txaba_thot blogja

Koronak melege volt. A kezeit kinyújtotta a levegőre. Az első érzés, ami a sátor előtt rátört, valami fojtogató félelem volt, hogy soha többé nem térhet vissza a való életbe. Az sem volt kizárt, hogy büntetésből vagy talán valami  súlyos  önfeláldozástól hajtva kellett ezzel a két kipróbált haverral teljesítenie egy emberfeletti megpróbáltatásokat ígérő nagy-nagy feladatot. A feladat. Jó ég, rémült meg Koro hirtelen. Lehet, ez mégis valóság? De hát hol vannak most voltaképpen? Mi ez a hely? Koro ijedten kapott az órája után. Az óra világítása halvány, alig kivehető fénycsíkot hasított a sátor vak sötétjébe. Négy óra múlt. A java még hátra van. Kész örökkévalóság. Ki kéne menni, körülnézni egy kicsit a sátor környékén. Hátha okosabb lenne tőle. És mi a helyzet a cipővel, villant hirtelen az agyába. Be kell hozni mindent, ami mozdítható? Miért? Mi van kint? Koro nagyon nyugtalan lett.

Gent felől mocorgás támadt. Kicsit forgolódott, szusszant néhányat, aztán újra elcsendesedett.

Az idő csigalassúsággal haladt. Koro még egyszer, fél öt előtt pár perccel az órájára nézett, aztán nem sokkal később, az aggodalmaskodásba belefáradva, maga sem tudta mikor, elaludt. Aludt, de nem álmodott. Álom az álomban? Szépen, csendben morzsolgatta a hátra lévő időt a remélt ébredésig, amikor is majd helyre fog állni a valóság és nemvalóság közti megbomlott egyensúly. Felkelni, inni egy kávét, elszívni egy cigarettát és kilépni a fénybe. És nem pedig szarakodni itt a baljós sejtelmekkel, rossz előérzetekkel, amik időről-időre azt sugallták, hogy a szabadulás nem onnan érkezik majd, ahonnan várja.

Amíg aludtak, Gent időnként jócskán mozgolódott. Olyankor teljesen átrendezte  tagjait, szuszogott, fújtatott és  agya  éber  része  egy cseppet sem törődött azzal, hogy közben csaknem teljesen kibújt a hálózsákból. Gent alapjában véve jól érezte magát, teljes intenzitással pihent. Nemigen volt mitől tartania. Vagy talán nemigen tudta, hogy mitől kellene tartania.

Pron ezzel szemben ritkán mozdult. Az agyába betonozott nyugalom áthatotta egész lényét. Neki nem árthattak az izgága külvilág harsány megnyilvánulásai. Teljes védelmet élvezett. Mindadig, amíg a környezete fel nem vette az ő nyugodt, rendíthetetlen tempóját, mert az felemészthette minden tartalékát. És erről ő nem tudott.

A sűrű éjszakában lomhán vánszorogtak a percek. Koro néha már úgy aludt, mint rendesen, a kezét könnyedén rátette a kilincsre és furcsa módon igyekezett kiélvezni az utolsó vigasztalan pillanatot, mielőtt szélesre tárja az ébrenlét kapuját. De a pillanat valahogy mindig elhúzódott, kisiklott izzadt ujjai közül. Majd a következő. Aztán Koro agyában megszólalt valami, az éber őrök riadót fújtak. Fölriadt. Pislogott párat és beletelt  néhány  másodpercbe, amíg  érzékelte  a lehelletnyi  fényt. Ez  nem az… A kurva életbe! Ez nem az!…

Koro a sátorban feküdt. Ugyanúgy, mint  amikor  nagy nehezen nyugovóra tért. Nem ébredt fel, ez még mindig ugyanaz a kibaszott álom. Valami baj lehet az agyával, hogy nem tud kiszállni. Koro megfeszítette az izmait. Fel akarok ébredni, kántálta magában és elképzelte, ahogy kinyitja a szemeit. Vad fények, erős, lüktető színek villogtak a szemhéja mögött. Ez az, ez fog következni. Újra kinyitotta a szemeit.

