txaba_thot blogja

Koro tátott szájjal bámult rá. Rém ostobán nézett ki, Pron azonban a távolba révedt. A talaj enyhén megrázkódott alattuk. Koro valahogy megingott, aztán egyensúlyát vesztve lehuppant a földre.

– Hahó!

A hangja tompa volt és üres. Mintha csak egy egyenes mentén terjedt volna, amely Gent száját és az ő fülüket kötötte össze.

Pron hirtelen Koro felé fordult és hangjában váratlan indulattal ráförmedt:

– Értsd már meg, hogy nem tudhatsz meg mindent egyszerre!

Aztán sarkon fordult és ott hagyta elképedt társát. Koro csak ült a langyos gumiszagú tájban és gondolkodás helyett – jobb híjján –, a társait bámulta. Gent gesztikulálva magyarázott valamit Pronnak, aki csak hallgatta néha bólogatva. Gent beszédéből csak zagyva hangfoszlányok jutottak el Koro füléig. Aztán Pron válaszolt pár szót, majd Koro felé fordulva integetni kezdett.

– Jan, gyere!

Koro nehézkesen felállt, megszokásból leporolta a nadrágját, aztán lassan elindult a másik irányába. Mire Pronhoz ért, már megint csak ketten voltak, Gent visszatért a sátorhoz.

– Némileg változik a program – mondta. Pron.

– Mihez képest? – kottyant közbe Koro, de a másik egy rosszalló pillantásnál egyébre nem méltatta.

– Akadt egy kis dolgunk Genttel, de úgy döntöttünk, hogy te is velünk jössz. Legalábbis egy darabig.

– Miféle dolgotok?

– Induljunk, Jan – mondta Pron és sarkon fordult. Koro körülnézett, mintha az üres tájtól  bármilyen segíségre számíthatna, aztán nagyot sóhajtva a másik után indult.

Már messziről látta, hogy a sátor előtt három hátizsák hever s mire odaért, közülük kettőt a társai már a vállukra kanyarítottak. Koro értetlenül állt.

– Előző este nem voltak hátizsákjaink – mondta tétován.

– Délután még sátrunk se volt – válaszolta Gent – Látod, most meg mindenünk van – nem lehetett nem észre venni a hangsúlyában bújkáló iróniát. Koro nem adta ilyen könnyen fel:

– Egyáltalán, mi volt délután?

Pron igazán dühös lehetett Koro okvetetlenkedése miatt, de erről csak a villogó tekintete árulkodott. Ő maga nem szólt egy szót sem.

– Az, hogy te nem emlékszel rá, mi volt délután – kezdte Gent kicsit fölényesen – még nem jelenti azt, hogy semmi sem volt…

– Ezért kérdezem, Gent – vágot közbe Koro – Nem tudok semmit, hát legyetek olyan kedvesek és lássatok el tudással. Ha már az egész helyzetnek homályban is kell maradnia, legalább a tegnap délutánról lebbenjen fel a fátyol! Vagy lehetetlent kérnék? – nézett Pronra a végén. Pron arcán feszültség vibrált. Nem akar Gent előtt beszélni? De miért? Az előbb is megmondta, hogy Koro nem tudhat meg mindent egyszerre. Lehet, hogy jobb lenne tényleg nem feszegetni a dolgot? Rendben, mindent a maga idejében. Az lesz a legokosabb, ha Pronra hagyatkozik. Mást úgysem nagyon tehet, nem számítva az örökös lázadozást. Csak legalább egy szemernyit megbízhatna Pronban. De valami vele sem stimmel.

Gentnek szemmel láthatóan nem állt szándékában a kért felvilágosítást Koronak megadni, mire Koro egykedvűen megragadta a hátizsák hevederét és fölemelte a talajról. A zsák meglepően súlyos volt, Koronak nem is sikerült egyből a hátára vennie. Pron segített némileg, aztán Koro összecsatolta derékpántját is és szembefordult a másik kettővel.

– Mehetünk.

Pron szemében mintha szikrányi elégedettség villant volna, de nem szólt, csak megfordult és elindult egy látszólag tetszőleges irányba. Gent követte, a sort Koro zárta.

A három ember szótlanul baktatott a sivár tájban. Időnként el-elhaladtak kisebb-nagyobb távolságban egy-egy nagyobbacska domb vagy mélyedés mellett. Koro csak eleinte érzett némi kísértést arra, hogy közelebbről is megvizsgálja a szokatlan felszíni alakzatok egyikét-másikát. Később, miután látta, hogy semmi különösről nincs szó, letett szándékáról.

Egy idő után Koro az égen függő lomha fellegeket kezdte bámulni. A lassan mozgó felhőtömegben időnként ismerős formákat vélt felfedezni. Az, ott jobbra olyan, mint egy varangy feje. S ahogy mennek, meg az alakzat is változik, úgy néz ki, mintha az állat lassan, fenyegetően kitátaná a száját. Biztos elnyelné ezt a szaros gumibolygót, ha tehetné, de nem tudja, mert mire teljesen kitátja a száját, az egész olyan lesz, mint egy papucs. A papucs nem olyan érdekes. Inkább előttük, fönt, olyan a felhő, mint két hatalmas női mell. Az egyiken még egy olyan kis kidudorodás is van. Jól néz ki, állapította meg magában Koro, de nem gyönyörködhetett sokáig, mert odafönt egy pajkos áramlat váratlanul gyorsan összekuszálta a képet.

Koro, miközben a felhőket bámulta, észre sem vette, hogy a másik kettő előtte megállt.

– Na, mi van? – kérdezte nem túl barátságosan, amikor beérte őket.

Gent valahová a távolba bámult, miközben közönyös hangon megkérdezte:

– Jól vagy?

Koro meglepődött. Ez valahogy elkerülte eddig a figyelmét. Hogy jól van–e? Nem is tudja.

– Különben jól – válaszolta óvatosan – Miért?

– Nem vagy éhes? – kérdezte Gent.

Koro bizonytalanul figyelt befelé. Mintha napok teltek volna el evés nélkül. De miért nem éhes?

– Nem vagy éhes? – kérdezte újra a másik.

– Nem – rázta meg a fejét Koro – de, miért nem, Pron?

Pron vállat vont, aztán lassan megfordult. Csak úgy indultában, a válla felett szólt vissza:

– Ha éhes leszel, szólj.

Mire Koron újfent erőt vett volna a felháborodás, a másik kettő már jónéhány méterrel távolabb járt.

Koronak ki kellett lépnie, hogy utolérje a többieket. Levegő után kapkodva loholt a nyomukban, esze ágában sem volt kérdőre vonni őket.

