txaba_thot blogja

Nagyon nehéz témához érkeztünk és ez nem kizárólag a bonyolultságából fakad — sokkal inkább a hozzá fűződő érzelmeinkből. Gondoljuk csak el, valaki azt mondja valami számunkra — legalábbis látszólag — életbevágóan fontos dologról, hogy úgy ahogy van, rossz. Hát ez eléggé mellbevágó tud lenni, nem? Na, hát a civilizációnkkal pontosan ez a helyzet.

De menjünk sorjában.

Mit mondhatunk el a civilizációnk alapjairól?

Legelsősorban is, hogy lényegét tekintve anyagelvű. Ezt nem nehéz felfedezni, hiszen a civilizáció keretei között zajló élet minden mozzanata az anyag köré szerveződik. Az anyag érzékelése, az anyag ismerete, az anyag birtoklása áll a mindennapok középpontjában. Ebből fakad a vele kapcsolatos — a civilizáció egész szerkezetét egyébiránt szétfeszítő — legádázabb ellentmondás is: mivel az anyag a körülvevő világban, közelebbről a Természetben található, az anyag megszerzése, kiaknázása a Természet leigázásában és kihasználásában, végső soron elpusztításában ölt testet.

Ezzel szoros összefüggésben mindenképpen idekívánkozik, hogy a civilizáció szerkezetét egymással szorosan együttműködő intézmények hálózata alkotja. Az intézményekre bővebben is ki kell hamarosan térnünk, itt legyen elég annyi, hogy az egyik legfontosabb intézményt gazdaságnak hívják és a működésének alapelve már önmagában is ellentmond a Teremtés szellemiségének. Emlékezzünk csak vissza, korábban, az Istenről szóló fejezetben már szóba került az Egyensúly Törvénye, ami röviden annyit mond, hogy minden létező, amennyi erőforráshoz hozzájut az ingyen kegyelem által, ugyanannyit vissza is kell szolgáltatnia az örök körforgásba. A dolog rém praktikus! A szükséges — és elégséges — mennyiségű erőforrás visszajuttatása ugyanis teljesen önműködően zajlik, az élet esetében ez egészen kézzelfogható — az élet elmúltával az egyenletben levő egyenlőségjel túloldalára igen rövid időn belül egy nulla kerül. Gondolja végig mindenki mi történik akkor, ha az élő szervezet valamiképpen a szükségesnél jóval több erőforrást vont volna bele a működésébe! Könnyebb megérteni a dolgot, ha a létfenntartással kapcsolatban nem csak az elfogyasztott anyagot, hanem a felhasznált energiát is számításba vesszük.

Az imént említett, gazdasággal kapcsolatos alapelv a végtelen és lehetőség szerint egyre növekvő ütemű növekedés kívánalmában nyilvánul meg. Ez az az alapelv, amelynek mentén a gazdaság a legnagyobb közegyetértés által övezve működik, holott szemmel is jól látható, hogy mindeközben a környező világ megsemmisül.

Habár az egyre több erőforrást igénylő, kitermelő és előállító gazdaság a javakat egyre nagyobb mennyiségben teremti elő, ezen javak elosztását illetően azonban mégis az egész világra kiterjedő, durva egyenlőtlenségeket figyelhetünk meg. Ez is egy igen különös ellentmondás!

A teljesség igénye nélkül ejtsünk szót a civilizáció néhány további intézményéről. Mielőtt ebbe belevágnánk, a vizsgálódásunk tárgyát kétfelé kell választanunk. A civilizációnk bonyolult szerkezetét valós illetve elvont intézmények szövevényes hálózata alkotja.

A valós intézmények második legfontosabbika a politika, amelynek célja tulajdonképpen a gazdaság torz működésének a társadalmakkal való elfogadtatása amellett, hogy a politikát működtető viszonylag szűk társadalmi csoport az egyik jelentős haszonélvezője a fentebb említett elosztásbeli egyenlőtlenségnek. Hasonló okból van szükség a médiára is, ami az emberi gondolkodás befolyásolásának legfontosabb eszköze. Meg kell említenünk e helyütt a tudományt is, amelynek eredeti célja — a világ megismerése —, már csak elenyésző jelentőséggel bír, fő működési területe jó ideje a gazdaság érdekeinek kiszolgálása, szinte kizárólag a haszonszerzést tartva szem előtt. Nagyon fontos eleme az intézmények hálózatának az oktatás. Gondolhatnánk, hogy az élettel kapcsolatos tudás átadására jövő generációinak az oktatás a legideálisabb terepe. Ez azonban nem így van, a mindenkori következő nemzedék felkészítése akkor megfelelő, ha az az oktatási rendszerben az intézményekhez való minél jobb igazodást sajátítja el. Intézmény ezeken kívül a művészet is, ami látszólag az ember szellemi-lelki épülését szolgálja, azonban ez sem fedi a valóságot, hiszen többnyire a művészet sem más, mint a haszonszerzésnek egy különleges módja. Az intézmények közé tartozik az igazságszolgáltatás is, aminek az adott keretek között vajmi kevés köze van az igazsághoz, sokkal inkább valamiféle mesterségesen megkonstruált jogrendszerhez, aminek igen jól érzékelhetően nincs más célja, mint elfedni az átlagember elől a mindennapokkal kapcsolatos valóságot.

A sort hosszasan folytathatnánk, viszont kicsit általánosabban megközelítve a kérdést már most leszögezhetjük, hogy a civilizáción belül lényegében minden intézmény. Végül, de nem utolsó sorban meg kell említenünk mind közül a legfontosabbat, ami tulajdonképpen keretbe foglalja az imént említett intézményeket, ez pedig az állam. Az állam elviekben egy emberi közösség működésének — ennél fogva fennmaradásának — legfőbb eszköze lenne, az imént felsorolt civilizációs jellegzetességek azonban egyértelműen ellentmondanak ennek.

Teljesen jogosan merülhet fel a kérdés, mire jó az, ha valami intézmény? Hát, ami minket, egyszerű halandókat illet, kijelenthetjük, hogy nagyjából semmire. Az intézmények legfontosabb tulajdonsága, hogy eltűnik belőlük az ember. Ez még akkor is így van, ha amúgy a legtöbb intézménynek van "arca", ami általánosságban a vezetőjével azonosítható. Ez azonban ne tévesszen meg senkit, valójában nincs másról szó, minthogy az emberrel együtt a felelősség is eltüntethető. A felelősség eltűnésével pedig mód nyílik arra, hogy egy — a társadalom életére rendkívül káros — jelenség felbukkanjon: a hétköznapi valóság manipulálásának lehetősége.

Mielőtt belevágnánk a civilizáció szövetének szétbontogatásába, röviden és általánosságban még ki kell térnünk az elvont intézményekre is. Ezek a legtöbbször magatartásformákat határoznak meg a társadalom tagjai számára, mégpedig azon célból, hogy az egyén a lehető legjobban legyen képes illeszkedni az intézményrendszerbe.

