a kulcs, csak a számzárat tekerte el az utolsó, aki enni volt fönt. A fiatalembernek nem okozott problémát.

A teherlift raktárba nyíló ajtaja mellett bukkant rá végül, jó néhány kétszersültes karton mögött, egy láda mazsolára. Ez az! A fiatalember elégedetten vette birtokba az új szerzeményt. Ennek Lars is örülni fog, gondolta, miközben négy csomagot a zsebébe süllyesztett. Csak ekkor kapott észbe. Órája nem volt, elképzelni sem tudta, mennyi idő telhetett el azóta, hogy feljött a gépházból. Futó pillantást vetett a széthányt csomagokra aztán döntött. A kétszersült ráér. És már indult is ki a raktárból. Az ajtót becsapva maga után, sietősen elrontotta a számzár beállított kódját, aztán rohant tovább. Gyorsan, gyorsan! A lépcsőn kettesével vette a fokokat, de amint leért az előtérbe, szinte a földbe gyökerezett a lába. Hát ez meg?… Lars, a kollégája, a bejárat előtt térdelt, és kapkodva vacakolt az üvegajtó zárjával. A hátizsákja mellette hevert, azokban a tócsákban, amiket még ő hagyott az iménti kiruccanása után.

— Hát te mit csinálsz? — kérdezte a fiatalember meglepetten.

A másik felkapta a fejét. Az arcán valami félelemmel vegyes zavarodottság látszott.

— Mi van Lars? — kérdezte ismét a fiatalember.

A másiknak szemmel láthatóan nehezére esett válaszolni.

— Nem tudom Vael… — nyögte ki aztán — A rádió… Azt mondták…

— Mit Lars?

— Ezek lőnek Vael, lőnek, érted? Haza kell mennem a családomhoz… — azzal újra az ajtó felé fordult. Vael nem hagyta annyiban:

— Mi ez az egész, Lars? Kik lőnek?

Lars nem nézett a társára, csak úgy a válla fölött válaszolt:

— Bemondták a kettes hírekben, hogy a parlamentnél éjfélkor összecsapott a téren éjszakázó tömeg és a rendőrség. Vagy százötven halott és azóta is folyik a lövöldözés… Már nincs kenyér, Vael… Ennek már nem lesz vége, Vael… Úgyhogy én megyek…

A fiatalember zavartan állt. Elkezdődött volna? Ez már az lenne? Van egyáltalán kezdet?

— Várj már Lars az istenért! Gondolkodjunk egy kicsit. Mit mondott még a rádió?

Lars nem válaszolt azonnal.

— …Ha nem sikerül a lázadókat lefegyverezni, az elnök szükségállapotot rendel el és beveti a katonaságot.

Vael reménykedett.

— Lázadók? Azt a néhány fegyverest nevezik lázadóknak?

Lars megvonta a vállát.

— Azt mondják Vael a kormánypárti rádióban, hogy ezek a fekete zöldek…

— Mi?!

— Előjöttek — bólintott az idősebbik, még mindig az üvegajtóval babrálva.

Volt valami fenyegető az egészben. Nem lehet véletlen, hogy a fekete zöldek előmerészkedtek, azok után, hogy a hatalom hiába kereste őket égre földre már évek óta. Gaia Pártnak hívták magukat és egészen addig valamiféle félhivatalos ökomozgalomként működtek, amíg egy alkalommal a radikális szárnyuk bombamerényletet hajtott végre az állami olajvállalat központja ellen. A kormány terrorszervezetté nyilvánította a mozgalmat, mire az egész szervezet teljes illegalitásba húzódott vissza.

Szóval akkor most már minden mindegy volna? Vagy elérkezett a pillanat, hogy az emberek nélkülözés felett érzett elkeseredett elégedetlenségét meg lehessen lovagolni? Erről lehet szó. Lars azt mondta, nincs kenyér. Nincs, merthogy semmi sincs. Vagy alig valami.

