txaba_thot blogja

Az ösvény egy rövid szakaszon kiért a fák közül. Az ereszkedő nap fényében láthatóvá vált, hogy a hegyoldal meredeken szakadt le a völgybe, aminek túloldalán dimbes-dombos, nagyrészt erdő borította táj húzódott a látóhatárig. Ez már jó volt egy emléknek.

A férfi nem volt különösebben fáradt, a látvány hatására mégis leült a földre, hátát egy poros sziklának vetve. Néhány perc és a nap narancsszín korongjába már bele lehet nézni. Ha most azonnal visszaindulna, a teljes sötét előtt akkor sem érne vissza az úthoz. Felesleges kapkodni.

A napkorong széle elérte egy, a többi fölé emelkedő domb fáit. A tájnak kezdtek más hangjai lenni, mint napközben voltak. A közeledő estének más dalokat énekeltek a madarak, a tücsökzenére egy másik világ kapui kezdtek kinyílni. A fák lombjai mély sóhajtozással búcsúztatták a lenyugvó napot.

Mintha minden rám figyelne, gondolta a férfi és nem tudta eldönteni, hogy ébren van-e, vagy álmodik. A hozzá legközelebb álló fák egy különös szélfuvallat hatására összehajoltak a feje felett, mintha a naplemente látványát akarták volna eltakarni előle. Elszenderedtem volna? A fák hajladoztak a szélrohamban, körös-körül éjszakai bogarak reppentek fel. Hol van a naplementém?

Súlyos lepkék zúgtak körülötte, a völgy fölötti égen denevérek csaptak át. Mintha minden körülöttem táncolna! A föld életre kelt, nem látta, csak érzékelte, hogy a talpa alatt vagy ahol ült, milliónyi élet nyüzsög, apró szikrák mindenütt, csupa-csupa élet, minden egyszerre, az ő gyönyörűségére kezdett valami megfoghatatlan kavargásba. Elaludtam, gondolta, ez is jó lesz egy emléknek, de különösnek találta, hogy az erdei sétájáról éppen egy ilyen emléket őrizzen meg a jövőnek. Alszom, de a valóságot álmodom, gondolta megint. De álmában nem így gondolkodik az ember!

Felnézett.

Az ég már nem vörös volt, kéken izzott, a hegy felett látszó nap vakító, fehér fénnyel tűzött rá, a szemét érdekes módon nem bántotta az éles fény. Mi ez?

A szeme sarkából valami furcsát pillantott meg, de ahogy odakapta a tekintetét, az alak a látótere szélére ugrott. Valaki állt nem messze tőle.

— Ki az? Van ott valaki? — kérdezte ijedten, mert érezte, hogy a különös helyzetre nem tud megfelelően reagálni.

— Ki az? Van ott valaki? — még egyszer meg kellett kérdeznie, hogy rájöjjön, nem a saját hangján szól az ismeretlenhez. Ez nem az én hangom, méghozzá azért, mert nem a fülemmel hallom. Nem hallok semmit sem.

— Ki van ott?

A saját hangját nem hallotta, hanem érezte, ahogyan azt is, hogy a lassan felszikrázó félelmének nem a szeme sarkában imbolygó alak a forrása, hanem saját maga.

— Miért teszel fel olyan kérdést, amire tudod a választ? — válaszolt kérdéssel az elmosódott alak.

A férfi az égre nézett. Ahol az imént még a napot látta, ott most a hold volt. Ilyen gyorsan beesteledett volna?

— Nem tudom a választ — mondta maga elé, aztán hozzátette — Annyi mindenre nem tudom a választ…

— Ha te mondod — a másik inkább jókedvűnek tűnt — De ahogy gondolod, folytathatjuk így is. Viszont akkor inkább elölről kéne kezdenünk.

A férfi agyában sebesen kergetőztek a gondolatok. Az nem volt kérdés, hogy valami megváltozott a világban, csak az nem volt világos, hogy miatta vagy tőle függetlenül. Mielőtt viszont bármit is tenne, egy valamit tisztáznia kell önmagával. Veszélyben vagyok?

— Ez már megint egy olyan kérdés… — válaszolt a másik a még fel sem tett kérdésére.

Összerezzent.