Koro a gyorsan változó felhőket nézte, vagy a tájban próbált meg érdekes részleteket felfedezni, vagy csak maga elé meredt és a lélegzetvételét figyelte. Fogalma sem volt hogy mennyi ideje voltak úton. Mire egyszer csak feleszmélt, már észrevehetően sötétedett. A másik kettő elöl, csak ment rendületlenül, mitsem törődve a fényviszonyok változásával. Koro rosszkedvűen állapította meg magában, hogy a félhomály sűrűsödésével a félelmei is felerősödtek.

Aztán egy váratlan pillanatban Pron megállt. Az arcvonásait épp csak ki lehetett venni.

– Na – kezdte lassan –, itt most elválnak az útjaink.

– Hogy-hogy? – kérdezte Koro inkább csak tettetett meglepetéssel.

– Nekünk északon van dolgunk, de neked innen kelet felé kell menned.

– Miért is? – értetlenkedett tovább Koro.

– Tudod – magyarázta türelmesen Pron –, a Coriolis-erők, meg a lyuk a felhőzeten.

– Aha – mondta minden meggyőződés nélkül Koro. – És muszáj ezt?

– Hát – vakarta meg a fejét a másik – éppenséggel nem muszáj, de fontos volna Jan, hogy egy kicsit utolérd az eseményeket. Némi bizonyosság, gondolom  nem jön rosszul egyrészt, másrész kár volna kihagyni. Remek látvány.

Koro hallgatott egy darabig. Pronék már épp idulni akartak, amikor hirtelen megszólalt:

– Csak annyit mondj még meg Pron… Ugye az sem véletlen, hogy pont sötétedésre értünk ide?

Gent válaszolt.

– A te szempontodból véletlen, mindhármunk szempontjából nem… Elégedett vagy a válasszal?

Koro a növekvő sötét leple alatt megrántotta a vállát, de megadóan csak ennyit mondott:

– Merre van kelet?

Pronnak egészen közel kellett állnia, hogy Koro láthassa a kinyújtott kezét.

– Arra menj.

Koro bólintott.

– És Pron, meg fogom tudni védeni magam, így puszta kézzel?

Valósággal érezni lehetett a sötét mozdulását, ahogy Pron Koro felé fordította a fejét.

– Nincs mitől tartanod.

– Simán megtalálom? Nem tudok elkavarodni?

– Fogod látni. Jó tempóban nincs egy óra az út.

– Három-négy kilométer, legfeljebb – tette még hozzá Gent magyarázólag.

Pron hallgatott egy pillanatig, aztán folytatta:

– Felverheted a sátrat, ha akarod. De nem muszáj. Pihenj egy kicsit, rád fér. És ne kavarodj el nagyon a környéken. Várj meg, majd jövünk.

Épp csak a látóhatár sejlett gyengén, amikor Koro végül elindult. A másik kettő is útnak eredt, de lépteik tompa hangjait néhány pillanat múlva elnyelte az éjszaka. Koro úgy tippelte, úgy száz métert haladhatott, amikor a távolból Pron hangját vélte meghallani.

– Jan!

Koro nem válaszolt. Nem akaródzott elárulnia a helyzetét, ezért csak tétován állt a sötétben. A következő kiáltás már halkabb volt:

– Jan!… Rhea!

Ennyit kiáltott Pron, aztán Koro már csak a saját vérének zúgását hallotta, ahogy az ereiben áramlott. Most nem volt semmi látnivaló az egyébként is kietlen tájban. Koro figyelmét egyedül a félelem kötötte le. Gyanakodva fülelt az éjszakába, de az alig hallható léptein kívül más hang nem jutott el hozzá. Ment rendíthetetlenül, gépiesen tette egymás elé a lábait.

Egy ízben felbotlott egy nagyobb egyenetlenségben. Gond nélkül huppant a rugalmas felszínre. Mikor lesz ennek már vége? Koro ahogy ott ült, arra gondolt hogy a legjobb még az lenne, ha most a sötétség leple alatt valami pusztító erő leharcolná. Szépen, csendben. Megszabadulhatna mindentől. Aztán persze a vége lehet, hogy úgyis ez lesz. Csak szenvedni ne kelljen. Milyen jó lenne, egyszerűen, gyorsan meghalni. Jó lenne, ha nem kínoznák meg. Végtére is, nincs a birtokában semminek, amit amúgy ne osztana meg önként is nagyon szívesen a többiekkel. Bármit tud, mindent elmond. De hát, úgysem tud semmit.

Koro egyszer csak, a maga számára is váratlanul, felállt. Menni kell. Elszántan indult el újra.

Az összezavarodott órája szerint pontosan ötven perc telt már el, hogy különvált a társaitól, amikor észrevette, hogy előtte, enyhén balra az ég alja kissé világosabb, mint körben bárhol. Közeledik. Közeledik a hely felé, ahol majd bizonyosságot nyer. Mi felől is? Koro fanyarul elmosolyodott. Mindegy. Már mindegy.

Valamit talál vagy valami történni fog, mindegy. Egy biztos. Igyekezni fog, hogy semmiféle következtetést ne vonjon le. És igyekezni fog, hogy ha véletlenül úgy hozzák a körülmények, a méltóságát megőrizve haljon meg. Koro megrázta a fejét. Miféle méltósága maradt egyáltalán? Kiugrasztották a biztonságos búvóhelyéről és most hunyorgó szemekkel lesi a napot, s elvakítva várja, hogy valahonnan a fényből lecsapjon rá a végzet.

Koro felhágott egy apró kiemelkedésre aminek a tetején aztán feltárult előtte a tejszerű, halvány fénnyel elárasztott táj. Előtte egy kőhajításnyira lehetett a szabálytalan szélű, vagy két-háromszáz méter átmérőjű fényfolt határa. A fény szemmel láthatóan a felhőzeten tátongó jókora lyukon át hatolt le. A dombocska tetejéről nem lehetett az eget látni, ezért Koro bátortalan léptekkel elindult lefelé.

Mielőtt a folt belsejébe lépett volna, akaratlanul is megállt. Ha eddig nem tűnt volna fel a létezése semmiféle ártó erőnek, hát most, a céltábla közepén majd fel fog. Ugyan, Pron azt állította, hogy nincs mitől tartania, de  nem tudta meggyőzni magát.

Koro határozott léptekkel elindult. Menet közben végig a maga elé tartott kezeit bámulta. Az opálos fény különös, viaszszerű külsőt kölcsönzött nekik. Aztán Koro egyszer csak, a maga számára is váratlanul megállt. Felnézett. Nagyjából a fényfolt közepén állt. Az éjszakai külvilág nem létezett többé. Koro ráérősen  lefordította válláról a hátizsákját, leheveredett a gumigöröngyökre és csak azután tekintett fel az égre. A látványtól elakadt a lélegzete és valami különös, zsibbasztó érzés áradt szét a testében.