Lars hirtelen felemelkedett és kezét dörzsölve a társához fordult:

— Gyere már Vael, a kurva életbe! Szétfagytak az ujjaim. Te tudod, melyik az — mondta a kulcscsomót társa felé nyújtva.

— Várj, Lars! — Vael agya szédületes iramban pörgött. Próbált ésszerűen gondolkodni. Elvileg, pillanatnyilag ők felelnek a házért. Tehát nem volna szabad lelépniük. Ha ez az egész mégsem az, aminek ők gondolják, csúnyán ráléphetnek a tökükre odafentről. Azonban Vael érezte valahol mélyen, hogy nem tévednek. Akkor meg mindegy, úgyis minden elvész, legalább mentsék ami menthető.

— Lars, mi legyen a kajával? — kérdezte hirtelen a másikat.

— Mit tudom én? Marad. El úgysem tudjuk vinni.

— Nem, persze — bólogatott Vael türelmetlenül — de legalább vigyünk magunkkal valamennyit.

Lars értetlenül állt. Vagy inkább tehetetlenül.

— Bassza meg, úgyis széthordja az a sok éhenkórász! Lars, nem adok két napot, és az egész rohadt házból nem marad más, csak a falak.

— Hát jó — helyeselt Lars minden meggyőződés nélkül.

— Na, jól van — sóhajtotta már már megkönnyebbülten Vael — Hagyjuk most az ajtót és rámoljuk össze, amit tudunk.

Elindultak az élelemért. Lars csak akkor élénkült meg, amikor már a konzerveket pakolták ládába. Nem volt sok amit elvihettek, fejenként hét nyolc doboz, mégis több a semminél.

Mielőtt elindultak volna lefelé, a gépházba, Lars kulcsra zárta az ajtót, a számzárat pedig gondosan összekeverte. A kulcsot ahogy szokták, a bejárat melletti szellőzőkürtő egyik nyílásának rácsa mögé rejtették.

— Mi legyen a géppel? — kérdezte Vael.

Lars csak egy pillanatig gondolkodott:

— Altassuk még vagy három napig, aztán az óra úgyis kettes automatára áll át. Az még négy nap, biztos ami biztos. Utána az egész úgyis leáll…

Vael bólintott.

Nem telt bele öt perc és minden készen állt az induláshoz. Az előcsarnokban azonban Vaelnek eszébe jutott még valami. Lars kezébe nyomta az üvegajtó kulcsát, aztán ő maga a portás öltöző mögötti páncélterembe ment. Ott tartották, a személyzeti páncélszekrényben azt a pisztolyt, amely az őrzőszemélyzet segítségére volt hívatott lenni kritikus helyzetben. A dolognak nyilvánvalóan semmi értelme sem volt, hiszen a lőfegyverhez hozzáférni, az amúgy kötelező hivatalos út betartásával, meglehetősen körülményesen és hosszadalmasan lehetett, amire vészhelyzetben se mód se idő nemigen lehetett. Vael kezét azonban e pillanatban nem kötötte semmilyen efféle bürokratikus eljárás. Mindössze a szükséges kulcsoknak és kódoknak kellett a birtokában lennie.

A páncélban ott feküdt a kilencmilliméteres, három teli tár és egy doboz lőszer társaságában. Vael a helyére kattintotta az egyik tárat. Sosem volt még a kezében ilyen fegyver, de látott már filmen épp eleget.

Lars nem lepődött meg, amikor a fiatalember elé lépett fegyverrel a kezében. Valóban nem árt az óvatosság.

— Várj egy percet Lars — mondta Vael és maga elé emelte a pisztolyt — Csak a rend kedvéért. Hogy tisztában legyünk vele — azzal csőre töltötte a fegyvert és megcélozta az egyik falilámpa üvegburáját. Igyekezett minél kevésbé görcsösen meghúzni a ravaszt. Rövid, éles, ostorszerű csattanás csapott bele a levegőbe. A pisztoly visszarúgott, Vael majd elejtette. A lövést azonban elvétette, jó harminc centiméterrel. A fiatalember a társára nézett mire az bólintott. Vael újra célzott.