A félreértések elkerülése érdekében valamit nyomatékosan le kell szögeznünk: az elvont intézmények legnagyobb része az emberi közösségek működésének, mi több fennmaradásának fontos kellékei. Más lapra tartozik, hogy a civilizáció keretei között ezek nagy része is eltorzult, szerepük megváltozott, jelentőségük elcsökevényesedett. A jobb érthetőség kedvéért, néhány elvont intézmény: a család, a házasság, a vallásosság, kötelesség, hazaszeretet, a férfi-női viszonyrendszer, és így tovább. Talán egyszerűbb megérteni az elvont intézményeket, ha arra gondolunk, hogy ezek nem pusztán fogalmak, hanem kivétel nélkül valamiféle magatartásforma-rendszert határoznak meg, amelyek jellemzően az emberi közösség létezésének egy-egy fontos részét szabályozzák.

Ezek után talán már nem lesz váratlan, ha azt mondom, hogy a valóságos intézmények lényegében az elvont intézmények kiszorítására alakultak ki. Mondok példákat. Itt van mindjárt a természetben élő ember vallásossága, ami rendesen az emberen túli, az ember feletti valósággal való kapcsolat személyes tapasztalatából fakad. Helyette ott van az egyház dogmatizmusa. Vagy a velünk született igazságérzet helyébe lépett személytelen jogrendszer. Vagy az ugyancsak a születésünk pillanatától működő, a környezetünkkel való ösztönös egyensúlyra törekvésünk helyett ott van az orvostudomány. Vagy a teremtett világ — benne az életünk — megbecsülése helyett a pénz. Ne feledkezzünk el a tapasztalatok jelentette tudásról sem, ami helyett ott az információ. És még hosszasan sorolhatnánk.

Már ebből is látszik, hogy itt valami nagyon nagy baj van. Pedig a java még csak most jön!

Ha kicsit jobban megvizsgáljuk a civilizáció alapjait képező intézményeket, észrevehetünk valami furcsaságot. Vegyük például a gazdaságot. A gazdaságnak valójában csak kisebb részét képezi az értékteremtés, a nagyobbik része nem áll másból, mint a javak közvetítéséből — ez a kereskedelem. Kereskedni bármivel lehet, még olyan dolgokkal is, amik nem léteznek, gondoljunk csak a pénzpiacokra. Vagy vegyük a médiát, ami információkkal kereskedik, ráadásul ezek jelentős része sem a valóság leírására létrehozott információ. A tudomány sajátos — nem feltétlenül a társadalmak érdekeit tükröző — szempontok szerint csoportosított tudást közvetít a világ és a társadalmak között.

Azt kell látnunk, hogy a civilizáció keretei között zajló életünk szinte másról sem szól, minthogy különböző elosztó- és közvetítőrendszerek folyamatai között bolyongunk, kiszolgáltatva intézményeknek, amelyek működéséről nem sokat tudunk és amelyek tetszés szerint manipulálhatják az életünknek tulajdonképpen bármelyik részét.

Emlékszünk még a gonoszról szóló bejegyzésben leírtakra? Mi is volt a legfőbb tulajdonsága? Teremteni nem képes, legfeljebb közvetít... Hogyan?!

A következtetés helytálló, bármilyen ijesztő is. A civilizáció a gonosz felségterületévé lett, ha egyáltalán nem volt az már a kezdetektől fogva.

Gondoljunk bele, itt ez a csodálatos, szépségben, javakban bővelkedő bolygó, ahol a belátható történelmen keresztül mindig, mindenhol és minden rosszra fordult! Valami, mélyben munkálkodó erő folyvást kikezd, elsilányít, végül elpusztít mindent, ami önmagában értékes és a létezés teljességéhez nélkülözhetetlen lenne. Megszámlálhatatlan növény- és állatfaj halt már ki az idők során, de nem élhették túl ennek az erőnek a rombolását emberi kultúrák tucatjai se, pedig a történelem — legalábbis a hivatalos álláspont szerint — még csak tízezer éve tart… A változás mostanra — rossz értelemben — csak annyi, hogy a technológia fejlődésével a romlás egyre vadabbul, egyre ellenállhatatlanabb erővel zajlik — de meddig még?

Nyomasztó gondolatok. Ha kicsit jobban elmélyedünk a körülöttünk zajló élet felszín alatti folyamataiban, mindenhol ezt a sötét, baljóslatú távlattalanságot találjuk — nem csoda, ha a társadalmaink kétségbe esetten menekülnek a realitások elől, méghozzá olyan módon, amit az elanyagiasodott, emberi minőségéből kivetkőzött civilizáció kínál: a fogyasztás mindent lealacsonyító és elsorvasztó létmódjába merülve.

A civilizáció, ha meggondoljuk, semmi olyasmit nem kínál, ami az emberi létezésre pozitív hatással lenne és ami a legriasztóbb, elveszi a legalapvetőbb dolgot is, ami nélkül nem lehetséges teljes és méltó életet élni. Ez nem más, mint az EGÉSZSÉG.

Hamarosan megvizsgáljuk az egészség és betegség problémakörét is.

Egy enyhe lökést érzett a vállán. Az agya azonnal kapcsolt. Ez nem álom. Tétován felnyitotta a szemeit.

– Jan! – hallotta ismét a suttogó hangot – Gyere…

Kihámozta magát a takaróból, olyan lassan, amilyen lassan csak tudta, de a helyzet elől nem menekülhetett. És ez nagyon is világos volt a számára.

– Mi van? – kérdezte erőtlenül.

– Gyere… – volt a válasz.

A másik már a szabadban állt, mire kilépett az éjszakába. Tétován körülnézett, mintha bárhonnan segítséget várhatott volna, aztán elindultak.

– Jan – kezdte kisvártatva menet közben a másik – Bármi történjék is, számíthatsz ránk…

Válaszolni nem volt kedve és egy pillanattal később már azt sem tudta, hogy legalább bólintott-e. Persze, bármi történik is, számíthat rájuk. De itt nem bármi fog történni, hanem egy bizonyos dolog. Az a bizonyos. És lassan közeleg az idő.

Egy alacsony, roskadozó kunyhóhoz értek, ami előtt egy ősöreg asszony állt durva pokrócba burkolózva. Az ágak közt áttörő holdfény a takaró alól előbukkanó kócos, ősz hajtincseire esett.

A kunyhó előterébe lépve valami különös hátborzongató érzés lett úrrá rajtuk. A belső helyiségből áporodott vizelet- és verejtékszag áradt feléjük.

– Bemegyek – suttogta Jan és szorongva belépett a kis szobába.

A benti fekhelyen feküdt valaki. Az alig kivehető alakot szinte elnyelték a ráterített takarók és állatbőrök.

– Te vagy… az… Jan? – jött az ágy felől egy végtelenül gyenge hang.

– Apám…

A férfi közelebb lépett.

– Segíts… felülni.

Valami tragikusan suta birkózás kezdődött a magatehetetlen, csont és bőr öregember és a tagbaszakadt fiatal férfi között, akinek közben folyamatosan a torkát fojtogató félelem zakatolt a fejében. Valahogy sikerült az öreget félig ülő helyzetbe emelnie a háta mögé gyömöszölt dohos szagú bőrdarabokkal. A halál szaga, gondolta magában, aztán nehézkesen leült az ágyra, ügyelve, nehogy megnyomja a másik vékony, erőtlen lábait.

Az apját figyelte, amint szemmel láthatóan erőlködve beszélni próbált.

– Pihenj, apám. Most ne beszélj – mondta, de az öreg csak a fejét ingatta.