Fönt, az űr sötétjében, szinte karnyújtásnyira, ott függött fenségesen a hatodik bolygó, a Szaturnusz. A gyűrűrendszerére enyhe rálátás nyílt, egyszóval pazar volt a látvány, amit egy szomszédos hold közelsége még csak fokozott. A Szaturnusz ötödik nagyobbacska holdja.

– Rhea… – suttogta bele az északába Koro. Ez egyszerűen hihetetlen, gondolta.

Mit keresek én itt? Koro ráharapott a nyelvére. Nem lehet, hogy ez a valóság. Most majd fel fogok ébredni. De hol? A reggeli cigaretta emléke határozottan elhalványult az előző éjjel óta. És most, hogy az óriásbolygó itt terpeszkedett a feje fölött, szinte már semmi sem létezett többé. Azzal, hogy belépett a fényfoltba, megszűnt az az átkozott külvilág, Pronnal, Genttel és az összekuszálódott idővel együtt. De most már az emlékeinek sem volt a birtokában. Csak az emlékeinek emlékei között kotorászhatott kényelmetlen érzésektől kísérve. Milyen város? Milyen ország? Mi ez a hülyeség, hogy a többiek Jannak szólítják? És ki az a Koro?

Megremegett a talaj. Koro felkapta a fejét. Ez biztos az árapályerőktől van.

Árapályfűtés. Most már világos. Meg ez a kvantum-teleportáció. Na, lassan öszeáll a kép. De milyen kép? Hát persze, erre emlékszik valahonnan! Az illető objektumot alkotórészeire szedik, aztán a célállomáson megfelelő tulajdonságú, kvantumállapotú anyagból rekonstruálják. Ezek szerint az ő tudata nem valami önálló és független metafizikai entitás, csak a kellő bonyolultsággal megszerveződött anyag tulajdonsága. Én nem én vagyok, csak egy maréknyi atom kölcsönhatása. Ezt gondolta Koro. De ezekről az átkozott Coriolis-erőkről fogalma sincs. Ez nem az ő tudása. A kvantummechanika rémlik, de ezekről a bonyolult légkördinamikai dolgokról fogalma sincs. De akkor honnan tudja, hogy a Coriolis-erők a légkördinamika témakörébe tartoznak? Itt valami nem stimmel.

És különben is. Valami távoli, gyerekkori élmény volt, amikor egyszer olyan érzése támadt, hogy a tudata, „énje” a testétől teljesen független dolog. Igen ez a határozott érzése volt. Öt vagy hat éves lehetett legfeljebb. Itt mégsem csak atomokról lehet szó. Mik ezek a hirtelen felbukkant idegen emlékek? Valami olyasmi lehet, hogy a kvantum-teleportáció folyamán némi zavar támadt a rekonstrukció közben és ez okozza az emlékek összekeveredését valaki máséval. De hát akkor az énje mégsem független. Koro megrázta a fejét. Az lehetetlen, gondolta, aztán teljesen ötletszerűen végigsimított a fejbőrén. A rövidre borotvált hajszálak között egy hosszú, dudorodó, vastag forradáson siklottak végig az ujjai. A heg a feje tetejétől, a jobb oldalon futott le a füle mögé. Erre sem emlékezett. Az is lehet, hogy ez nem is az ő forradása. Az is lehet, hogy nincs is a fején semmi, ez csak annak a bizonyos illetőnek az emléke, ami beférkőzött az ő agyába. Lehet, és amit érez, az is csak egy tapintási emlék. Legalább egy tükör lehetne nála. Miért nem része a Titán-kutató expedíciók felszerelésének a kézitükör? Micsoda slendriánság!

Koro ingerült lett. Már egészen közel járt a bizonyossághoz, már csak egy nyomorult tükör kellett volna. Különben meg, tiszta sor. A meteorológia meg a légkördinamika a sebhelyes fejű emlékei. És bizonyosan azt a másikat is teleportálták a Titánra, azért keveredtek össze az emlékeik. Egyértelmű. Akkor viszont annak a valakinek is itt kell lennie valahol. Jó lenne megtalálni. Legalább egyeztethetnék a tapasztalataikat. Vajon az ő órája is ilyen hülyén jár? Vajon neki is vannak kísérői? És ha igen, azok is ilyen rémesek? Egyébként meg nagyon is valószínű, hogy Pronék most pont a másik kísérő csapattal találkoznak. Hát persze! Most beszélik meg a leendő taktikát, a jövőt illetően. Elég hülye történet volt ez Pron részéről a bálnákról. Meg ez a matematikai hablatyolás. Nullával osztani. Ez is a kísérlet része nyilván. Ilyen hülyeségekkel tesztelik őket, próbálják kideríteni, mennyire keveredett össze a két ember történte. Csak ez lehet a magyarázat Gent rémes reggeli monológjára is. Ennyi sületlenséget! Ez, amennyiben ragaszkodunk a józan ész szabályaihoz, csakis provokáció lehetett. Újabb teszt. Birtokában van-e az ítélőképességnek? Természetesen birtokában volt. Meg ez az ostoba kísérletezés az idegen névvel. Jan. Biztos így hívják a másikat, csak Pronék nem tudták eldönteni, hogy mennyiben kuszálódtak össze a dolgok kettejük között. Valamennyire összekuszálódtak persze – lásd Coriolis-erők –, de annyira nem, hogy nevet kellene cserélniük. De jó lenne találkozni ezzel a Jannal, gondolta Koro bizakodó hangulatban, és először észre sem vette, hogy lassan megérlelődött benne a következő kérdés. Mi akkor az ő neve? A Korot ő találta ki magának. De miért?

Koro, bár még mindig az eget nézte, már nem látta a Szaturnuszt. Befelé figyelt. Lehet, hogy az egész most fordul komolyra. Valahogy meg kell találnia ezt a Jant. Holnap reggel talán meg sem várja Pronékat, hanem rögtön elindul. Meg kell találnia végre a megoldást. Koro felült. De most aludnia kell. Milyen érdekes. Most álmos. Igazán álmos. Biztos a Szaturnusz teszi, gondolta Koro az elmúlt két napban most először némiképp megkönnyebbülten. A Szaturnusz legalább a helyén van. Ez jó! Koro nehézkesen feltápászkodott a talajról. A furcsa, halvány fény már nem zavarta, de mégis úgy gondolta, aludni visszavonul inkább a fényfolt határain kívülre.