A golyó ezúttal az acél lámpatestbe ütött fémes csengéssel lyukat.

— Hagyjuk Lars — rázta meg a fejét Vael — Most te jössz.

Lars felemelte a pisztolyt és az egyik szemét becsukva, hunyorogva a lámpára nézett. Állt pár másodpercig, aztán lemondó sóhajjal leeresztette a karját.

— Nem megy komám, el se látok odáig.

— Na, ne hülyéskedj — nézett rá hitetlenkedve Vael — Az egész nem több tíz méternél! Nincs szemüveged?

— Van, de akkor se megy, ha mondom.

— Legalább próbáld meg — erősködött Vael, de Lars kiugrasztotta a töltényt a csőből, a fegyvert pedig átnyújtotta neki.

— Legyen nálad inkább.

— Vak vezet világtalant — legyintett Vael — Na, mindegy. Menjünk.

Miközben Lars felügyetlenkedte a hátizsákját, Vael kinyitotta az ajtót. Különösebb nehézség nélkül be tudták csukni maguk után, a hó most nem okozott gondot. Aztán tanácstalanul egymásra néztek. És most hogyan tovább? Álltak a kavargó hóban és nem tudták merre induljanak. Most még vissza lehetne csinálni. De nem, mégse.

— Merre? — kérdezte végül Vael.

— Hát én Ottalansán lakom, méghozzá eléggé kint, úgyhogy nekem az volna a legjobb, ha átvágnék a városon. Kérdés, hogy érdemes e a belvárossal próbálkozni?

Vael bólogatott:

— Nekem Suurjärviben van dolgom, a nyugati autópálya bevezetőjénél. Az nagyjából egy irányban van Ottalansával. Mehetünk együtt egy darabig.

Lars elgondolkodva végignézett a behavazott utcán, de csak ennyit mondott:

— Hát, kíváncsi leszek… — és elszántan elindult a belváros irányába.

Vael nézte pár pillanatig a hótömeggel küszködő társát, aztán utána eredt.

Legelőször is meg kell említenem a bűn egy pokolian sötét fajtáját, amelyhez fogható fegyver nincs még egy az emberi szellem megsemmisítéséért folytatott háborúban. Ez az eredendő bűn. Az eredendő bűnről szóló tanítások azt sulykolják az egyszerű halandónak, hogy a születése pillanatától, pusztán az ember mivoltából fakadóan egy gyakorlatilag levethetetlen teher nyomja a vállát. Igazság szerint az intézményes vallás kínál valamiféle megoldást a megszabadulásra, viszont mindenféle garancia nélkül: ha egész életedben azt csinálod, amit mondunk, lehet, hogy jobb lesz. Hogy ne lehessen mindenféle józan okoskodással sarokba szorítani az ígérgetőket, közbeiktattak egy nagyon hatékony szűrőfeltételt, ami lehetetlenné teszi az ellenőrzést. Ahhoz, hogy kiderüljön, a hívő egy életen át mindent jól csinált-e, meg kell halnia. Ügyes, nem?

Az eredendő bűnből lehetetlen kimosakodni, az egyszerű halandó a legjobbat akkor teszi magának, ha helyből elutasítja az egészet. Kizárt dolognak tartom, hogy egészséges lelkületű ember veleszületett igazságérzetét ne piszkálná, hogy az üdvösségért folytatott küzdelemben ilyen méltánytalanul hátrányos helyzetbe hozzák, úgy, hogy senki sem kérdezi meg, mi erről a véleménye. Van az egésznek még egy irritáló mozzanata. Mégpedig az, hogy az embert az eredendő bűnben maga a végtelen hatalmú mindenható Isten találta érintettnek — hát ember legyen a talpán aki ez ellen fellebbezhetne. A küzdelem olyan reménytelennek tűnik, hogy kész csoda, hogy akad valaki a világon, aki belevág. De hagyjuk is ezt a képtelen zagyvaságot!