– Nincs… nincs… időm!… – hörögte a haldokló és az erőlködéstől valami azonosíthatatlan, köhögő hang kíséretében hányni kezdett. A gyertya halvány fényében is zöldesen csillogó hányadék ellenállhatatlan erővel tört elő az orrából is. Az öregember tétova riadtsággal próbálta leplezni a valóságot, kezét az arca elé emelve, de hiába. Megtépázott méltósága utolsó morzsái is odalettek. De már ez sem számított. Lassan már semmi sem számított, csak, hogy a fia ott volt mellette a közelgő utolsó pillanatokra várva is.

Percekig tartott, amíg az öregember megnyugodott. Látszott, hogy a hányás a maradék erejét is elvette.

– Így… látsz fiam – suttogta – Nem… akartam… Bocsáss meg!… Jan…

– Pihenj…

Istenem, gondolta a férfi magában, bár itt maradna velem! Drága ember. Ennyi egy élet, vég nélküli szenvedés, harc s a végén még a halál sem lehet könnyű.

Drága ember, gondolta újra, aztán egyszerűen, halkan zokogni kezdett. Rázta a sírás, miközben az apja kezét kereste. Már a nyomorúságos valóság sem számított, nem számított a mocsok, a kín, az undor – csak az az embernyi árnyék, ott az ágyon s a törékeny kéz az ujjai között, amely olyan volt, mint egy göcsörtös faág.

Mérhetetlen fájdalmában először észre sem vette a fejét megsimító öreg kezet.

– Ne sírj, fiam… – mondta az öregember halkan. A hangja bár rekedt volt, mégis valami különös, végső erőt sugárzott – Ne sajnálj… Az élet úgyis… csupa szenvedés, csupa kérdés és… kétely… A legnagyobb öröm is… elillan… feloldódik… az elmúlásban… Régóta tudom, hogy… ez az ember élete… De én így is… szerettem… élni… Szerettem a világot… mert… gyönyörű… Tudtam, hogy… egyszer minden… elvész… mégsem féltem… szeretni titeket… És most… is csak… téged… sajnállak… Te még maradsz… valameddig… De nekem… most… Elfáradtam…

Az öreg elakadt. Az ereje végére ért, a keze lehanyatlott a fia fejéről, s már csak a szeme élt, amikor az felnézett rá. A két ember tekintete egymásba fonódott, aztán az öregember szemei lecsukódtak. Talán még két aprót lélegzett, Jan észre sem vette a finom átmenetet. Az ember megszabadult minden szenvedéstől.

Ez vigasztalta Jant a vigasztalhatatlanságban. Az apja vonásai szinte teljesen kisimultak. Ennyit tesz a szenvedés. Jan szomorúan nézte. Dehát miért él az ember? Mi célja lehet a teremtőnek azzal a tengernyi kínnal, amit az emberre mér? Jant régóta nem hagyta nyugodni a kérdés. Miért nem létezhet senki csak úgy, egyszerűen bevégezni a természet adta dolgát? Megszületni, élni, utódokat nemzeni és a végén meghalni. Ennyi volna az egész. De nem. Vajon az ember nemesebb, jobb lesz a megpróbáltatásoktól? Vagy ez csak isten tréfája, kegyetlen tréfája. Szenvedjetek csak teremtmények, játszom veletek egy kicsit, aztán ha elunom, kitalálok valami mást. Küszködjetek, én meg majd nézem a fájdalmas arcotok, a véretek, a verejtéketek, a fiaitok, lányaitok arcán a bánatot, amikor meghaltok, s az áldozatot, amit a szeretteitekért hoztatok, egy pillanat alatt semmivé teszem azzal, hogy visszaveszek mindent, mindent, épp csak a szánalmas életeteket nem, hogy újra és újra fel kelljen állnotok, ha embernek akarjátok érezni magatokat! Ez az én nagy tervem, és jaj annak, aki szembe mer szállni! Mert hatalmamban áll – minden. Hogy dacolhatnék, kérdezte magában Jan és gyöngéden félresimított egy ősz hajtincset a halott homlokából. Mit tegyek, hogy bosszút álljak érted, apám? Segíts drága, oszd meg velem, amit tudtál, ne kelljen bánatot okoznom senkinek azzal, hogy létezem, se azzal, hogy már nem létezem! Miért?! Miért?!

Jan arcán újra könnyek folytak. Egyedül volt. Még soha nem volt ennyire egyedül. Talán, ha meghalnék, gondolta, isten elé kerülnék és megölném. Ha mindent lát és tud, tudnia kell, hogy most mit gondolok róla. És ha mindenható, akkor az is az ő műve, hogy ellene török… És mindezt csak azért, hogy fájdalmat okozhasson és a végén elpusztítson. Minek akkor ez az egész? Miért lenne akkor érdemes a szenvedéstől megjobbulni? Nem… Nem akarom… Nem akarom istent, nem hiszek benne! Megcsalt, becsapott… elvette az apámat és csak ürességet hagyott helyette! Nem! Nem! Nem!… Gonosz leszek és harcba megyek, megölök mindenkit aki elém kerül, egészen addig, amíg engem is meg nem öl valaki. Ennél talán még a pokol is jobb lehet. Vajon az elkárhozott lelkek is mind olyanok voltak amíg éltek, mint én? Ők is meg akarták ölni a teremtőt? Jan erőnek erejével elhessegette a rátörő zavaros gondolatokat. Mindegy is, hogy ő mit gondol ezután. De a fájdalom, fog-e enyhülni valaha is?

A zokogásra bejött az öregasszony.

– Vége? – kérdezte az ágy szélén gubbasztó férfit. Az csak bólintott, mire az öregasszony hozzátette:

– Sokat szenvedett. Nagyon sokat… De már nem szenved többé.

– Miért halnak meg a jó emberek, anyó? – kérdezte Jan elgyötörten.

– Mindenki meghal, nem csak a jók. Ha ez vigasztal, fiam – válaszolta az anyóka miközben az ablakhoz ment. Kifeszegette a keretet és a vékony résen kiszólt:

– Jöhettek.

Néhány pillanattal később megjelent az ajtóban egy csapat idősebb asszony. Mind falubéli volt, egyet kivéve. Jan még sohasem látta.

Az asszonyok a dolgukhoz láttak, többnyire némán, csak néha váltottak egy-két halk szót. Jan úgy érezte most érkezett el a pillanat, amikor mennie kell. Az apjától elbúcsúzott. Vele volt az utolsó percben, és talán sikerült elengednie is.

Botladozva szédelgett ki a friss levegőre. A viskó ajtaja előtt megállt. Beletelt néhány pillanatba, amíg észrevette, hogy a bejárat mellé görgetett jókora farönkön Olven ül, a gyerekkori barátja. Jan tétován megállt előtte, mint aki valamit mondani akar, de végül a társa szólalt meg:

– Jó ember volt. Igaz, jó ember…Velünk marad amíg élünk.

Jan nem válaszolt, csak állt lehajtott fejjel s csizmája orrával a sötét földet piszkálta. Hogy kéne kiszabadulni ebből a reménytelen rabságból? Egyre csak ez járt a fejében. Észre sem vette először, amikor a fekete fák árnyékából kilépett három ismerős alak. Az egyikük, a kőfaragó – a neve hirtelen nem jutott Jan eszébe –, amikor odaért, Jan vállára tette a kezét:

– Isten vele van, és ő istennel… De most jönnöd kéne, Jan. A tanácsban várnak. Valami rossz hír érkezett délről és az öreg beszélni akar veled. Tudsz jönni?