A sátor derengő belseje. Mi a szar? Mentő ötletként eszébe jutott az óra. Mennyit aludt? Koro felvillantota az órája  apró  számlapját. Először nem akart hinni a szemének. Ez túl kevés. Nyolc óra múlt pár perccel. De milyen nyolc?! Te jó ég!… Ez nem este, hanem reggel nyolc! Hogy is… Na, ne… Majdnem tizenhét órát aludt volna? Meg kell őrülni. Átpillantott a két társára. Amennyire kivehette, azok ketten az igazak álmát aludták. Eszük ágában sem volt felébredni. Mi a francot kéne csinálni? Ébressze fel őket? Koro tanácstalanul hánykolódott a helyén. Valami, talán a hatodik érzéke azt súgta neki, hogy nem lenne jó, ha megzavarná a társait. Még az lehet a legszerencsésebb, ha a dolgok a maguk útján mennek. És a dolgok rendje valószínűleg az, hogy ő most a fülledt hálózsákjában forgolódjon, talán  órákon át is. Hát, nagyon jó. Vagy menjen ki mégis inkább? De mi van a belélegezheteten levegővel? Úgy tűnt, hogy a sátor elhagyása minden helyzetben a lehető legrosszabb választási lehetőség volt.

Koro újra körbenézett. Mintha világosodott volna valamicskét. Persze nem biztos. Itt sajnos semmi sem biztos. Az alvók nem mozdultak. Koro újra a hátára feküdt. Mivel az összes álmossága elmúlt, elhatározta, hogy – ha már valahonnan eszébe jutott –, végiggondolja az egész programot a legapróbb részletekig. Fogalma sem volt, mire fog jutni, az egész olyan érthetetlen volt. Honnan jött elő ez az egész program dolog? Ha semmiről nem tud semmit, miért pont valamiféle programról tudna bármit is? Nem baj. Biztos ami biztos. Nehogy valami váratlan érje majd az ébredés után. Csak valahogy vissza kéne emlékeznie, mert azt, hogy tulajdonképpen mi is volt a programban, tökéletesen elfelejtette. Különös módon az agyának valamelyik  renitens  kis szegletében megmaradt a program emléke, de a belefoglalt tartalom valahogy elkallódott. Hogy a fenébe lehet ez? Volt valami előzetes terv. Arra is emlékezett, hogy a szükséges tennivalók nyolc pontba voltak foglalva. De vajon papíron látta vagy képernyőn, esetleg mondta valaki? Pron biztosan nem, nekik csak a gyerekkori emlékeik voltak közösek hellyel-közzel. Barátok voltak, ennyi az egész. Pron nem volt a főnöke sohasem, hogy holmi programokról értekezhettek volna. Érdekes, gondolta Koro tétován, most mégis úgy viselkedik, mintha fölötte  állna. És Gent is egy kicsit. Lehet, hogy Gent beszélt a programról. Az ismeretségük nem olyan régi, talán éppen ő a főnöke. Végül is elképzelhető. Reggelnél előbb ezt úgysem tudhatja meg. Akkor mindenképpen megkérdezi. Rendben, ez mind szép és jó, csakhogy lassan már egy fél napja reggelnek kéne lennie. De ezen az átkozott helyen úgy látszik, máshogy telik az idő. Ha telik egyáltalán. És ha hely ez egyáltalán. Legalább ennek kéne utána járnia. Miféle hely ez? Kell lennie valami különösnek benne, hogy ilyen furcsa viselkedésre kényszeríti az embereket. Lehet, hogy van valami saját, belső törvényszerűsége, ami megszabja a dolgok végső kimenetelét. Ez akadályozhatja meg őt Korot is abban, hogy felkeljen és elhagyja a sátrat. Ez lehet dolog nyitja. A belső rend. Talán csak az lehetne a kiút, ha az ő belső rendje erősebb, szilárdabb lenne, mint a külső. De hát a vergődését a pánik és a hisztéria között, aligha lehetne akár csak a legkisebb renddel is azonosítani. Nincs mit tenni, alá kell vetnie magát a körülményeknek. Ki kell várni, amíg történik valami – úgy látszik, hogy ő maga nem kezdeményezhet. Vajon a másik kettővel mi a helyzet? Lehet, hogy ők nincsenek benne? De akkor mi lehet a tervük ővele? Elképzelése sincs, hogyan menekülhetne erről a pokoli, sötét helyről. Elfusson majd? De merre? Ehhez azt legalább jó volna tudnia, hogy egyáltalán hol van? Ez a legkevesebb. Koro a zilált ébrenlétei során most már sokadszor, eljutott a létezését alapjaiban érintő, kínzó kérdésig – mi ez az egész? Valóságnak túl álomszerű, álomnak pedig, sajnos túl valóságos.