Mielőtt a bűn fogalmát közelebbről megvizsgálnánk, elevenítsük fel kicsit, hogy miről is van szó valójában. A Teremtés örömből jött létre, lényegében a megnyilvánult isteni szándék öröme az, ami az egészet áthatja, ami a teremtett világ összetevői számára a létezés örömeként érzékelhető, a létezés puszta tényéből fakadóan. A dolgok elrendezése szerint, mivel minden ezt az örömöt szolgálja, minden teremtett dolog ennek az örömnek a részese és létfeladatában a fenntartója is egyben. A feladat végrehajtásában az eszköz a lélek, amely minőségében semmiben nem különbözik a forrásától. Így van értelme egyáltalán a szabad akaratról is beszélni, hiszen szabadság csak egyféle van — az, amit lehetőségeiben nem korlátoz semmi. Azaz, hogy… Valami mégis csak korlátot szab a lehetőségeknek! Ez pedig az, hogy isteni természetében az ember felelős a Teremtésért, a Teremtés öröm-természetének fenntartásáért. Ez a Feladat.

Már majdnem el is érkeztünk a bűn fogalmához. Valószínűleg sokan érzik már ezek után, hogy a gondok ott kezdenek jelentkezni, ha valaki a szabad akarattal visszaélve szembe megy a Feladattal. Akkor, ezek szerint minden ember, aki nincs tisztában az életfeladatával, cselekedeteiben, gondolataiban folyamatosan bűnt követne el, anélkül, hogy tudna róla? Hát ez eléggé hasonlít az eredendő bűnre, az azzal kapcsolatos igazságtalan, leküzdhetetlen hátrányra. Nem is ez a helyzet! A Teremtés minden szabályában, törvényében igazságos, így a Feladattal kapcsolatban nem elvárás, hogy bárki is, megfelelő tudás hiányában helyesen döntsön. Az viszont, a teljes felelősség értelmében elvárás, hogy a megfelelő tudás birtokában, mindenki helyesen döntsön! A különbség gondolom mindenki számára érzékelhető.

Előbbi esetben egyszerű hibáról beszélhetünk, aminek természetesen szintén viselni kell a következményeit, de ez szükségképpen nem olyan súlyos, mint az utóbbi esetben.

Ezzel el is érkeztünk a bűnhöz magához. Bűn tehát az, ha megfelelő tudás birtokában helytelen döntést hozunk. Tehetnénk egy pontosítást a dologhoz annyiban, hogy a helytelen döntést tudatosan, kifejezetten ártó szándékkal kell meghozni, ez azonban felesleges, hiszen a megfelelő tudás egyben magában foglalja annak tudását, hogy a helytelen döntés mindenképpen ártalmas a Feladatra nézve.

A hiba és a bűn között a következményekben lényeges különbség van. A hiba egyszerű, személyes következményekkel jár, amely kijavításának lehetőségét a Teremtés első két szabálya teljesen önműködően állítja újra és újra a hibázó elé mindaddig, amíg az a javítást meg nem cselekszi. Ezzel szemben a bűn következményei súlyosabbak, hiszen a Teremtés öröm-természetével szemben megnyilvánuló ártó szándék a kegyelemből való kitaszítódással jár. Nehezítés hozzá, hogy a jóvátétel nem működik automatikusan, a bűnnel terhelt személynek akaratlagosan kell helyrehoznia, amit elrontott.