– Persze – bólintott Jan és rögtön el is indult, mint egy holdkóros. A többiek követték. Elhaladtak jónéhány, rendetlenül egymás mellé hányt viskó mellett, aztán megkerülték a sámánházat, ami mögött ott terpeszkedett a falu legnagyobb épülete, ahol a tanácsra gyűltek össze a férfiak, ha valami fontos kérdést kellett megvitatni vagy fontos döntést kellett hozni.

A szabad akarat fegyvertárában — bár ez általában nem magától értetődő — az ima az atomfegyver. Imádkozni, térden állva, ráadásul összetett kezekkel, ez a legtöbbek számára valamiféle megalázkodó, önfeladó könyörgést jelent. Ez a vélekedés azonban — mondanom sem kell — az Isten-ember kapcsolat súlyos félreértelmezéséből fakad.

Ahogy máshol már érintettük, Isten és az ember, egylényegűségükből fakadóan, egyenrangúak a Teremtés játékában, mindössze annyi a megkötés, hogy Istent nem korlátozhatják a saját szabályai, míg ugyanezen szabályok az embert igen. Röviden fogalmazva, az ima az Istennel való kommunikáció eszköze. Ez a meghatározás azonban egyáltalán nem pontos, mert a kommunikációról mindig azt feltételezzük, hogy van valamilyen, a legtöbbször behatárolható iránya. A megfelelő helyen szó esik arról, hogy Isten nem valaki vagy valami, aki vagy ami van valahol. Ezeket a képzeteket csak az elme erőlteti, mert számára az anyagi valóság csak így rendezhető el kellő szilárdsággal. Azt is láthattuk, hogy Isten nincs valahol, mert mindenhol ott van. Az imát ilyenformán tehát úgy lehet elképzelni, mint egy eszközt, amivel a teremtett valóságot hangolhatjuk az elérendő cél érdekében.

Talán felesleges külön hangsúlyoznom, ami a fentebbiekből egyenesen következik: az ima nem pusztán beszélgetés a legfelsőbb szellemi lénnyel. Az ima magának a teremtő szándéknak a legtisztább megnyilvánulása.

Akár az ismétlés hibájába esve, újra és újra eszünkbe kell idéznünk, hogy milyen nagy jelentősége van annak, hogy a szabad akarat a Teremtéssel összhangban nyilvánuljon meg. Az ima sem tud másmilyen lenni, szóval ami nem ilyen, az nem ima. Egy pillanatra, de tényleg csak egy pillanatra gondoljuk el azt a képtelen helyzetet, amikor egy világnyomorító diktátor vagy zsarnok este, lefekvés előtt azzal fordul a legfelsőbb lényhez, hogy segítsen neki még gonoszabbnak, még kegyetlenebbnek lenni, hogy még több embert gyilkolhasson meg… Világos ugye?

Ezzel akkor megvolnánk, de itt adódik a következő kérdés: milyen a jó imádság? Hogy kell ezt jól csinálni?

A dolog a korábbiak fényében már nem lehet meglepő, a lényeg ezzel kapcsolatban is a tudatosság. Nyilván nem nehéz megérteni, hogy bármire hatással leginkább úgy lehetünk, ha teljességgel tudatában vagyunk a megváltoztatni kívánt dolognak, legyen az akár a legkisebb vagy éppen a legnagyobb problémája az életnek. Az ima „technikájáról” nem sokat mondhatunk, hiszen ahány ember, annyiféle módszer létezhet, hogy önmagunkat az élet legnemesebb és legfontosabb céljai érdekében kizökkentsük az elme által ránk erőltetett mindennapi zűrzavarból. Mindenesetre imádkozzunk úgy, hogy igyekezzünk szemlélődéssel, meditációval a legteljesebb mértékben elmélyedni az imádság tárgyában. Ha jól csináljuk, a valóság változni fog, s a legfelsőbb Jó támogatásával a háttérben nincs az az erő vagy szándék — legyen az akár evilági vagy szellemi eredetű —, ami ellenállhatna.

Az Igazság keresésének útján elérhető a tudatosság olyan emelkedett szintje, ahol az egyén élete lényegében egyetlen imádságnak tekinthető. Ez kétségtelenül távolinak tűnő cél, de egyáltalán nem olyan távoli, ahogyan azt a legtöbben hiszik. Az elhatározáson kívül kitartás szükséges hozzá, és ennek semmi köze sincs az aszkézishez vagy bármiféle önsanyargatáshoz. Az isteni mű örömtermészetű, az alkotójához sem vezet más út, mint az öröm és a szeretet útja.

Az imádság összeköttetés, kapocs ISTEN és közöttünk. Istenről már esett szó korábban. Talán érdemes lehet feleleveníteni az ott olvasottakat.
  

Az Istenhez való viszonyunk jó eséllyel megragad a hit és a hiedelmek, vagy éppen az intézményesített vallásosság babonáinak tartományában, ha nem értjük meg a gonosz helyét a Teremtésben. Ennek nehezen túlbecsülhető jelentősége van, amennyiben az üdvösség eléréséhez nem elegendő pusztán erényesnek lennünk — a bölcsesség hasonmód elengedhetetlenül szükséges hozzá. Ami azt illeti, a szellemi kiteljesedés szempontjából a jóságot és bölcsességet nem is lenne szabad különválasztani, hiszen bármelyikük hiánya eleve kétségessé teszi a sikert.

Az egyszerűbb érthetőség kedvéért ideidézzük egy ősi, a magyarság részéről jobbára elfeledett, de nem elveszett szellemi irányzat világképét — ez a rábaközben fennmaradt büün vallás tanítása Istenről, Teremtésről, jóról és rosszról. Az ősi tanítás a következőképpen írja le a világot:
Isten (Öregisten), hogy a Teremtés minél szebben és jobban végbemehessen, önmagát ketté választotta (egy nagyobb női princípiumra «Boldogasszony» és egy kisebb férfire «Istenapa»), hogy a kiáradás e két őselv folyamatos egyesülése folytán a létrejövő világ lehető legjobb minőségét hozza létre. Azonban, mielőtt ez megtörtént volna, a férfi elv kivetett magából minden rosszat, alantast és sötétet, hogy ezen minőségek ne ronthassák le az isteni alkotást. Ennek az alapelvnek egy rendkívüli filozófiai következménye van. Méghozzá az, hogy innentől nem kell elfogadnunk a rosszat a világunk szerves részeként, egy pillanatra sem kell fejet hajtanunk előtte, ráadásul a fentebbi okból kifolyólag, ha nem is tudjuk eleinte, hogy hogyan győzzük le, az isteni szándékkal a hátunk mögött elég, ha egyszerűen csak ellenállunk neki. És a gonosz nem rúghat labdába!