Koro egész  teste  maga volt a feszültség. Miközben az agya kétségbeesve kereste a megoldást, izmai görcsösen várták a menekülésre utasító felsőbb parancsot. Koro nagyot sóhajtva engedte el magát. Jó. Ha a másik kettő nincs benne, és ő csak kísérleti nyúl – a probléma megoldhatatlan. De mi van akkor, ha ők is foglyai a helyzetnek? Ha Pron és Gent is alá van vetve valamiféle rejtélyes szabályszerűségnek. Ha ez így van, a helyzet talán még rosszabb, mert akkor tőlük sem kaphat segítséget. Ők akkor ugyanúgy nem tudnak cselekedni, mint ő. Talán ezért is alszanak már olyan régóta. Koro érezte, hogy fürdik a verejtékben. Lehet, hogy neki kéne felébresztenie őket? Koro villámgyorsan felült. Lehet… A szíve az agyában dörömbölt. Lehet… Lehet, hogy akkor ő Koro, szabad? A felismerés felszabadítja? Vagy csak önmagát gátolta le? Így akkor kezdeményezhet!

A hálózsákja cippzárjához kapott.

– Csak nyugodtan – hallatszott a sátor túlsó oldalából.

Koroban azonnal összeomlott minden remény és várakozás. Eluralkodott rajta az az eddig aprócska kétely, ami mindvégig tudata legrejtettebb zugaiban bújkált. Ernyedten hanyatlott vissza a fekhelyére. Erejét vesztve fordította fejét a hang irányába.

A gyatra kis félhomályban felsejlett neki Pron zömök sziluettje, amint félkönyékre  támaszkodva, holdvilág arcának világosabb foltjával őt bámulja. Koro próbálta kitalálni, milyen lehet a másik arca. Dühös? Vagy gyanakvó? Vagy szokásához híven közönyös? Vajon mióta figyelhette? És mit látott rajta?

– Próbáltam felébredni – mondta Koro mintegy magának. Nem várt választ. Talán csak saját magának akarta megmutatni, hogy rendelkezik még akarattal.

– Csak nyugodtan – hallotta újra a másik hangját. Nem, tényleg nem lehetett megállapítani, hogy ingerült-e, vagy éppen bátorítani akarja.

– Reggel van – suttogta Koro. Pron mostanra ígérte a magyarázatot. Bizony. Így feküdtek le. Mindent majd reggel. Hát reggel van.

– Tudom – válaszolta most a másik, félreérthetetlenül elutasító hangon. Nem akar beszélni. De miért nem? Azt kéne neki Koronak mondania, hogy elég volt a mellébeszélésből, a süket köntörfalazásból, Pron is, Gent is mondja el az igazat! Nem gyerek már, el  tud viselni bármilyen szörnyűséget. Ezt a szar helyzetet is elviseli. Mindent kibír… De ezt így úgysem lehet nekik szegezni. Nem mintha nem merné. Egyszerűen nem kapna választ. A másik kettő elbámulna a feje fölött. Legalább kinevetnék, gúnyt űznének belőle, hogy meggyűlölhesse őket. De nem adnak rá módot. Így nem marad más, csak ez a tömény bizonytalanság és kétség.