— Én csak azt akartam, hogy a világ tudja, hogy itt vagyok — mondta zavartan.

— Akkor jól csináltad!... Tudja.

— Régóta találkozni akartam vele. És azt gondoltam elég, ha csak akarom.

Az elmosódott alak mintha bólintott volna. Hogy bólint egy elmosódott alak?

— Ki vagy? — kérdezte a férfi.

A másik mintha gondterheltté vált volna.

— Nézd, haladhatnánk nagyobb léptekkel, de te mindig visszaugrasz… Találkozni akartál velem, hát itt vagyok. Ha megnézel, segíteni fog?

A férfi zavarba jött.

— Nem tudom. Talán.

— Jó, akkor nézz rám!

A férfi lassan a másik felé fordította a fejét. Az alak ezúttal nem ugrott a látómezeje szélére.

— Nem látlak tisztán, de mintha… Mintha te én volnál… Lehetséges ez?

— Persze, minden lehetséges.

Etelt néhány másodpercnyi idő.

— Embernek látlak.

— Ez nyilvánvaló.

— Akkor ez még mindig az én elmém — mondta a férfi elszomorodva. — Ezért olyan, mintha magamat látnám…

— Ez baj volna?

— Az elme hazudik!

Úgy tűnt, az ismeretlen kuncog magában.

— Ne legyél igazságtalan! A hazug elme hazudik, az igazságra törekvő elme célba ér. Találkozni akartál velem és itt vagyok, nem?

— És ha ez csak a elme játéka?

Az idegen megrázta a fejét.

— Tudod mit? Tegyél egy próbát! Tedd félre a kérdéseket! Csak egyszerűen mondj valamit! Így talán kiderül, játszik-e veled az elméd.

A férfiben hirtelen a feje tetejére állt minden, még arra sem maradt ideje, hogy a szokásos, bizonytalankodó kérdés megfogalmazódjon benne.

— Látni akarlak! — bukott ki belőle szinte azonnal és az addig érzékelt világ egy szemvillanás alatt megszűnt létezni. Az égen ragyogó hold milliárdnyi vakító szikrává robbant, amik együttes fénye valósággal átégette az egész lényét. Ugyanabban a pillanatban az elméjének a látásra vonatkozó tudatfolyama úgy pattant el, mint egy túlfeszített húr, és ugyanígy szakadt meg mindenfajta érzékeléssel a kapcsolata. Nem látta többé a fényt, nem hallotta a hangokat — nem érzett többé semmit. Csak tudta, hogy mi történik körülötte. Minden történik körülötte…

A milliárdnyi szikra özönében érezte az előtte elterülő tájat, de nem is érezte, csak tudta, de nem a tudatával tudta, hanem az örök időktől való jelenléte által, hogy minden a helyén van a világban, pontosan úgy, ahogy lennie kell.

— Nem maradhatnánk mindig így? — kérdezte a homályos alakot.

— Hiszen mindig így vagyunk.

— Mindig látni akarlak!

— Mindig látsz.

A férfi türelmetlenül legyintett.

— Persze, tudom! De… hogy fognak megtalálni a többiek?

Az ismeretlen úgy tett, mintha gondolkozna.

— Mondjuk… mutasd meg nekik te az utat!

— Hogyan? — kérdezte azonnal a férfi és már hallotta is a választ.

— Úgy tűnik, nehezen hagysz fel ezzel a különös szokásoddal…

A férfit hirtelen elborította a magány, de az ismeretlen nem hagyta annyiban:

— Találkozni akartál velem és megkerestél, látni akartál engem és láttál — nekem nehogy azzal gyere, hogy egyedül vagy!

A tájon valami halvány ragyogás hullámzott tova, ahogy az idegen felnevetett.

— Na, ez most az elméd játéka! De ne hagyd magad!

A férfi mintha álomból ocsúdott volna, zavartan felnézett. A nap lemenőben volt, korongjának széle elérte egy, a többi fölé emelkedő domb fáit. Igyekeznem kell, gondolta, késő este lesz, mire leérek az útig.

Könnyű szívvel indult meg lefelé az ösvényen az egyre sötétedő erdőben. A lábai valahogy mindig megtalálták a következő lépést. Talán az ösvény, talán az erdő, talán valami más vigyázta a lépteit, de ő csak a boldogságot érezte, ami milliárdnyi vakító szikra özöneként áradt ki a szívéből a világba.