Ezzel szoros összefüggésben ki kell hangsúlyoznunk, hogy régieknek volt egy nagyon egyszerű, józan érvelése a világ egyensúlyával kapcsolatban. A legtöbb korabeli és mai filozófiai rendszer is azt állította, azt állítja hogy az egyensúly létrejöttéhez elengedhetetlen az ellentétes erők szakadatlan küzdelme, végső soron a jó és a rossz harca. A régiek erre azt mondták, hogy a világ eredendően harmonikus, és szükségtelen benne a folyamatos harc jelenléte, arról nem is beszélve, hogy miféle mindenható istenség az, amelyik nem képes arra, hogy a maga egyensúlyát megteremtse? Kicsit költőien megfogalmazva, árnyék nincsen fény nélkül, de fény van árnyék nélkül. A két kozmikus szellemi energia viszonyát valamivel egyszerűbben kifejezve: az árnyéknak előfeltétele a fény, de fordítva ugyanez nem igaz.

A Teremtésnek van még egy nagyon fontos tulajdonsága, mégpedig az, hogy Isten (illetve a két őselv az egyesülésük folyamán) nem a semmiből hozta létre, hanem önnön szellemanyagából. Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy az isteni minőség egész egyszerűen szétoszlott a maga létrehozta valóságban, mindenütt és mindenkor jelen van, értelmetlen tehát az a megközelítés — vagy inkább eltávolítás —, hogy Isten valahonnan kívülről szemléli működésének eredményét.

Lássuk hát, a fentiek fényében mit mondhatunk el a gonoszról. A legfontosabb, hogy az isteni szándéknak megfelelően NEM része a Teremtésnek, hiszen az általa képviselt minőségek még a teremtés aktusa előtt leválasztásra kerültek a későbbi nagy egészről. A gonosz egy másik nagyon fontos jellemzője, hogy lényegét tekintve mindenben Isten ellentéte. Ez nagyon lényeges részlet és rögvest ki is kell fejtenünk, hogy elejét vegyük az olyasfajta — logikusnak tűnő — spekulációknak, amelyek Istent és a gonoszt valamiféleképpen egyenrangú szellemi entitásoknak, a gonoszt Isten lehetséges kihívójának tételezik.

Szóval… A gonosz, bár Istenhez hasonló, azzal tökéletesen ellentétes előjelű minőség. Ha úgy tetszik, egy negatív szellemi energia, ami bár kívül esik a Teremtés birodalmán, a szellemi természeténél fogva mégis képes azzal kölcsönhatásba lépni. Menjünk akkor sorjában. Isten például teremt, a gonosz erre nem képes, legfeljebb közvetít, eloszt. Isten épít, összefog, egyben tart, a gonosz a rombolásra, a pusztításra kísért. Isten maga az egyensúly, a gonosz az egyensúly hiánya, a bizonytalanság. Isten a változásban is állandó, a gonosz a mindent elsöpörni kész káosz, és így tovább… Végül, de nem utolsó sorban, Isten önmagában mindenható, a gonosz csak befolyásolni képes. Itt vegyünk észre egy iménti, lényeges megfogalmazásbeli mozzanatot: az írtuk, pusztításra kísért. Ezt azért fontos észben tartanunk, hogy lássuk, a teremtett világban — a természetben — szerteszét tapasztalható pusztulás nagyobbik része a körforgás sajátja és nem a gonosz működésének következménye. Ennek részleteire hamarosan rátérünk.

Tulajdonképpen itt meg is állhatnánk, de egy valamit még mindenképpen le kell szögeznünk. Habár a gonosz jelentette szellemi energia önmagában lényegében mindenre alkalmatlan a Teremtéssel kapcsolatban, mint szellemi erő, kapcsolatba tud lépni a Teremtés alkotórészeivel. A gonosz ebbéli képességét ránk, emberekre is kiterjesztheti — ha hagyjuk. Talán már sokan kitalálták, mi az emberek leggyengébb pontja, amely természeténél fogva teljesen kiszolgáltatott ezzel a hatással szemben. Úgy van, ez a gyenge pont a elme!

Máshol kifejtésre került, hogy az elmének önmaga elkápráztatásában hihetetlenül nagy lendülete van. Ez a lendület adja a mérhetetlen bizonytalanságát is, és ez az oka annak, hogy megfelelő módszerrel igen kis ráhatással is kibillenthető és a kívánt irányba befolyásolható. (Közbevetőleg jegyzem meg, hogy talán már ennyiből is érezhető, hogy milyen nagy jelentősége van az elme féken tartásának — mondjuk például egy olyan tanítással, ami az egymás iránti szeretet gyakorlására épül, és a tanítómestere az igazsága erejét azzal is képes volt bizonyítani, hogy tanúságtételül meghozta a legnagyobb áldozatot, amit — akár egy ember is — meghozhat: odaadta az életét…)

Közelítünk annak magyarázata felé, hogy mit keres a világban az a nyomasztóan sok szörnyűség és szenvedés, ami végigkíséri az emberi történelmet egészen napjainkig.

Szó volt már arról, hogy az ember a szabad akaratot Isten szándéka szerint bármire felhasználhatja. Ez szó szerint bármit jelent és sajnálatosan magában foglalja azt is, ha az ember ez a szabadságot rosszra használja, vagy éppen rosszra használja, rossz befolyás hatására. Megérkeztünk. A gonosz itt lép be az emberi valóság területére.

Az elméről szóló részben már rámutattunk, hogy az ember a szellemi természetéből fakadóan, minden vitán felül morális lény. Ebből egyenesen következik, hogy minden ezzel ellenkező, amorális viselkedés és tett hátterében a gonosz befolyását kell keresnünk. És valóban erről van szó!

Gondolkodjunk el ennek a megállapításnak az igazságán! Érezzük a remegést, ahogy az eddigi világunk képzeletbeli alapjai meginognak? Vége a mellébeszélésnek, hiszen akiben egy csöppnyi józanság maradt, annak innentől kezdve világosan kell látnia, hogy az emberi világ minden nyomorúságára csak és kizárólag egy kimerítő magyarázat lehetséges! Gondolkodjunk! Jelen világunkban szinte mindenhol megtalálhatjuk azt a gondolatot, mint valamiféle világnézeti alapvetést, hogy minden dolognak létezik a vele ellentétes, negatív párja és mi sem természetesebb annál, mint hogy elfogadjuk ezek állandó szembenállását. Ez a sötét megközelítés mára már mindent átitatott, kiváltképp az iparággá terebélyesedett ezotériát, amely műfajban mindent el lehet adni jó pénzért, ha beleszőjük ezt a yin-yang-féle képtelen ostobaságot. Egy kérdés: vajon minek állhat érdekében a rossz, minden téren való elfogadtatása? A fentebbiek fényében a válasz nem lehet kétséges.

Mi történik, ha a végtelen teremtőerő a szabad akarattal együtt rossz „kezekbe” kerül? Atombomba, veszélyes hulladék, fegyverkezési verseny, űrszemét, vegyifegyver, műanyag, pénz, GMO, gyógyszeripar. De ennek a következménye a gonoszság, a kegyetlenség, az önzőség, az érzéketlenség, az irigység, a haszonlesés, a hazugság is és még hosszasan sorolhatnánk.
Az iménti felsorolásból sokunk számára felderenghet egy ismerős hely, egy világ, ami ez idő tájt eluralkodott az egész bolygónkon. Úgy van, a CIVILIZÁCIÓNKRÓL van szó! Valamelyik következő bejegyzésben megvizsgáljuk, milyen viszonyban is van egymással a metafizikai gonosz és az emberek világa.

Koro tátott szájjal bámult rá. Rém ostobán nézett ki, Pron azonban a távolba révedt. A talaj enyhén megrázkódott alattuk. Koro valahogy megingott, aztán egyensúlyát vesztve lehuppant a földre.