Koro gondolta, megszondázza a másikat. Próbára teszi, hátha ki tudja ugrasztani a nyulat a bokorból. Hátha rajtakapja valamin, valami apróságon.

– Mennyi az idő, Pron? – kérdezte hirtelen és árgus szemekkel figyelte a másik minden mozdulatát. Pron most majd megpróbálja megalázni valami légből kapott, képtelen dumával. De ő résen lesz, nem hagyja magát.

Aztán Koro a halvány fénynél is tisztán látta, ahogy a másik az arcához emeli a kezét, felvillan egy gyengécske fénycsík, rávetül épp csak sejthetően a sátor fekete belsejére, majd kihúny.

– Mindjárt nyolc – hallatszott a derengésben.

– Nyolc? – Koro egyik döbbenetből esett  a  másikba.  De   hát… Honnan tudhatja ilyen pontosan, hogy mennyi az idő, amikor nem is annyi?!

– Milyen nyolc? – kérdezte meggondolatlanul, de rögtön meg is bánta. Az idővel kapcsolatban nagyon könnyű nevetséges kérdéseket feltenni ezen az átkozott helyen.

– Reggel nyolc, Jan – jött a cseppet sem gúnyos válasz. Hát persze, hogy reggel nyolc. Hiszen éjfél volt amikor lefeküdtek. Teljesen normális. Felnőtt, egészséges emberek ismerik az órát és nyolc óra alvással megelégszenek. Nincs szükségük többre. Különösen nem tizenhétre.

Koro előhúzta a kezét a hálózsákból és megnézte az időt. Biztosat kell tudnia.

– Van órád? – kérdezte a másik valóban meglepetten.

– Van. Csak rosszul jár – válaszolta Koro, aztán magyarázólag, nem minden él nélkül hozzátette – Siet vagy tizenöt és fél órát.

A másik elgondolkodva hallgatott egy darabig, aztán csendesen megszólalt:

– Akkor nálad most délután fél három körül járhat – mondta mintegy mellékesen.

Na, talán most meg tudja lepni, gondolta Koro.

– Nem – mondta lassan – az én órám szerint… közel  húsz órája feküdtünk le…

– Tényleg rosszul jár – jegyezte meg röviden a másik.

Koro kínjában elvigyorododott. Ezekből a fonnyadt társalgásokból soha nem derül ki semmi. De nem azért, mert nem érthető az információ, hanem mert nincs információ. S ennél fogva még következtetéseket sem lehet levonni. Álom ez vagy valóság? A másik kettő benne van vagy nincs benne? És ő maga benne van-e? Vagy csak bebeszéli magának? És Pron vajon Pron-e? Vagy valaki más? És Gent? Lehet, hogy nem is Gent? Még az is lehet, hogy Gent Pron és fordítva. Vagy Gent Pron, Pron Koro és ő Gent, vagy valami egészen más. Koro nem Koro és nem Gent, hanem valami egészen más…

Valahol egy tetoválógép zümmög. Ezt a hangot ismerem. Hogy hol zúg, csak akkor tudom meg, amikor kijövök egy kicsit az álmomból – épp csak annyira, hogy megállapíthassam, még alszom. Akkor jó, alszom tovább. Álmomban zúg.

Valamikor a közeljövőben fel kell tennem majd azt a kérdést is, hogy mennyi az idő, egyelőre azonban valami odabent a fejemben azt súgja, mindez pillanatnyilag nem érdekes. A gép zúg, én pedig lassan visszasüllyedek.

Fritzstadt an der Donauban voltam ilyen körülmények között. Miközben próbáltam kipihenni a napi fáradalmakat, a váltás rendíthetetlenül tetoválta tovább a nonfiguratívokat. De most ez sem érdekes, mert minden olyan nagyon távolinak tűnik… Nagyon távolinak.