Egy darabig tanakodott, hogy a szabadban aludjon-e, de aztán mégis a sátor mellett döntött. Miközben a rudazattal küzdött azért fohászkodott, hogy csak az álmossága el ne múljon. Amint elkészült, beült a sátor ajtajába, hogy levegye a cipőjét s közben nehéz pillákkal bámult kifelé. A fényfolt határa alig méternyire volt a bejárattól. Koronak, ahogy nézte az az érzése támadt, mintha nem is igazi fény lenne amit lát, hanem csak valami fénylő, hűvös folyadék, apró, gondtalan kis hullámokkal, amik azon törik a fejüket, kiáradjanak-e vagy sem, elárasztani az egész fagyos, fekete Univerzumot. Áradjatok ki, gondolta Koro és szeretett volna részesévé válni a mindent kitöltő fénynek. Mindent kitöltő fény. Vagyis Isten. Isten a lába előtt, mint fénytó. Koro még mindig látni vélte a kicsiny hullámokat. Lélegzik, gondolta, vagy lehet, hogy szól is hozzám. Bárcsak érteném! Ha érteném, beszélhetnék vele, segítséget kérhetnék. Micsoda különbség, mosolyodott el Koro, hogy kihez fordulhat segítségért. A nemlétező Janhoz vagy éppen Istenhez. De hiszen Jan létezik, gondolta Koro, itt a forradása a fejemen.

Koro még egy búcsúpillantást vetett a most már idegenségében is ismerős és barátságos fényfoltra, aztán behúzódott a sátorba és lefeküdt. Egy darabig figyelte, nem remeg-e meg a talaj a sátor alatt, de hosszú percekig nem tapasztalt semmit.

Érdekes és egyben képtelen dolog, gondolta, aztán eszébe jutott, hogy egész nap nem evett egy falatot se. Nem volt éhes. Különben is, az sem biztos, hogy van-e egyáltalán ennivalója. Bele se nézett a hátizsákba. Micsoda hülyeség! Lehet, hogy ehetett is volna, de most már nem kászálódik ki a hálózsákból. Majd reggel. Egyébként se éhes. Koro pillái egyre nehezebbekké váltak. Aludni fog. Átalszik egy egész, rohadt, húsz órás éjszakát. De most legalább álmos.

Kezdetnek ízlelgessük egy kicsit a következő két kifejezést: áldozattá válni és áldozatot hozni… Ugye világos a kettő közötti különbség? A szellemi fejlődés szempontjából utóbbinak van nagy jelentősége, nézzük hát meg, miről is van szó.

Mint korábban már többször is rávilágítottunk, a lelki-szellemi út legfontosabb mozzanata a tudatosságunk emelése, ami nem lehetséges anélkül, hogy az elme valódi természetével és működésével tisztába ne kerülnénk. Az elme csapdájában, nulla tudatossági szinten ugyanis semmi sem az aminek látszik, ebben a bizonytalan állapotban csak egy dologban lehetünk biztosak: zsákutcában hajtunk egy olyan autóval, amelyiken nincs hátramenet.

Az elme csapdájának alapja — idézzük egy kicsit vissza — egy mindent átható félelem, ami az elme önnön elkerülhetetlen végességének biztos tudomásából fakad. E félelem következménye az a működésmód, amit úgy jellemezhetünk, hogy az elme egész élettartama alatt mást sem tesz, mint hogy folyamatosan elterelni igyekszik a saját figyelmét a szükségszerű megsemmisüléséről.
Talán könnyű lehet belátni, hogy az elme önmagára irányuló igyekezeténél önzőbb valamit nehéz lenne a világon találni. Az elme állandóan kapni akar, ingereket, hatásokat, reakciókat, ami segítheti fenntartani az állandóság illúzióját. Senkit se tévesszen meg a látszat, hogy az elmék nem ritkán adnak is egymásnak, ennek azonban semmi köze az önzetlenséghez — ez egy elmeközi tranzakciós mechanizmus: azért adok, hogy kapjak. Dicséretet, veszekedést, hízelgést, megalázást, kritikát és szerelmet is akár… Igen, szerelmet! Erre majd még visszatérünk…

Teljesen nyilvánvaló, hogy ebben a rendszerben az önzetlenségnek vagy az áldozatos viselkedésnek nemigen van helye. Az az elme, amelyik így viselkedik, nagyon hamar behozhatatlan hátrányba kerül a többi, a másik elmével szemben, aminek a végeredménye kivétel nélkül érzelmi és/vagy mentális kizsákmányolódás lesz. Ha mégis találkozunk vele, az mindenképpen valamiféle szellemi, tudatosságbeli emelkedettséget feltételez.

Ahhoz, hogy mégis megérthessük az áldozat lényegét, megint csak máshonnan kell közelítenünk a dolgot. Emlékszünk még ugye, a Teremtéssel összefüggő Feladatra? És az ingyen kegyelemre? Ha részt veszünk a játékban, ha hozzájárulunk a Teremtés fenntartásához, cserébe minden ehhez szükséges erőforrást megkapunk a forrástól. De valójában mit jelent ez a hozzájárulás? Mit kell tennünk, hogy jól végezzük a dolgunkat?

Vigyáznunk kell — jó gazdaként — a ránk bízott javakra, a ránk bízott életekre, ügyelnünk kell a rendelkezésre álló erőforrások zavartalan, zökkenőmentes körforgására. Emberként ez a kötelességünk. Ez az a bizonyos játék a Teremtővel, amely játék sikeressége nem másban mérhető, mint a teljes, boldog életben. Jó mi?

És most, nagy levegő… A Teremtés minden része ugyanezt teszi!

Minden része?

Na de, egy őznek, egy szöcskének vagy egy fűszálnak nincs is olyan elméje, mint az embernek! Nem baj. Nem szükséges elme ahhoz, hogy valami részt vegyen a nagy játékban. Az a valami, ami minden teremtett dologban azonos, pontosan tudja, hogy mikor mit kell tennie. Bizony, ez esetben is a lélekről beszélünk.

Vegyük észre, hogy az előbb említett körforgásban voltaképpen a lélek, vagyis a Teremtő Isten áramlik azért, hogy fenntartsa a Teremtés tökéletes művét. Vegyük észre azt is, hogy azt, amikor a szöcske megeszi a fűszálat, a szöcskét a gyík, a gyíkot egy ölyv és így tovább… csak az elménk láttatja veszteségnek, mi több tragédiának. Ez valójában nem más, mint az örök körforgás!

Ha más oldalról közelítjük, a fűszál, a szöcske és a gyík hozzájárulása a nagy egészhez nem más, mint áldozat. Az ő szempontjukból talán tudattalan, de semmivel sem kevésbé értékes, mintha tudatos lenne.