Talán úgy lesz a legegyszerűbb, ha elmondok egy példázatot a tudatosságról.

Egy családapa egy fárasztó nap estéjén, amikor már mind a három gyerek ágyban volt, anyuka pedig még a konyhában csomagolta a másnapi tízóraikat, elpilledve nyomogatta a tévé távkapcsolóján a gombokat, amikor hogy, hogy nem, egy természetfilm csatornára kapcsolt. A környezetszennyezésről szólt a dokumentumfilm és elborzasztó képek rohamozták meg szinte azonnal, a mindent elárasztó műanyagtól haldokló állatokról, pusztuló erdőkről, agyonszennyezett vizekről, szmogról és minden efféléről. A családapa máskor is látott már ilyesmit, de most talán az idő tehette vagy a fáradtság, hogy a látottak mélyen megrázták a lelkivilágát. Komoly, fojtogató lelkiismeret furdalás kerítette hatalmába olyannyira, hogy lefekvés után is még sokára jött álom a szemére.

Reggel zaklatottan ébredt és ez még csak fokozódott, amikor indulás előtt a kukában meglátta az előző napi vacsora és tízórai készítés maradványait: ők öten egy nap alatt is tekintélyes mennyiségű szemetet termeltek, és még hátra van a hét többi napja, a többi hét, a többi hónap és remélhetőleg még nagyon sok év...

Napközben aztán eszébe jutott a megoldás. De hiszen a ház végénél, a sarkon ott áll a négy hatalmas konténer, amikbe válogatva lehet gyűjteni a szemetet és hát a filmben is azt mondták okos, a természetért aggódó emberek, hogy már ezzel is nagyban hozzá lehet járulni a környezetszennyezés mérséklődéséhez. Apuka nagyon megnyugodott és este, leckeírás után leültette a kis csapatot a nappaliban, hogy vázolja számukra a jövő tennivalóit. A család várakozáson felül lelkesen fogadta az ötletet, már másnap neki is láttak a válogatásnak.

A kezdeti lelkesedés azonban idővel lanyhulni kezdett, ahogy múltak a hetek, hónapok, egyre gyakrabban fordult elő, hogy egész héten már senkinek sem jutott eszébe a szelektív hulladékgyűjtés, sokszor csak a szemét elszállításának előestéjén kezdett a család kapkodva eleget tenni az önkéntes vállalás teljesítésének. A családapa elégedetlen volt a társaság eltökéltségével, de nem tehetett egyebet a szóbeli buzdításnál, amivel lényegében saját magánál sem ért el különösebb eredményt. Azzal nyugtatta magát, hogy a dolog, ha döcögve is, mégis csak megy valahogy. Fogalma sem volt arról, mit tehetne annak érdekében, hogy az ügy fontossága valahogy jobban a családja hétköznapjainak előterében legyen.

Aztán egy nap a családapánknak, mert amúgy is egy nagyon jófej férj és apa volt, egy családi nagybevásárlás közben, a bevásárlókocsit tolva, megvilágosodása támadt! A kocsi tele gondosan kiválogatott termékekkel, színesen csomagolt árucikkekkel, mindenkinek amit szeret — de itt valami súlyos hiba van! Az általuk választott megoldás, a szelektív szemétgyűjtés nem lehet megoldás a problémára, ha egyszer az amit ők maguk csinálnak, az a gondok forrása — ők maguk állítják elő a problémát! Itt tolják maguk előtt, a pénztárnál kifizetik, berakják a kocsiba és hazaviszik... Apuka okos ember volt. Meg is rémült a gondolattól, ahová kilyukadt. Tudta, hogy ez egyelőre meghaladja a többiek felfogóképességét, szóval egyedül kell nekivágnia a dolognak: attól a naptól kezdve, ha csak a többieknek nem jutott eszébe, nem erőltette a szemétválogatást, viszont ahányszor csak vásárolni ment, mindenhol csak a szemetet látta. Keserves volt eleinte, de aztán belerázódott. Hónapokkal később vették észre a többiek, hogy a válogatnivalók között legfeljebb már csak papírzacskók vannak, azok is egyre csökkenő számban.