Látható, hogy ebben az elrendezésben kizárólag a szabad akaratnak van szerepe, semmiféle eleve elrendeltség vagy eredendő állapot nem befolyásolja a dolgok kimenetelét. A bűnnel kapcsolatos választásban tehát az ember számára nincsenek elérhetetlen eszközök vagy leküzdhetetlen nehezítések, a csodafegyver, a szabad akarat rendelkezésre áll annak alanyán keresztül, ami az ember mivolt kissé rejtett, de feltárható megnyilvánulása — az EGÓ. Róla már írtunk korábban.

– Jan – szakította meg egyszer csak a másik hangja a gondolatai kaotikus áradatát. – Minden rendben lesz.
– Mindig minden rendben lesz – válaszolta kisvártatva Koro – A halálraítélteknek is ezt mondják a kivégzésük reggelén. Pron – tette még hozzá – mindig minden rendben lesz. Még akkor is, ha most semmi sincs rendben. Érted, Pron?

Koron a saját szavait hallva valami hideg, idegenszerű nyugalom lett úrrá. Lehet, hogy ez a megoldás. Mindig, minden rendben lesz. Kit érdekel, hogy most mi van?

Aztán a másik halkan megszólalt:

– Pron még alszik.

Koro összerándult. Mi van? Valami megfeszült benne, mint egy elpattanni készülő húr. Ordítani szeretett volna, de a hangszálai nem engedelmeskedtek. Menekülni bárhová. Ez dörömbölt az agyában. Ez a világ fittyet hányt az okság törvényének, semmibe vette a logika legalapvetőbb szabályait, a tapasztalat és következtetés között bármikor áthághatatlan szakadék nyílhatott.

Koro épp csak egy hajszállal járt a pánik előtt. Ilyenkor higgadtnak lenni, szívesség a pribékek felé, hogy zökkenőmentesen tehessék a dolgukat. Nem, ezt  a szívességet nem teszi meg nekik.

A másik hallgatása maga volt a vegytiszta értetlenség.

– Azt mondtátok – folytatta Koro –, hogy reggel megbeszélünk mindent. Reggel van, méghozzá nagyon is reggel. Nem értem én ezt a szaros machinációt az idővel meg az órákkal, de szinte biztosnak látszik, hogy nem nyolc órán át tartott az éjszaka. Elhiheted Gent, éjfél óta eltelt vagy húsz óra. Mi ez az egész, már sokadszor kérdezem. Mi ez a rohadt hazugság?…

– Úgy beszélsz, mintha a nyomorúságos helyzetedért mi lennénk a felelősek. Egyértelműen.

Koro csak kapkodta a fejét – Hát ki?

– Arra nem gondoltál még, hogy esetleg mi is ugyanabban a cipőben járunk mint te? Vagy arra, hogy az az előny amelyben pillanatnyilag, a birtokolt információk következtében veled szemben vagyunk, legfeljebb csak elméleti és minimális? – a másik kifejezetten cinikusan beszélt.

– Könyörgöm egyenlítsük ki ezt az aprócska, elméleti hátrányomat, hátha az számomra nem is annyira elméleti! Égek a kíváncsiságtól. – vágott vissza Koro.

– Nagyon megnehezíted a dolgunkat, Jan – folytatta sokkal higgadtabban a másik – Ez egy kutyaszorító, amibe kerültél. Ismerem a dolgot. Másokat vádolsz, bűnbakot keresel.

– Mi? Mi van?…

– Várj! Várj, ne szakíts félbe, hadd mondjam végig. Jó? Hallgass meg, kérlek!

Koro gyanakodva hallgatott.