Erre pillanatnyilag mi vagyunk képesek, mi emberek. Ehhez azonban először is fel kell nőni a Feladathoz, amihez az első lépés valahogy fellebbenteni az elme illúziófüggönyét, ami eltakarja előlünk az Igazságot.

Tudatos lényként áldozatot hozni nagyon komoly kihívás, különös tekintettel arra, hogy végtelen lehetőségeink vannak azon túlmenően is, hogy feláldozzuk önmagunkat. Néha bizony erre is szükség lehet, a történelem nagyjai számtalan példát mutattak erre is, de a hétköznapok közegében ennél sokkal kevesebb is elég lehet, hogy jobbá tegyük a saját életünket vagy másokét — hogy jobbá tegyük a világot.

Az áldozat komolyságot, odaadást és szilárd elhatározást igényel. Van egy dolog, egy cselekvés ami egyesíti magában e három alkotóelemet. Ez a valami nem más, mint az IMA.

Hamarosan bővebben is szót ejtünk róla.

Szóval akkor most már (valamelyest) képben vagyunk Istent, a lelket és a szabad akaratot illetően, ideje szemügyre venni ezek közös, nagy projektjét — a Teremtést.

Talán mondanom sem kell, hogy az évezredeken keresztül intézményesen sugallt kép ezúttal is helytelen. Ennek a helytelen képnek köszönhető néhány, a közgondolkodásban jelenlévő értelmetlen dolog, amelyek közül az egyik egy vita, ami nagyjából kétszáz éve zajlik két intézmény — a tudomány és a vallás — között, hogy melyikük igazsága az „igazi”: a vallás által tanított kreacionizmus vagy a tudomány evolúciós elmélete?

Gondolom nem meglepő, ha azt mondom, hogy mindkettővel alapvető, koncepcionális problémák vannak. Az elsődleges gond, hogy egyik is, másik is az elme csapdájában született, emlékezzünk csak: az elme a saját létezésének ontológiai (lételméleti) alapjait, az anyag köré szőtt színes-szélesvásznú illúziótengerből vetette meg. Természetszerűleg a továbbiakban is mindkét elmélet ilyen, az anyaggal kapcsolatos képekre épül, kezdve a szakállas öregemberrel, bezárva az anyagot felépítő atomok golyócskái alkotta molekulák színes füzéreivel.

Az értelmetlenség további taglalása helyett nézzük, inkább miről is van valójában szó. Leírom emberi fogalmakkal.

A megnyilvánulatlan, örök teremtő erő „elhatározta”, hogy megnyilvánul. És lőn!…

Ennyi?

Ennyi…

Jó, akkor megpróbálom másképpen. Mi vagyunk a világmindenség legjobb, legfantáziadúsabb kőművesei és akarunk építeni egy házat. Egy soha nem volt, gyönyörű, tökéletes házat. Azért, hogy örömünket leljük benne. Azért, hogy azoknak is, akik majd benne laknak, múlhatatlan legyen az öröme. Sosem építettünk még ilyet, talán semmilyet sem, de nagyon akarjuk, nagyon, de nagyon és ez elég ahhoz, hogy sikerrel járjunk — minden szempontból. Mindegy, hogy a legkisebb részletekig tudjuk-e, milyen összetevői vannak egy ilyen háznak, elég, ha tudjuk, hogy a világ olyan, hogy benne van mindennek a lehetősége. Minden létrejöttének, minden létrehozásának a lehetősége. A varázspálca, ami ezt az egészet működésbe hozza nem más, mint az akarat. Nem tudni kell a részleteket, elég akarni, nagyon akarni és a dolog megtörténik.

Isten esetében ez az egész persze egy „kicsit” másképp néz ki, ő ugyanis az a kőműves, aki — velünk ellentétben — mindent tud és képes ebben a mindent tudásban szabályokat is felállítani. A végtelen tudatosság, a végtelen tér és idő, a végtelen hatás (mindenhatás) — az Abszolút, mint mondtuk. Emberi szavakra lefordítva, Isten tudta mi a cél és ennek érdekében létrehozta a szabályrendszert, és azt a dolgot, ami ezt a szabályrendszert a létrejötte pillanatától működtetni volt képes — önmaga kiáradását, amely önmagát mindközönségesen a lélekként képes értelmezni.

Ami minket, emberi alakban a lélek köré épült lényeket illet, néhány egyszerű szabály szerint létezhetünk. Ezeket a szabályokat nem lehetséges megkerülni, de át lehet hágni. Ez természetesen azt jelenti, hogy a szabályokat megszeghetjük, de nem mentesülhetünk a megfelelő következmények alól. Három nagyon fontos alapszabály van. Az egyik a szabad akarathoz köthető, és arról szól, hogy a lélek által hordozott végtelen teremtőerő tetszés szerinti felhasználásáért korlátlan felelősség terhel mindenkit. Röviden úgy fogalmazhatnánk: azt kapod, amit adsz. A tetteink, gondolataink következményei minden körülmények között visszahatnak ránk. Nincs mellébeszélés. Teljesen mindegy, az elme mit hazudozik össze-vissza önmagának, ezzel a dologgal jobb megbékélni. Annál is kevésbé érdemes a „sorssal” való alkudozásra vesztegetnünk az életünk drága idejét, mert ez egy egyszerű, önműködő szabály a Teremtésben, Istent ilyen értelemben hidegen hagyják az egyén által önmagának generált nyomorúságok. Hiszen mint mondtam, nincs eredendően semmi olyasmi, ami bárki sorsát már a startvonaltól negatívan befolyásolhatná, amely hatásnak ráadásul Isten lenne a forrása. Nem ő a felelős értünk. Bármi ilyesmi a szabad akaratból fakadó korábbi rossz döntésnek a következménye. Ez a szabály sokak számára ismerős lehet úgy is, mint a karma törvénye.

A másik fontos szabály az okság elve. Semmi sem ok nélkül való és minden valaminek az oka. A Teremtésben. Ezt azért szükséges hozzátenni, mert enélkül a megrögzött elme-imádók a formális logika szabálya szerint azzal gondolják kétségbe vonni Isten létét, hogy eszerint tehát neki is kellett valamilyen okának lennie. Ahogy már volt erről szó, az elme fogalmai számára kizárólag a Teremtés pillanata utántól nyílik lehetőség bármilyen jelenséget megragadni — idő, tér, végtelen, tudatosság, stb. —, e pillanat előtt minden az Abszolútum (tudományos kifejezéssel élve, szingularitás) elérhetetlenségébe olvad. A logika is. Maradjunk ennyiben.