Annál is kevésbé áll össze a kép, mert az jut eszembe, hogy segítenem kell valakinek kitalálni a mintát, mert már kezdeni kéne az új melót, de senkinek még csak fogalma sincs, mi is legyen az. Ennek a valakinek a határozott szempárja mered rám és nem tudok válaszolni a belőle felém sugárzó kérdésre. Mi legyen az a minta? Nem tudom. Aztán észreveszek az illető vonásaiban valami keleties hatást és ettől még jobban elbizonytalanodom.

– Leopárdgyermek? – kérdezi egyszer csak és én értem a meg sem formált szavakat – Az vagy?

– Aha – hallom a válaszomat.

– Akkor tudom már – mondja a másik, és csak lassan villan belém a felismerés, hogy itt bizony az én tetoválásomról van szó, nem pedig az övéről. Na de, kezdem magamban az egészen mélyreható elemzést, nekem már van tetkóm és nem tervezek újabbat. Az sem világos, hogy kerül a képbe egy ilyen vadember. Hogyne, hogy aztán rám varrjon valami nyavalyás tribált! Milyen stúdió ez, milyen országban?

Fekszem a hasamon leszegett fejjel, nézem a földet és azon szórakozom, hogy a porszemcsék az orrom előtt minden lélegzetvételre szerte-szétszaladnak. Nem látom, csak tudom, hogy valami durva szövésű gyékény van alattam, elég kényelmes fekvés esik rajta.

Aztán felhangzik a gép zümmögése. Furcsa ez az egész, de nem nagyon törődöm a részletekkel. Ez az öreg, keleti figura tudja, hogy mi az ábra. Leopárdgyermek vagyok, mi bajom lehet? A gép közben akadozva jár. Nem érzek semmit, ami egy kicsit zavar. Illetve érzem, ahogy a mester ügyködik a bal lapockám tájékán, csak a tűt nem érzem. A gép meg csak akadozik.

– Baj van? – hallom egyszer csak a hangomat.

– Eegen… – mondja a másik.

Ismerem ezt is. Idővel elfárad a kábel, aztán rosszul érintkezik. Biztos a rezonancia. Meg lehet oldani, de most nem fogok itt okoskodni. Az öreg tudja a dolgát. Remélem.

Türelmesen fekszem, a másik meg csak próbálkozik. Aztán egy váratlan pillanatban nagyot sóhajtva feláll. Féloldalra fordulok, úgy nézek fel rá.

– Menni fog? – kérdezem.

Az öreg magabiztosan bólint.

– Ezek az új holmik nem nekem valók – mondja –, az én kezemből szeretet meg erő kell, hogy áradjon, fiam, nem elektromosság… – aztán körbemutat – Látsz te itt bárhol is konnektort?

Körülnézek, most először.

Egy olyan fűkunyhó-féle tákolmány fedett előterében fekszem, körös-körül őserdő. Ez klassz, gondolom és csak nagyon mélyen belül motoszkál az érzés, hogy itt valami nagyon nincsen rendben. Hogy hogy kerülök én ide? Már meg sem kérdezem. Minden esetre ez egy kurva dzsungel, nem lehet vitás és itt tényleg sehol sincs konnektor. Még az is csoda, hogy a gép egyáltalán akadozott. Nem szeretem én az ilyen érthetetlen dolgokat.

Tudom, hogy mi következik. Azaz csak sejtem. Az öreg segítséget keres. Kell pár ember, de minek? Hogy lefogjanak? Mi lesz itt! Az öreg majd fogja a kőkorszaki szerszámait, aztán majd jól nekem esnek. Belémvési majd azt a bizonyos valamit, amiről fogalmam sincs, mi lehet. Ömlik majd a vér, a francba is. Még hogy szeretet!…

Mozgolódás támad a kunyhó körül. Öt-hat ember közeledhet. Aztán meglátom őket. Férfiak, nők vegyesen. Nem látszik rajtuk semmi különös, az meg, hogy kegyetlenek lennének vagy szigorúak vagy kárörvendők, végképp nem. Leülnek a veranda körül és halkan beszédbe elegyednek. Aztán előkerül az öreg is. Bejön, leül mellém, bejön még talán három ember, akiket csak hallok, leülnek körém, aztán az egyik szelíden megfogja a fejemet. Bár nem látom, érzem az érintéséről, hogy nő az illető. Miközben próbálom minél mélyebben magamba szívni az emberek közelségét, az öreg varázsló dolgozni kezd.