– A helyzetünk – kezdte a másik – aláírom, nem valami fényes. De mindennek oka van. Majd meg fogod látni, ha fény derül a részletekre, hogy a dolgok milyen célszerűen vannak elrendezve. Az információk is. A dolog olyannyira tervszerű és célirányos, hogy még az információk hiánya is célszerűen van elrendezve. Esetünkben te vagy az, akire a választás esett. Hangsúlyozom, nem a mi választásunk. Te vagy akinek a legalapvetőbb problémákkal kell megküzdenie, még ilyen hiányos vértezetben is. Hidd el, ennek a szánalmas vesződésnek is, amit művelsz, szerepe és jelentősége van a folyamatban. Érted? De most mellékvágányra keveredtél. Mivel nem értesz semmit, azt gondolod, hogy nincs is értelme semminek. Vádaskodsz, vagdalkozol és ez rossz. Nyugalomra van szükséged, belső nyugalomra, amit neked, magadnak kell megvalósítanod. Ebben rejlik a te legfontosabb feladatod! Először teremts békét és aztán foglalkozz a kihívásokkal. Nagyon fontos, hogy ezt megértsd. A cél, mint legtöbbször, most is valami távoli dolog. Ne keress bűnbakot! Ha az igazi problémákat megoldod, rá fogsz jönni, hogy nem is olyan fontosak azok a dolgok, amiket mi tudunk. Sőt lehet, hogy te már így is sokkal többet tudsz, mint mi. Mert mit is tudunk mi? Hidd el, néhány méter csak, amivel előtted járunk. Mi az? Mi az neked? Vedd észre, hogy te vagy a lényeg ebben küzdelemben, amit mindnyájan azért vívunk, ki magányosan, ki többedmagával, hogy elérjük az elérhetetlenek közül azt, ami egyébként a legkézenfekvőbb. Csak ezt persze pont a korlátainkból kifolyólag nem tudjuk olyan lendülettel teljesíteni, amely lendület ott rejlik a világ különös helyzeteinek bizonytalan peremén. Én tudom, hogy benned is kiforratlan erők munkálnak. De ezek hatalmas és kifogyhatatlan erők. Gátakkal kell irányítanunk a helyes mederbe őket, hogy így koncntrálva az egekig növelhessük a hatást. A közös hatást. Ebben benne vagyunk persze mi is, egyszerű közkatonák, közkatonái a kikezdhetetlen erényeknek és kitartásnak, mert ebből végtelen tartalékaink vannak. A tudás végtelen tartalékainak segedelmével. Így indulhatsz útnak. Ezt kell megértened ebben az őrült kozmikus haláltáncban, hogy a kiválasztottság nem érdem és nem mentség. Az indulatok forgatagában ugyan mindig elöl járunk, de persze semmi biztosíték arra nincs, hogy a belső kategorikus imperatívuszunk nem támaszt-e valami sokkal erőszakosabb elvárást a harc életigenlő szempontjaival szemben, mert ebben az esetben el kell döntenünk egyszer s mindenkorra azt a kérdést, hogy lehet-e valaha is kétségünk a kinyilatkoztatások hermeneutikailag irreleváns, teleológiailag nem kellőképpen percepcionált diszjunktív aspektusaival szemben. Elmondhatatlan tévedések szövik át pillanatról pillanatra a közös, öntudatlan, bár adekvát késztetéseink minden vetületét. Hát persze! Ez az az akadály, amely a torkunknak szegezi a kést és szinte vicsorogva kényszeríti ki belőlünk, hogy tagadjuk meg az elvonatkoztatás szemtelen és cinikus mivoltának kérlelhetetlenségét, mert ezen a világon sajnos sajnálatosan torzan jelennek meg minduntalan, bizonyos defektív struktúrák idioszinkretikus diszkrepanciáiként, bár ezek manifeszt attribútumai parallel nem feltétlenül generálnak archetipikus, érted, archetipikus koincidenciákat! Láss! Láss! Láss!…

– Jól van – hangzot fel hirtelen a harmadik ágyról. Odakapták a fejüket. Koro szólalt meg:

– Ez az ember – mutatott Gentre – őrült…

– Jól van – mondta még egyszer a harmadik társuk.

– Azt hittem, már sohasem lesz vége – sóhajtotta Gent.

Mindhárman hallgattak egy darabig. Pron jóízűen nyújtózkodott egyet, aztán feléjük fordult:

– Látjuk egymást?