A harmadik szabály a kegyelemmel kapcsolatos. A Teremtés minden alkotórészének mindaddig, amíg részt vesz a Teremtés fenntartásában, minden ehhez szükséges erőforrás a rendelkezésére bocsáttatik. „Ingyen” és „bérmentve”! A kegyelem lehetősége adott, nem kell kiérdemelni, viszont el lehet veszíteni. Ehhez az szükségeltetik, hogy az ember bűnt kövessen el. Emlékezzünk csak, mi a bűn: tudatos, ártó szándékú cselekedet. Gyakran elhangzik mentségképpen, hogy nem lehet bűn az, amiről az egyén nem tudja, hogy ártalmas mások számára — ez azonban csak az elme ostoba kifogása, hiszen mindannyiunknak ösztönösen tudnunk kell, hogy amitől mi magunk is ódzkodunk, az mások számára sem kívánatos, és ahogy az egyén félti a saját épségét, életét, ugyanígy tesz mindenki más is. (Most nem beszélve arról, ha valaki tényleg híján van a legalapvetőbb természetes ösztönöknek, mert az már az elme működésének súlyos fogyatékosságaira utal.)

Ez a három egyszerű szabály képezi az emberi létezés kereteit. Jobban belegondolva, sokak számára egészen jogosan tűnhet teljességgel érthetetlennek, hogyan nem képesek az emberek ezen szabályok szerint békességben, teljességben, boldogságban élni? Ami azt illeti — a korábbiak fényében —, teljesen nyilvánvaló erre a magyarázat: az emberek nincsenek tudatában az életüket meghatározó elveknek. Valami folyamatosan megakadályozza őket a tisztánlátásban. Méghozzá az elméjükön keresztül. Másutt már láthattuk, hogy az elme — a korlátosságánál fogva — mennyire kiszolgáltatott a megfelelő manipulációval szemben. E rosszhiszemű befolyásolás forrása nem pusztán a társadalmainkat jellemző rendszer, hanem valami mélyebb, sötétebb dolog, amely — nem mellesleg — magának a rendszernek legalapvetőbb működési elveit is meghatározza. Ez a valami nem más, mint a metafizikai GONOSZ. Ijesztő, ugye? Pedig ezen hatások ellen remek eszközeink vannak, ijedelemre semmi ok!

Koro megint halk szélzúgást vélt hallani, mint hajnalban is. Aztán mintha beszélgetés nagyon távoli foszlányai hatoltak volna el hozzá.

– Hallod? – fordult hirtelen a társához

– Mit? – kérdezett vissza az, még mindig a bejáratot bámulva.

Ilyen nincs. Valaki nevet odakint. Valaki beszélget Pronnal és jókat mulatnak. Röhögnek az ő kétségbeesésén. De hát nincs is kétségbeesve! Koro dühöngött belül. Szélzúgás. Minden mozdulatlan.

– Ezt a hangot, hallod? Valaki nevet.

Gent értetlen arccal fordult Koro felé.

– Nem, nem hallok semmit.

– A szél, az csak zúg, nem?…

– Jan – kezdte Gent lassan, mint aki nagyon fontolgatja a szavakat – itt… – aztán elakadt.

– Itt mi?

– Itt… nincs szél…

Koro arca meg sem rezzent. Befelé figyelt. Mi zúg akkor és hol? Koro minden erejét összeszedve koncentrált. Valahol bent az agyában valami félrekapcsolt. Meg kell találnia, most vagy soha. Egy ritka, világos pillanat áradt szét benne. Meg kell ragadnia az alkalmat, különben olyan hátrányba kerül, amit később már nem lehet behozni. Mit számít most a szél vagy a nevetés? Valamelyik nagy öreg mondta, hogy a belső nyugalom a legfontosabb. Arra kell törekedni és hogy mindez csak önerőből valósítható meg. Igen, olyat is mondott, hogy az erényből kifogyhatatlan tartalékaink vannak és a korlátainkból kell a fő erősségeinket felépíteni. Ki mondta? Ki mondta, hogy…

A sátor bejáratáról hirtelen félrelebbent a vászon. Pron hajolt be a nyíláson.

– Vegyetek cipőt! Kijöhettek, minden rendben.

– Isten hozott a Titánon, Jan – mondta diadalmas mosollyal az arcán Pron. Ez tehát az igazság. De mi a valóság?

Koro bizalmatlanul körülnézett. A láthatár két kilométernél nem lehetett messzebb s egészen addig körös-körül mindent, piszkosfehér, szürkés, göröngyös törmelék borított, ami Korot gumira emlékeztette. Mint az elhasználódott, piszkos radírmorzsalék, amit az ember lesöpör a papírról. Ilyesféle anyagból állt a táj.

Szürke halmok, sehol egy nagyobb kiemelkedés vagy bármi, amin a szem megakadhatott volna. Aztán Koro valami mozgást vett észre a távolban. Közel a talajhoz, megváltozott valami. Eltelt pár pillanat, mire Koro rájött, hogy a gumiszerű közegen afféle hosszanti, sűrűsödési hullám fut végig, követve a hepe-hupás domborzatot. Szemmel jól lehetett követni, ahogy közeledik.

– Hát ez?

A következő pillanatban elérte őket. Épp csak megrázkódott alattuk talaj és már tovább is haladt a jelenség. Miféle világ ez? Koro a fejük felett függő súlyos, sötét, az eget teljesen eltakaró felhőzetre emelte a tekintetét. A felhők lassú, nehéz gomolygással mozogtak tova, bár a szél nem fújt.

Koro a társaira nézett. Szerette volna úgy érezni magát, mint akiben minden megvilágosott. Látott mindent és megértett mindent.

– Tudsz még mutatni valamit?

Pron megint bólintott:

– Van nem messze egy hely. Ott szinte mindig rés van a felhőzeten. Bonyolult történet, ilyen degresszálódó Coriolis-erők instabil passzát-rendszerekben, meg ehhez hasonlók. Nem értek hozzá, ez a te szakterületed. Ott megbizonyosodhatsz a saját szemeddel. A kirándulás este javallott.

Újabb aprócska hullám ingatta meg a lábuk alatt a talajt. Úgy látszik a jelenség nem ritka errefelé.

– A tengelyforgás? – kérdezte Koro elgondolkodva, de nem kerülte el figyelmét Gent, amint riadt tekintetét Pronra veti.

– Huszonnégy óra – felelte Pron rezzenéstelen arccal.

– Huszonnégy? 