– Hahó!

A hangja tompa volt és üres. Mintha csak egy egyenes mentén terjedt volna, amely Gent száját és az ő fülüket kötötte össze.

Pron hirtelen Koro felé fordult és hangjában váratlan indulattal ráförmedt:

– Értsd már meg, hogy nem tudhatsz meg mindent egyszerre!

Aztán sarkon fordult és ott hagyta elképedt társát. Koro csak ült a langyos gumiszagú tájban és gondolkodás helyett – jobb híjján –, a társait bámulta. Gent gesztikulálva magyarázott valamit Pronnak, aki csak hallgatta néha bólogatva. Gent beszédéből csak zagyva hangfoszlányok jutottak el Koro füléig. Aztán Pron válaszolt pár szót, majd Koro felé fordulva integetni kezdett.

– Jan, gyere!

Koro nehézkesen felállt, megszokásból leporolta a nadrágját, aztán lassan elindult a másik irányába. Mire Pronhoz ért, már megint csak ketten voltak, Gent visszatért a sátorhoz.

– Némileg változik a program – mondta. Pron.

– Mihez képest? – kottyant közbe Koro, de a másik egy rosszalló pillantásnál egyébre nem méltatta.

– Akadt egy kis dolgunk Genttel, de úgy döntöttünk, hogy te is velünk jössz. Legalábbis egy darabig.

– Miféle dolgotok?

– Induljunk, Jan – mondta Pron és sarkon fordult. Koro körülnézett, mintha az üres tájtól  bármilyen segíségre számíthatna, aztán nagyot sóhajtva a másik után indult.

Már messziről látta, hogy a sátor előtt három hátizsák hever s mire odaért, közülük kettőt a társai már a vállukra kanyarítottak. Koro értetlenül állt.

– Előző este nem voltak hátizsákjaink – mondta tétován.

– Délután még sátrunk se volt – válaszolta Gent – Látod, most meg mindenünk van – nem lehetett nem észre venni a hangsúlyában bújkáló iróniát. Koro nem adta ilyen könnyen fel:

– Egyáltalán, mi volt délután?

Pron igazán dühös lehetett Koro okvetetlenkedése miatt, de erről csak a villogó tekintete árulkodott. Ő maga nem szólt egy szót sem.

– Az, hogy te nem emlékszel rá, mi volt délután – kezdte Gent kicsit fölényesen – még nem jelenti azt, hogy semmi sem volt…

– Ezért kérdezem, Gent – vágot közbe Koro – Nem tudok semmit, hát legyetek olyan kedvesek és lássatok el tudással. Ha már az egész helyzetnek homályban is kell maradnia, legalább a tegnap délutánról lebbenjen fel a fátyol! Vagy lehetetlent kérnék? – nézett Pronra a végén. Pron arcán feszültség vibrált. Nem akar Gent előtt beszélni? De miért? Az előbb is megmondta, hogy Koro nem tudhat meg mindent egyszerre. Lehet, hogy jobb lenne tényleg nem feszegetni a dolgot? Rendben, mindent a maga idejében. Az lesz a legokosabb, ha Pronra hagyatkozik. Mást úgysem nagyon tehet, nem számítva az örökös lázadozást. Csak legalább egy szemernyit megbízhatna Pronban. De valami vele sem stimmel.

Gentnek szemmel láthatóan nem állt szándékában a kért felvilágosítást Koronak megadni, mire Koro egykedvűen megragadta a hátizsák hevederét és fölemelte a talajról. A zsák meglepően súlyos volt, Koronak nem is sikerült egyből a hátára vennie. Pron segített némileg, aztán Koro összecsatolta derékpántját is és szembefordult a másik kettővel.

– Mehetünk.

Pron szemében mintha szikrányi elégedettség villant volna, de nem szólt, csak megfordult és elindult egy látszólag tetszőleges irányba. Gent követte, a sort Koro zárta.

A három ember szótlanul baktatott a sivár tájban. Időnként el-elhaladtak kisebb-nagyobb távolságban egy-egy nagyobbacska domb vagy mélyedés mellett. Koro csak eleinte érzett némi kísértést arra, hogy közelebbről is megvizsgálja a szokatlan felszíni alakzatok egyikét-másikát. Később, miután látta, hogy semmi különösről nincs szó, letett szándékáról.

Egy idő után Koro az égen függő lomha fellegeket kezdte bámulni. A lassan mozgó felhőtömegben időnként ismerős formákat vélt felfedezni. Az, ott jobbra olyan, mint egy varangy feje. S ahogy mennek, meg az alakzat is változik, úgy néz ki, mintha az állat lassan, fenyegetően kitátaná a száját. Biztos elnyelné ezt a szaros gumibolygót, ha tehetné, de nem tudja, mert mire teljesen kitátja a száját, az egész olyan lesz, mint egy papucs. A papucs nem olyan érdekes. Inkább előttük, fönt, olyan a felhő, mint két hatalmas női mell. Az egyiken még egy olyan kis kidudorodás is van. Jól néz ki, állapította meg magában Koro, de nem gyönyörködhetett sokáig, mert odafönt egy pajkos áramlat váratlanul gyorsan összekuszálta a képet.

Koro, miközben a felhőket bámulta, észre sem vette, hogy a másik kettő előtte megállt.

– Na, mi van? – kérdezte nem túl barátságosan, amikor beérte őket.

Gent valahová a távolba bámult, miközben közönyös hangon megkérdezte:

– Jól vagy?

Koro meglepődött. Ez valahogy elkerülte eddig a figyelmét. Hogy jól van–e? Nem is tudja.

– Különben jól – válaszolta óvatosan – Miért?

– Nem vagy éhes? – kérdezte Gent.

Koro bizonytalanul figyelt befelé. Mintha napok teltek volna el evés nélkül. De miért nem éhes?

– Nem vagy éhes? – kérdezte újra a másik.

– Nem – rázta meg a fejét Koro – de, miért nem, Pron?

Pron vállat vont, aztán lassan megfordult. Csak úgy indultában, a válla felett szólt vissza:

– Ha éhes leszel, szólj.

Mire Koron újfent erőt vett volna a felháborodás, a másik kettő már jónéhány méterrel távolabb járt.

Koronak ki kellett lépnie, hogy utolérje a többieket. Levegő után kapkodva loholt a nyomukban, esze ágában sem volt kérdőre vonni őket.

Koro a gyorsan változó felhőket nézte, vagy a tájban próbált meg érdekes részleteket felfedezni, vagy csak maga elé meredt és a lélegzetvételét figyelte. Fogalma sem volt hogy mennyi ideje voltak úton. Mire egyszer csak feleszmélt, már észrevehetően sötétedett. A másik kettő elöl, csak ment rendületlenül, mitsem törődve a fényviszonyok változásával. Koro rosszkedvűen állapította meg magában, hogy a félhomály sűrűsödésével a félelmei is felerősödtek.

Aztán egy váratlan pillanatban Pron megállt. Az arcvonásait épp csak ki lehetett venni.

– Na – kezdte lassan –, itt most elválnak az útjaink.

– Hogy-hogy? – kérdezte Koro inkább csak tettetett meglepetéssel.

– Nekünk északon van dolgunk, de neked innen kelet felé kell menned.