A kérdés talán még Gentet is meglepte.

– Látjuk egymást?

– Látjuk egymást? – tette fel Pron harmadszorra is a kérdést. A másik kettő szinte egyszerre és egyformán bizonytalanul válaszolt.

– Igen.

– Reggel van – mondta Pron, látszólag ügyet sem vetve a többiek már-már kierőszakolt feleletére – mert felkelt a nap… Azért látjuk egymást…

Megint ez a zavarodott, tanácstalan csend. Koronak valahogy nem akarózott előhozakodnia a problémáival. Olyan furcsán, ismerősen idegen volt a helyzet. 

Valami megoldás lógott a levegőben. A baj csak az volt, hogy valami nem létező probléma megoldása. Ilyenkor a legokosabb várni.

– Nos – kezdte halkan Pron – ideje munkához látni. Most kimegyek körülnézni. A többit majd megbeszéljük.

Pron befejezte a mondanivalóját, de nem mozdult. Koro mozdulatlanul várt, de Gent egy perc múlva feszengeni kezdett.

– Na? – kérdezte Gent aztán, láthatóan türelmetlenül.

– Ki kell várni a megfelelő pillanatot – válaszolta sejtelmes mosollyal az arcán Pron – És az most jött el…

Azzal kikászálódott a hálózsákból, előhalászta a cipőjét és odamászott a bejárathoz. Kissé nehézkesen, akadozva felhúzta a cipzárt, de csak félig. Lehajolt, kidugta a fejét a szűk nyíláson, hogy körülnézzen, aztán visszahúztódott.

– Aha – mondta, de nem nézett a társaira. A cipőjét úgy vette fel, hogy ő a sátor belsejében ült, de a lábai kilógtak belőle. Hiába erőltette Koro a szemeit és hiába volt teljesen felhúzva a cipzár, a külvilágból semmit sem tudott érzékelni. Talán most már nem kell sokáig várni a válaszokra.

Pron feltápászkodott a sátor ajtajából. Koro feszülten figyelte a távolodó léptek tompa csosszanásait. A szabadon hagyott nyíláson át beszüremlő gyenge fény elmosódott, fakó árnyékokat rajzolt a sátor belsejére. Rémálom. Egy rohadt rémálom az egész.

Koro Gentre pillantott, aki meredten bámulta a sátor bejáratát. Jól van, talán lassan megoldódik a helyzet. Még van egykét zűrös szarság, de tisztázódni fognak azok is. Ilyenekkel bíztatta magát Koro és ilyenkor agya legmélyebb zugaiba száműzte az elmúlt jónéhány óra, de különösen az éjszaka szörnyű, zavarbaejtő felismeréseit. Talán az egész nem is történt meg. Talán ez is csak azon múlik, akarja-e, hogy meg nem történt legyen?

Bár a nyugati civilizáció istenhívőnek (kereszténynek) gondolja magát, Istenről beszélni mégis nagyon nehéz, mert az intézményesített vallásosság rendkívüli módon leszegényítette a keresztény istenképet. Istent felemlegetve, még az ateisták előtt is általában egy öreg, ősz szakállú ember képe jelenik meg, ezenközben senkinek sem jut eszébe, hogy ezzel a megközelítéssel Isten a télapóval és a gonosz mostohával egy kategóriába értékelődik le. Hogyan lehetne egy ilyen mesefigurát komolyan venni? Nagyjából sehogy.

Mielőtt még belemélyednénk a dologba, valamire a lehető legnyomatékosabban szeretném felhívni a figyelmet: Isten minden szempontból kívül esik az elme képességeinek határain, ezt abból fogjuk megtapasztalni, hogy vele kapcsolatban az elme által alkotott fogalmak nagyon gyorsan alkalmatlanokká válnak a dolgok leírására.