Eddig a történet. Talán világos a fentiekből, hogy mi a tudatosság: nem valami pillanatnyi, akár csak vissza-visszatérő elmefelvillanás. Tudatosnak lenni valami felől annyit jelent, hogy a gondolataim által szünet nélkül a része vagyok a dolognak, s a dolog is a részem. Benne élek a tudatosságom tárgyában.

Egy közbevetőleges kérdés: akkor mit jelent tudatosnak lenni Isten felől?

Amint látható, a tudatosság az ember szellemi felemelkedésének szempontjából nehezen túlbecsülhető fontossággal bír. Mégis, a legtöbbünk számára jószerével ismeretlen ez az állapot. De mi lehet ennek az oka? A válasz egyszerű, bár egyáltalán nem kézenfekvő. A tudatosságot az emberi szellemben betöltött helyéről kitúrta valami, ami bizonytalan, megfoghatatlan és nem közelebb visz a lényeghez, hanem inkább eltávolít attól. Ez a valami nem más, mint a HIT.

A következő írásban a hitről fogok néhány szót szólni.

Önismeret nélkül az ember képtelen elérni bármiféle szellemi célt, nem hogy a megvilágosodást. Önismeret nélkül valójában nincs önálló emberi létezés, anélkül szinte kizárólag a külvilág határozza meg az embert. Önismeret nélkül lehetetlen kiszabadulni az emberiség túlnyomó többségét alkotó tömegből, amely minden látszat ellenére a legkevésbé sem irányítja, inkább csak elszenvedi az életet.

Az általam használt fogalmak vagy a köztük lévő viszony meghatározása nem feltétlenül esik egybe a közkeletűen elfogadottal, de ez ne zavarjon meg senkit. Lesz értelme annak, amit leírok.

Mondják, hogy az ember tiszta lappal születik. Ez nem teljesen igaz, de a részletektől most tekintsünk el. Tiszta lap, egy fehér papírlap, amire az élet folyamán rákerülnek az egyént érintő dolgok. Szép hasonlat, de ki fog derülni, hogy számunkra nem egészen jól használható. Ajánlok egy másikat, egy jobbat.

Képzeljünk el egy hatalmas szekrényt, csak fiókjai vannak, abból viszont nagyon sok. Születés után mindannyian egy ilyen szekrény vagyunk, nyitott, üres fiókokkal, amikbe dolgoknak kell kerülniük. Úgy van, mintáknak! Minden egyes fióknak megvan a maga saját tartalma, amit befogadhat, semmi mást. Lényegében arról van szó, hogy lehetőség volna az élet minden helyzetével kapcsolatos minden emberi viselkedésből mintát begyűjtenünk, de könnyen belátható, hogy ez nem tud megtörténni. Gyakorlatilag sem és szükség sincs rá, hiszen bőven megfelelő, ha a születésünknek megfelelő, előttünk álló élettel kapcsolatban teszünk szert megfelelő mintaarzenálra. Sajnos, szubjektív okokból ez sem tud megtörténni, de ez most mellékes.

Ami lényeges viszont, hogy a szekrény fiókjainak van három kellemetlen tulajdonsága. Az egyik, hogy mindegyiknek — a tartalom milyenségétől függő — "nyitvatartási" ideje van, amelynek leteltével a fiók — függetlenül attól, hogy egyáltalán került-e bele valami — bezárul. A másik, hogy a bezárult fiókot az élet további részében többé már nem lehet kinyitni. Csak azoknak okoz nehézséget a harmadik tulajdonság, akik eljutnak az önismereti túrán a saját szekrényükig. Ez pedig az, hogy az üres fiókokról nem lehet megállapítani, hogy mi hiányzik belőlük. Ez a legkellemetlenebb, de ezzel a nehézséggel csak kevesen szembesülnek. Nem meglepő módon az ember mivoltunk legalapvetőbb összetevőire van a legkevesebb idő. A kapcsolódás, a kötődés, a ragaszkodás, a bizalom képességének fiókjai tragikusan hamar bezárulnak, ennek minden szomorú következményével. Nagyjából a felnőttkor elejére bezárul az utolsó fiók is, a személyiség legalapvetőbb része, a "zsigeri" mintakészletünk, amivel az élet helyzetei, eseményei, konfliktusai elé nézünk — elkészült. Ez az egó.