– Persze – tette hozzá Pron sietve –, ez az anyabolygóra vonatkoztatva értendő. A Naphoz viszonyítva nyilván másképp fest a dolog, már úgy értve, hogy a megvilágítottság ugye a keringési idő függvényében…

– Jó-jó, ezt értem – vágott közbe Koro. Ez most nyilván a mesedélután, gondolta. Most próbálják előre kimagyarázni az egész éjszakai szarságot. Hogy meddig van sötét, az adott ugye, de hogy meddig alszik az ember a sötéthez képest, az már más kérdés.

– Értek mindent ezzel kapcsolatban – mondta kissé türelmetlenül – de azt szeretném kérni Pron, hogy menjünk sorjában. Rendben? Mesélj el mindent elejétől, mintha teljesen kívülálló lennék…

– Hiszen az is vagy… – mondta megnyugtató mosollyal az arcán Pron – Rendben. A lényeglátásod. A legendás lényeglátásod…

Gent is mosolygott. Koro bizalmatlanul méregette őket. Ezek ketten rohadtul elégedettek valamivel.

Eltartott egy darabig, amíg Pronék kiörülték magukat Koro lényeglátásán. De még mielőtt Koro teljesen elvesztett a türelmét, Pron feléje fordult:

– Na jó, gyere, sétáljunk egyet – mondta derűs komolysággal és intett a fejével – Gent majd addig összekészül. 

A nevezett egyetértően bólintott.

– Teszünk egy kört itt a környéken, addig elmondok mindent – mondta Pron és már indult is. Koro követte.

A talaj Koro első benyomásainak megfelelően ruganyosan besüppedt a lépteik alatt.. Nem nagyon, csak amennyire a radírmorzsaléktól azt elvárható. Micsoda hülyeség! Ilyet még nem látott az ember.

Egy darabig szótlanul sétáltak, át a dimbes-dombos terepen, aztán amikor a sátorhoz képest hallótávolságon kívülre kerültek, Pron megállt és Koro felé fordult:

– Hol is kezdjem? – kérdezte mintegy magától a fejét vakargatva – … Biztos hallottál már arról, hogy miféle alapvető változásokat hozott a matematika és a fizika bizonyos területein, amikor bevezették az imaginárius számot. Tudod, négyzetgyök mínusz egy. Érted, azonos előjelű számok szorzata mindig pozitív. Egy számot pedig a gyökének önmagával való szorzata eredményez. Az előbbiek fényében adja magát, hogy semmiféle négyzetre elmelés nem eredményezhet negatív számot. Eddig világos?

Koro bólintott.

– Na, mármost, van itt egy másik probléma. Ehhez valamennyire hasonló, mégpedig a nullával való osztás. Ennek ugye, semmi értelme, mármint matematikai szempontból, mégpedig azért, mert ugye az osztás próbája a szorzás és bármivel is szorozzuk meg a nullát, az eredmény mindig csak nulla lesz, sosem lesz más, pozitív vagy negatív szám. Ezért aztán nincs értelmezve az olyan művelet, hogy ötben a nulla, érted? Ez az egész nagyon sokáig nem volt ügy a matematikában. Maga a kérdésfeltevés is teljességgel irreleváns volt. Eddig. Tudod régi álma a tudományos világnak, hogy végre létre jöjjön az einsteini relativitás és a kvantummechanika valamiféle szintézise, hogy ezáltal közvetlen összeköttetést lehessen teremteni a makro és a szubatomi világ között, úgy elméleti mint fizikai téren. Tudod, sokáig az volt a helyzet, hogy a két mérettartományban létező jelenségek és az őket leíró törvények nem voltak egymásba transzponálhatók. Ami igaz volt az egyikben, az nem állta meg a helyét a másikban. A két világ kölcsönhatásakor zavarbaejtő ellentmondások bukkantak fel, amelyeket nem lehetett feloldani. Nem lehetett tudni, mi az igazság? Csak az egyik, vagy csak a másik? Vagy egyik sem? És ha mindkettő, mi a kapocs, amely áthidalja a meglévő, kétségeket ébresztő távolságot? Aztán, amikor már egészen úgy tűnt, hogy meg kell tanulnunk együttélni ezzel a tudathasadásos helyzettel, feltűnt egy szakember, aki a jó fantaszta bámulatos érzékével a megfelelő módon tette fel a megfelelő kérdéseket, amelyek így szinte maguk válaszolták meg önmagukat. Talán ez az elméleti kutató legnagyobb kihívása. Merni felismerni a rendhagyó, újszerű válaszokat. Amik tudod  honnan jöttek végül is?…

Koro nemet intett.  

Pron elhallgatott. Valahová a távolba révedve állt, ügyet sem vetve Korora, akiben, minél többet hallott, annál nagyobb lett a hiányérzet. Hogy mindennek mennyi köze van a valósághoz? Jó kérdés. És a mindenbe mi értendő bele? Csakugyan minden?

– Kérdezhetek valamit, Pron?

A másik lassan feléje fordult.

– Most már nem kell Pronnak szólítanod – mondta.

Koronak valami hidegség futott végig a gerincén.

– Hát?

A másik mélyen Koro szemébe nézett.

– Nem kell Pronnak szólítanod.

– Miért, nem Pronnak hívnak?

Pron kényszeredetten elvigyorodott.

– Nem érted? Nem kell Pronnak szólítanod!

– Nem tudlak másképp szólítani, ha csak ezt a nevedet ismerem – mondta tényleg tanácstalanul Koro.

Pron nem szólt csak mosolygott.

– Miért, hogy hívnak? Mi a neved Pron? – kérdezte Koro kissé emelt hangon, de különös módon egy cseppet sem türelmetlenül.

– Mindegy – mondta a másik végre – nem érdekes. Majd biztos eszedbe jut. Van valami kérdésed az elhangzottakkal kapcsolatban? – váltott témát hirtelen Pron.

– Van – válaszolta Koro – Meg mással kapcsolatban is.

– Tessék, hallgatlak.

Koro elakadt. Most kéne valahogy penge éles logikával előadni a dolgot, hogy ne lehessen köntörfalazni, mellébeszélni. Felépíteni a mondanivalóját, hogy elsöpörjön minden felszínes ellenkezési kísérletet. Mivel is kezdje? Az idővel talán? De mi is volt az idővel? Többet aludtak a kelleténél, igen, ez az! De akkor mi van? Miért olyan fontos ez? Nem, a légkör inkább. Azzal kellene kezdenie. Miért érezte úgy, hogy a levegő belélegezhetetlen? Miért is? De hát, mit tudhat erről Pron? Hiszen az ő agyában lappangott ez a furcsa megérzés. Nem jó. Legyen akkor inkább a másik kettő éjszakai helycseréje. De mi van, ha csak ő, Koro emlékszik rosszul? Nem, az nem lehet. Valami azt súgta neki, hogy nem ő keverte össze a dolgokat. Már megint ezek a hülye megérzések. Megérzésekre nem lehet cáfolhatatlan érvelést alapozni. Micsoda rohadt egy helyzet!