Isten alapjában véve kettős természetű. Egyfelől a megnyilvánulatlan, amelynek bár vannak tulajdonságai, az elme számára megragadhatatlan — az ősok, az őselv, maga az Abszolútum, amit sem térben, sem időben, sem képességben, sem tudatosságban nem korlátozhat le semmi sem. Ez így talán nem tűnik nagyon feldolgozhatatlannak, de ez azért van, mert képtelenség elképzelnünk azt, amit képtelenek vagyunk elképzelni. Próbáljuk elképzelni a végtelen teret, aztán azt, ami azon is túl van — egy pontba összesűrűsödve. És ezt végtelenszer. Vagy próbáljuk elképzelni a múltba és a jövőbe egyaránt végtelenbe nyúló időt — egy pillanatba összesűrűsödve. És ezt megint csak végtelenszer. Vagy a végtelen képességet, ami valóban mindenre képes, ráadásul úgy, hogy a végtelen tér és idő minden pontjában és pillanatában tudomása van mindenről. A végtelen tudatosság, ami mindenhol és mindig jelen van. Mindenhol és mindig. Mindenhol és mindig. Mindenhol… és mindig… Ez az Abszolút? Nem. Képzeljük el az összes, még kitalálatlan fogalmat, mindet, amiről fogalmunk sincs — hiszen még senki nem találta ki. Ezekkel leírható lenne az Abszolút? Nem. Ha a még kitalálatlan fogalmak száma végtelen lenne, félek, az Abszolút még akkor is megragadhatatlan lenne az elme számára. Akkor talán a megoldás az lehet, ha nem az elmére hagyatkozva indulunk az Abszolút nyomába. Bingó! Az elme másra való. Az előbbi fejtegetés — vegyük észre (ha már az előbb észre vettük, ügyesek vagyunk!) — annyiban sántít, hogy az Abszolútumot — a könnyebb kezelhetőség kedvéért — a végtelennel (tér, idő, fogalmak) próbáltuk körülrajzolni. Ez a megközelítés — ha értjük az eddigieket — nyilván nem fedheti a valóságot, ugyanis a végtelen sem létezhet anélkül, hogy az Abszolút ezt lehetővé ne tenné. Röviden, az Abszolútot nem lehetséges megmérni, leírni — egyáltalán semmivel. Végső soron a megnyilvánulatlan Istennek az a tulajdonsága, hogy nem írható le az elme számára megragadható tulajdonságokkal. Legfeljebb, hogy megnyilvánulatlan… Megvan? Rendben, hagyjuk!

Bár a lényege szerint a Teremtés minden összetevője egyenlő, a Terv szempontjából mindenre és mindenkire más és más Feladat hárul, amelyben van egy közös mozzanat: az áldozathozatal feladata.

A teremtett világ minden jóérzésű embert — akik még egyáltalán képesek kizökkenni a hétköznapok hamis valóságából — csodálattal tölt el. Egészében és részben egyaránt. Legelsősorban a dolgok szépsége az, ami mindnyájunkat megragad. Szinte mindegy is, merre nézünk, mert mindenfelé a szépséget találjuk. Az egyszerű dolgok egyszerűségükben, az összetett dolgok összetettségükben varázsolnak el bennünket. Talán nem tűnik nagyon elrugaszkodottnak, ha azt mondom, hogy kizártnak tartom, hogy eme végtelen szépség létrehozóját nem a végtelen öröm mozgatta, amely öröm az általunk tapasztalható világban nyilvánult meg. Nem tudjuk, hogyan örül valami, ami abszolút, de van bennünk valami — az a bizonyos „egylényeg” —, ami képessé tesz minket, hogy felvegyük a rezgését ennek az örömnek, ami a megnyilvánulása pillanatában a létezés örömébe csapott át.

Nem kerülgetem tovább, az egylényegűségnek van egy hordozója, amely ugye mindannyiunkban közös és a forrása a megnyilvánult Isten — ez a LÉLEK.

A következőkben a lélekről is ejtek néhány szót.