– Miért is? – értetlenkedett tovább Koro.

– Tudod – magyarázta türelmesen Pron –, a Coriolis-erők, meg a lyuk a felhőzeten.

– Aha – mondta minden meggyőződés nélkül Koro. – És muszáj ezt?

– Hát – vakarta meg a fejét a másik – éppenséggel nem muszáj, de fontos volna Jan, hogy egy kicsit utolérd az eseményeket. Némi bizonyosság, gondolom  nem jön rosszul egyrészt, másrész kár volna kihagyni. Remek látvány.

Koro hallgatott egy darabig. Pronék már épp idulni akartak, amikor hirtelen megszólalt:

– Csak annyit mondj még meg Pron… Ugye az sem véletlen, hogy pont sötétedésre értünk ide?

Gent válaszolt.

– A te szempontodból véletlen, mindhármunk szempontjából nem… Elégedett vagy a válasszal?

Koro a növekvő sötét leple alatt megrántotta a vállát, de megadóan csak ennyit mondott:

– Merre van kelet?

Pronnak egészen közel kellett állnia, hogy Koro láthassa a kinyújtott kezét.

– Arra menj.

Koro bólintott.

– És Pron, meg fogom tudni védeni magam, így puszta kézzel?

Valósággal érezni lehetett a sötét mozdulását, ahogy Pron Koro felé fordította a fejét.

– Nincs mitől tartanod.

– Simán megtalálom? Nem tudok elkavarodni?

– Fogod látni. Jó tempóban nincs egy óra az út.

– Három-négy kilométer, legfeljebb – tette még hozzá Gent magyarázólag.

Pron hallgatott egy pillanatig, aztán folytatta:

– Felverheted a sátrat, ha akarod. De nem muszáj. Pihenj egy kicsit, rád fér. És ne kavarodj el nagyon a környéken. Várj meg, majd jövünk.

Épp csak a látóhatár sejlett gyengén, amikor Koro végül elindult. A másik kettő is útnak eredt, de lépteik tompa hangjait néhány pillanat múlva elnyelte az éjszaka. Koro úgy tippelte, úgy száz métert haladhatott, amikor a távolból Pron hangját vélte meghallani.

– Jan!

Koro nem válaszolt. Nem akaródzott elárulnia a helyzetét, ezért csak tétován állt a sötétben. A következő kiáltás már halkabb volt:

– Jan!… Rhea!

Ennyit kiáltott Pron, aztán Koro már csak a saját vérének zúgását hallotta, ahogy az ereiben áramlott. Most nem volt semmi látnivaló az egyébként is kietlen tájban. Koro figyelmét egyedül a félelem kötötte le. Gyanakodva fülelt az éjszakába, de az alig hallható léptein kívül más hang nem jutott el hozzá. Ment rendíthetetlenül, gépiesen tette egymás elé a lábait.

Egy ízben felbotlott egy nagyobb egyenetlenségben. Gond nélkül huppant a rugalmas felszínre. Mikor lesz ennek már vége? Koro ahogy ott ült, arra gondolt hogy a legjobb még az lenne, ha most a sötétség leple alatt valami pusztító erő leharcolná. Szépen, csendben. Megszabadulhatna mindentől. Aztán persze a vége lehet, hogy úgyis ez lesz. Csak szenvedni ne kelljen. Milyen jó lenne, egyszerűen, gyorsan meghalni. Jó lenne, ha nem kínoznák meg. Végtére is, nincs a birtokában semminek, amit amúgy ne osztana meg önként is nagyon szívesen a többiekkel. Bármit tud, mindent elmond. De hát, úgysem tud semmit.

Koro egyszer csak, a maga számára is váratlanul, felállt. Menni kell. Elszántan indult el újra.

Az összezavarodott órája szerint pontosan ötven perc telt már el, hogy különvált a társaitól, amikor észrevette, hogy előtte, enyhén balra az ég alja kissé világosabb, mint körben bárhol. Közeledik. Közeledik a hely felé, ahol majd bizonyosságot nyer. Mi felől is? Koro fanyarul elmosolyodott. Mindegy. Már mindegy.

Valamit talál vagy valami történni fog, mindegy. Egy biztos. Igyekezni fog, hogy semmiféle következtetést ne vonjon le. És igyekezni fog, hogy ha véletlenül úgy hozzák a körülmények, a méltóságát megőrizve haljon meg. Koro megrázta a fejét. Miféle méltósága maradt egyáltalán? Kiugrasztották a biztonságos búvóhelyéről és most hunyorgó szemekkel lesi a napot, s elvakítva várja, hogy valahonnan a fényből lecsapjon rá a végzet.

Koro felhágott egy apró kiemelkedésre aminek a tetején aztán feltárult előtte a tejszerű, halvány fénnyel elárasztott táj. Előtte egy kőhajításnyira lehetett a szabálytalan szélű, vagy két-háromszáz méter átmérőjű fényfolt határa. A fény szemmel láthatóan a felhőzeten tátongó jókora lyukon át hatolt le. A dombocska tetejéről nem lehetett az eget látni, ezért Koro bátortalan léptekkel elindult lefelé.

Mielőtt a folt belsejébe lépett volna, akaratlanul is megállt. Ha eddig nem tűnt volna fel a létezése semmiféle ártó erőnek, hát most, a céltábla közepén majd fel fog. Ugyan, Pron azt állította, hogy nincs mitől tartania, de  nem tudta meggyőzni magát.

Koro határozott léptekkel elindult. Menet közben végig a maga elé tartott kezeit bámulta. Az opálos fény különös, viaszszerű külsőt kölcsönzött nekik. Aztán Koro egyszer csak, a maga számára is váratlanul megállt. Felnézett. Nagyjából a fényfolt közepén állt. Az éjszakai külvilág nem létezett többé. Koro ráérősen  lefordította válláról a hátizsákját, leheveredett a gumigöröngyökre és csak azután tekintett fel az égre. A látványtól elakadt a lélegzete és valami különös, zsibbasztó érzés áradt szét a testében.

Fönt, az űr sötétjében, szinte karnyújtásnyira, ott függött fenségesen a hatodik bolygó, a Szaturnusz. A gyűrűrendszerére enyhe rálátás nyílt, egyszóval pazar volt a látvány, amit egy szomszédos hold közelsége még csak fokozott. A Szaturnusz ötödik nagyobbacska holdja.

– Rhea… – suttogta bele az északába Koro. Ez egyszerűen hihetetlen, gondolta.

Mit keresek én itt? Koro ráharapott a nyelvére. Nem lehet, hogy ez a valóság. Most majd fel fogok ébredni. De hol? A reggeli cigaretta emléke határozottan elhalványult az előző éjjel óta. És most, hogy az óriásbolygó itt terpeszkedett a feje fölött, szinte már semmi sem létezett többé. Azzal, hogy belépett a fényfoltba, megszűnt az az átkozott külvilág, Pronnal, Genttel és az összekuszálódott idővel együtt. De most már az emlékeinek sem volt a birtokában. Csak az emlékeinek emlékei között kotorászhatott kényelmetlen érzésektől kísérve. Milyen város? Milyen ország? Mi ez a hülyeség, hogy a többiek Jannak szólítják? És ki az a Koro?

Megremegett a talaj. Koro felkapta a fejét. Ez biztos az árapályerőktől van.