Az élet hátralévő részében már csak a szekrény tetejére pakolászhatunk dolgokat, amely dolgokat ugyan le nem vehetjük, de elég tág határok között rendezgethetjük. Ezek a tudásunk és a tapasztalataink.

Az egó egy zárt rendszer, amely nem képes önállóan és közvetlenül kapcsolatba lépni a külvilággal. Ehhez egy különös eszközt hoz létre, a fiókokban található alkotóelemek kölcsönhatásának segítségével, egy kavargó, burjánzó, zavaros valamit, ami mást se tesz, mániákusan csak a külvilággal és önmagával foglalatoskodik. Ez a valami az ELME.

Róla a következőkben írok majd valamikor.

  A korszak általános vélekedésével ellentétben — mivel minden relatív, nem létezhet semmi abszolút —, igenis létezik végső igazság. A gondolatától — túl a liberalizmus világellenességén — sokan azért ódzkodnak, mert nem képesek felfogni, hogy bár ezen igazság mindenek felett áll, mégis egyszerűen elgondolható és megérthető. Főleg, ha az embertől amúgy nem áll távol Isten gondolata, illetve a hozzá szellemi, lelki szükségletből fakadó közeledés.

A végső igazság — vagyis Igazság — könnyen elgondolható. Ami vele kapcsolatban nehézséget okoz, az az, hogy mit kezdjünk ezzel a végtelenül egyszerű gondolattal? A titok nyitja ugyanis nem az elgondolásban, hanem a hozzá való viszonyban, a hozzáállásban van. Az őseink életében a hitvilágukon keresztül jelen lehetett a hétköznapok legjelentéktelenebb mozzanataiban is. Külön jelképe volt a rovásban, a „gy” jel, amely kiejtve: egy. Az egyszerű jelnek — két vízszintes, párhuzamos vonást merőlegesen metsző harmadik — igen mély jelentése van (lásd: Grandpierre Attila előadását az élő világegyetemről), egyszerűségében a végső Igazságot, a Teremtés leglényegét szimbolizálja: MINDEN EGY.

Ugye, hogy tényleg nem bonyolult? Minden egy, persze, hát ezt eddig is tudhattuk, de mitől olyan drámai ez a gondolat? Nem az igazából, drámaivá attól fog válni, ha képessé válunk leküzdeni a vele kapcsolatos, előbb már említett nehézséget: ugyanis bármivel kapcsolatban is gondolkodunk, nem a gondolat fontos, hanem a dologgal kapcsolatos TUDATOSSÁG.

Hogy ez mit jelent, leírom a tudatosságról szóló, valamelyik következő írásban.

A filozófia nem oktalan köldöknézés.
A filozófia célja a lét nem kézzel fogható dimenzióinak megragadása,
egy nem kézzel fogható eszköz, a bölcselet segítségével.

A blogot kísérleti jelleggel hoztam létre, a tartalmát legelőször az A Jövő Emlékei (http://www.ajovoemlekei.hu/) oldalon, később a Facebookon, egy azonos nevű blogban tettem közzé.
Az ok nem a szereplési vágy volt, hanem sokkal inkább az, hogy a mostani kavargó és nem sok jót sejtető időszakban egyszerűen rendszerezni szerettem volna a fejemben rendszerezetlen gondolatokat.

A megfogalmazott gondolatok egy idestova huszonöt éven át tartó önismereti utazás eredményeképpen jöttek létre.

Súlyos idők közelegnek - és még sokkal súlyosabbak követik őket -, amelyeket nem lehetséges túlélni anélkül, hogy az ember meg ne értené a világ működését - benne természetesen saját magával.

A feladat nagy, de nem megoldhatatlan. A sikerhez azonban elengedhetetlen, hogy felismerjük a keresés helyes irányát, amit láthatóan sokan nem jól azonosítanak be: nem kívülről befelé, hanem fordítva, belülről kifelé kell haladni.

A blog ehhez a kereséshez kíván segítséget nyújtani.

"Odakint minden út véget ér valahol. Csak a belső út vezet a végtelenbe."