– Pron – kezdte a maga számára is váratlanul. Őszintén meg fogja osztani a másikkal a kétségeit, bár az őszinteséggel teljes egészébén kiszolgáltatja magát, a másik javára módosítja az erőviszonyokat – Pron szeretném, ha ezt az egészet elmagyaráznád nekem. Tele vagyok kérdésekkel, de ezek többnyire sejtésekből, előfeltevésekből fakadnak. Vagy ami nem, arról pillanatok alatt bebizonyosodik, hogy a probléma tényszerű alapja minden további nélkül megkérdőjelezhető. Úgy érzem magam néha, mintha… – hirtelen abbahagyta. Pron kérdőn ráemelte a tekintetét.

– Folytasd!…

–  Pron – nyögte ki végül Koro –, hogy a picsába kerülünk a Titánra? Vagy azt akarod mondani, hogy létezik olyan, amikor az ember nem emlékszik egy több éves űrutazásra? Hol az űrhajó? Hol a leszállóegység? Mi a szar ez a remegős gumibolygó? És a légkör? A szondák utolsó adatai szerint szinte tiszta nitrogénből áll, nem számítva némi metánt, ammóniát meg nemesgázokat! Pron, lélegzem! Nem baj? És mi van azokkal a szaros Coriolis-erőkkel? Hogy az én szakterületem? Pron ne hülyüljünk meg! Életemben egyszer találkoztam ezzel a kifejezéssel, egy keresztrejtvényben, képzeld! Pron! Mi ez az egész? Ennyi hülyeség után, hihetek a szememnek? 

Pron arcán halvány mosoly futott át. Mint aki mindent tud, pont olyan volt. Mindent tud, de megtartja magának. 

– Kvantum-teleportáció… – mondta egyszer csak.

A szabad akarat a lélekből az emberi mivoltra kivetülő képesség, ahogy korábban szó volt róla, az isteni teremtőerő „kicsinyített” mása. A szabad akarat szabadsága valóban korlátok nélküli, de nem következmények nélkül való.

Itt rögtön mindjárt érdemes is egy pillanatra megállni, és egy másik irányból megközelíteni a dolgot, mert sokak számára nyilvánvalóan nem világos mit is jelent ez.

A világ — pontosabban az emberiség történelme — tele van szörnyű dolgokkal, háborúk, mészárlások, pusztítások egymás hegyén-hátán; a vallástalan emberek — nem véletlenül — hajlamosak mindeme szörnyűségre való hajlandóságot az emberi természet magától értetődő sajátosságának felfogni, a vallásos emberek pedig az előbb említett megpróbáltatásokat — a járványokkal, természeti katasztrófákkal együtt — Isten büntetéseként elkönyvelni. Az emberi létezés — sok esetben elkerülhető — nyomorúságára a kereszténység esetében az eredendő bűn szolgál magyarázatul, de ezzel kapcsolatban az Élet nagyon gyakran szolgál nyugtalanító mozzanatokkal: ártatlan gyermekek halnak szörnyű betegségekben korai halált, tiszta életű emberek kénytelenek keserves megpróbáltatásokat megélni, akár egy életen keresztül is, az élet sokszor érthetetlen módon állítja sorozatosan leküzdhetetlen akadályok elé az arra nem érdemeseket és még hosszasan sorolhatnánk. De nem tesszük.

Ahogy korábban is láthattuk, e téma körül is van pár kínzó ellentmondás, de ezek közül egyik sem annyira kínzó, hogy értelmes válaszokat szüljön. Érthetetlen az a belenyugvás, amivel a hívők elkönyvelik például azt, hogy habár a Mennyei Atya végtelen szeretettel viseltetik a gyermekei iránt és mindent megbocsát, az eredendő bűn miatt mégis megingathatatlan következetességgel bünteti őket. Jó, a Teremtő oka erre lehet az, hogy — már ami az isteni parancsolatokat illeti — az emberek megrögzött szabályszegők, és ezt valahogy szankcionálni kell, de mi a helyzet akkor, ha a megkövetelt szabálykövetéshez éppen az a tudás lenne szükséges, amelynek megszerzésére vonatkozó isteni tilalom megszegése vezetett magához az eredendő bűnhöz? Fogós kérdés. Vagy nem az?

A szabad akarat némileg árnyal a képen, de közelítsünk megint egy kicsit más irányból!

Az emberi történelem imént felemlített sajátosságaival kapcsolatban sokan fel szokták tenni azt a jogosnak tűnő kérdést, hogy ha Isten valóban annyira szereti az embert, hogyan engedheti meg ezt a rengeteg nyomorúságot az Élettel kapcsolatban, aminek tanúi vagyunk? Ez a kérdés kőkemény bizonyítéka annak, hogy az emberek általában, az intézményesített vallásosság tanításaival ellentétben — vagy annak megfelelően —, a legkevésbé sem értik ezt a felhajtást a szabad akarattal kapcsolatban. Pedig a dolog nagyon egyszerű, ha számításba vesszük a szabad akarat valódi jelentését és a vele elválaszthatatlanul összetartozó korlátlan felelősség fogalmát. A szabad akarat korlátlansága — a hozzá kapcsolódó felelősséggel — csak Isten feltétlen szeretetének fényében értelmezhető egyáltalán, másképpen, ha Isten bármilyen korlátot szabna, a szeretete többé már nem lehetne feltételek nélkül való. Bonyolult? Nem hinnénk. Gondoljuk csak végig! Egy kevés józan megfontolás, és a történelem minden vihara minden további kérdés nélkül megmagyarázható az ember rossz döntéseinek következményeként. Ennek magyarázata lehet a tudatlanság, de lehet egy egészen más minőség is, amelynek magyarázatát egy későbbi időre kell halasztanunk.

Most már láthatjuk a szabad akarattal járó lehetőségek helytelen felhasználásának következményeit. De ez az éremnek természetesen csak az egyik oldala. A szabad akarat felhasználható a jó cél érdekében is. A Teremtés működéséhez hozzájárulni — ez a mindenkori helyes döntés fő kritériuma, de ez még nem minden. A helyes döntés netovábbja, ha a cél érdekében készen állunk akár önmagunkat is teljesen odaadni. Az önfeláldozás — bármilyen formáját is vesszük — a legtöbb, amit az egyén az isteni Tervért megtehet. Ez az adomány az ÁLDOZAT.

Rövidesen az áldozat témakörét is körüljárjuk.