Árapályfűtés. Most már világos. Meg ez a kvantum-teleportáció. Na, lassan öszeáll a kép. De milyen kép? Hát persze, erre emlékszik valahonnan! Az illető objektumot alkotórészeire szedik, aztán a célállomáson megfelelő tulajdonságú, kvantumállapotú anyagból rekonstruálják. Ezek szerint az ő tudata nem valami önálló és független metafizikai entitás, csak a kellő bonyolultsággal megszerveződött anyag tulajdonsága. Én nem én vagyok, csak egy maréknyi atom kölcsönhatása. Ezt gondolta Koro. De ezekről az átkozott Coriolis-erőkről fogalma sincs. Ez nem az ő tudása. A kvantummechanika rémlik, de ezekről a bonyolult légkördinamikai dolgokról fogalma sincs. De akkor honnan tudja, hogy a Coriolis-erők a légkördinamika témakörébe tartoznak? Itt valami nem stimmel.

És különben is. Valami távoli, gyerekkori élmény volt, amikor egyszer olyan érzése támadt, hogy a tudata, „énje” a testétől teljesen független dolog. Igen ez a határozott érzése volt. Öt vagy hat éves lehetett legfeljebb. Itt mégsem csak atomokról lehet szó. Mik ezek a hirtelen felbukkant idegen emlékek? Valami olyasmi lehet, hogy a kvantum-teleportáció folyamán némi zavar támadt a rekonstrukció közben és ez okozza az emlékek összekeveredését valaki máséval. De hát akkor az énje mégsem független. Koro megrázta a fejét. Az lehetetlen, gondolta, aztán teljesen ötletszerűen végigsimított a fejbőrén. A rövidre borotvált hajszálak között egy hosszú, dudorodó, vastag forradáson siklottak végig az ujjai. A heg a feje tetejétől, a jobb oldalon futott le a füle mögé. Erre sem emlékezett. Az is lehet, hogy ez nem is az ő forradása. Az is lehet, hogy nincs is a fején semmi, ez csak annak a bizonyos illetőnek az emléke, ami beférkőzött az ő agyába. Lehet, és amit érez, az is csak egy tapintási emlék. Legalább egy tükör lehetne nála. Miért nem része a Titán-kutató expedíciók felszerelésének a kézitükör? Micsoda slendriánság!

Koro ingerült lett. Már egészen közel járt a bizonyossághoz, már csak egy nyomorult tükör kellett volna. Különben meg, tiszta sor. A meteorológia meg a légkördinamika a sebhelyes fejű emlékei. És bizonyosan azt a másikat is teleportálták a Titánra, azért keveredtek össze az emlékeik. Egyértelmű. Akkor viszont annak a valakinek is itt kell lennie valahol. Jó lenne megtalálni. Legalább egyeztethetnék a tapasztalataikat. Vajon az ő órája is ilyen hülyén jár? Vajon neki is vannak kísérői? És ha igen, azok is ilyen rémesek? Egyébként meg nagyon is valószínű, hogy Pronék most pont a másik kísérő csapattal találkoznak. Hát persze! Most beszélik meg a leendő taktikát, a jövőt illetően. Elég hülye történet volt ez Pron részéről a bálnákról. Meg ez a matematikai hablatyolás. Nullával osztani. Ez is a kísérlet része nyilván. Ilyen hülyeségekkel tesztelik őket, próbálják kideríteni, mennyire keveredett össze a két ember történte. Csak ez lehet a magyarázat Gent rémes reggeli monológjára is. Ennyi sületlenséget! Ez, amennyiben ragaszkodunk a józan ész szabályaihoz, csakis provokáció lehetett. Újabb teszt. Birtokában van-e az ítélőképességnek? Természetesen birtokában volt. Meg ez az ostoba kísérletezés az idegen névvel. Jan. Biztos így hívják a másikat, csak Pronék nem tudták eldönteni, hogy mennyiben kuszálódtak össze a dolgok kettejük között. Valamennyire összekuszálódtak persze – lásd Coriolis-erők –, de annyira nem, hogy nevet kellene cserélniük. De jó lenne találkozni ezzel a Jannal, gondolta Koro bizakodó hangulatban, és először észre sem vette, hogy lassan megérlelődött benne a következő kérdés. Mi akkor az ő neve? A Korot ő találta ki magának. De miért?

Koro, bár még mindig az eget nézte, már nem látta a Szaturnuszt. Befelé figyelt. Lehet, hogy az egész most fordul komolyra. Valahogy meg kell találnia ezt a Jant. Holnap reggel talán meg sem várja Pronékat, hanem rögtön elindul. Meg kell találnia végre a megoldást. Koro felült. De most aludnia kell. Milyen érdekes. Most álmos. Igazán álmos. Biztos a Szaturnusz teszi, gondolta Koro az elmúlt két napban most először némiképp megkönnyebbülten. A Szaturnusz legalább a helyén van. Ez jó! Koro nehézkesen feltápászkodott a talajról. A furcsa, halvány fény már nem zavarta, de mégis úgy gondolta, aludni visszavonul inkább a fényfolt határain kívülre.

Egy darabig tanakodott, hogy a szabadban aludjon-e, de aztán mégis a sátor mellett döntött. Miközben a rudazattal küzdött azért fohászkodott, hogy csak az álmossága el ne múljon. Amint elkészült, beült a sátor ajtajába, hogy levegye a cipőjét s közben nehéz pillákkal bámult kifelé. A fényfolt határa alig méternyire volt a bejárattól. Koronak, ahogy nézte az az érzése támadt, mintha nem is igazi fény lenne amit lát, hanem csak valami fénylő, hűvös folyadék, apró, gondtalan kis hullámokkal, amik azon törik a fejüket, kiáradjanak-e vagy sem, elárasztani az egész fagyos, fekete Univerzumot. Áradjatok ki, gondolta Koro és szeretett volna részesévé válni a mindent kitöltő fénynek. Mindent kitöltő fény. Vagyis Isten. Isten a lába előtt, mint fénytó. Koro még mindig látni vélte a kicsiny hullámokat. Lélegzik, gondolta, vagy lehet, hogy szól is hozzám. Bárcsak érteném! Ha érteném, beszélhetnék vele, segítséget kérhetnék. Micsoda különbség, mosolyodott el Koro, hogy kihez fordulhat segítségért. A nemlétező Janhoz vagy éppen Istenhez. De hiszen Jan létezik, gondolta Koro, itt a forradása a fejemen.

Koro még egy búcsúpillantást vetett a most már idegenségében is ismerős és barátságos fényfoltra, aztán behúzódott a sátorba és lefeküdt. Egy darabig figyelte, nem remeg-e meg a talaj a sátor alatt, de hosszú percekig nem tapasztalt semmit.

Érdekes és egyben képtelen dolog, gondolta, aztán eszébe jutott, hogy egész nap nem evett egy falatot se. Nem volt éhes. Különben is, az sem biztos, hogy van-e egyáltalán ennivalója. Bele se nézett a hátizsákba. Micsoda hülyeség! Lehet, hogy ehetett is volna, de most már nem kászálódik ki a hálózsákból. Majd reggel. Egyébként se éhes. Koro pillái egyre nehezebbekké váltak. Aludni fog. Átalszik egy egész, rohadt, húsz órás éjszakát. De most legalább álmos.