Egyáltalán nem kellemes, ahogy lassan kopogtatja fel a mintát, de nem zavar, mert érzem, hogy ez csak az enyém lesz. Enyém lesz a minta, én pedig a mintáé leszek. Ez a gondolat jön-megy a fejemben, miközben az öreg hangját hallom. Lassan, nyugodtan beszél. Olyasmikről, hogy milyen volt a világ, mielőtt mi emberek idejöttünk volna. Azt mondja, semmilyen. És most is semmilyen, csak mi látjuk valamilyennek, hogy élni tudjunk benne. Hogy mivégre, nem világos még a számomra, de nem vagyok nyugtalan, mert az öreg ezt is el fogja mondani, ha odaér. És odaér, mert nem kevés idő, mire a munka elkészül.

Hallom a finom kopácsolást a hátamon, érzem a tűt a bőrömben és érzem, ahogy az öreg vadember kezéből belém árad a szeretet és az erő. És persze hallom a történetét erről a csodálatos világról, benne az életünkkel, ami lehet fájdalmas, lehet kínzó és küzdelemmel teli, de lehet nyugodt és békés is, ha megtaláljuk benne a helyünket.

Az jut eszembe, hogy kell itt valami furcsa összefüggésnek lennie, mert ha a világ csodálatos és miattunk az, akkor nekünk embereknek is csodálatosnak kell lennünk. Kicsit kényelmetlenül érzem magam a gondolattól. Talán meg is mozdulok, mert a női kéz megsimítja a tarkómat. Hűvös, kissé nyirkos tenyér. Szóval arra gondolok, lehet, hogy az öregnek mégsincs mindenben igaza, ha azt gondolja, hogy az emberek csodálatosak. Aztán, mintha csak a gondolataimra válaszolna, arról kezd beszélni, hogy minden rossz a nemtudásból fakad. Mert nem tudjuk, valójában milyenek is vagyunk. Hogy mire való az élet? Hogy ezt megtanuljuk. S ha sikerül, megszűnik a félelem, a harag, vágy a hazugságra, a tévelygésre, a rosszra. Nem kell már más életet, más emberként élnünk.

Hallgatom az öreg halk beszédét s mivel elvesztem az időm fonalát, nem tudom már megállapítani, hogy órák, napok vagy hetek telnek el közben. Fekszem, hallgatok, figyelek. Élek.

Nem tudom, hol szerepelek, hol bukkanok majd fel az öregember történetében, de ott fektemben valami hihetetlen nyugalom száll meg, mert rájövök, hogy ahogy haladunk, az öreg keze nyomán szép lassan a törzs tagjává leszek. Nem érhet semmi baj többé.

Ha felébredek, akkor sem…

Az egész olyan volt mint egy rémséges álom. Az események valami félhomályos, józan ész nélküli közegben lebegtek tova, egyetlen mentsvárat hagyva az értelemnek – azt az alant, mélyben megbúvó, riadt, csalfa, kis bizonyosság-morzsát, amely azért oda-odasúgta néha, hogy lesz még ébredés.

Gond csak azzal az átkozott cipzárral volt. Miközben felfelé haladt a fényvédő sátorlapon, olyan valóságszerű hangot adott, amilyet nem lehet álmodni. Bárcsak ne lenne igaz, istenem!

– Menj be és kapcsold föl a lámpát – hallotta egyszer csak, de ettől inkább elkeseredett lett, mint rémült. Már nem bánt semmit, csak az utolsó csepp kis reményhez ragaszkodott eszeveszetten. Igen, ez lesz a legjobb. Önmagát Koronak nevezte el, hátha jut vele valamire. Soha sem sóvárogta még ennyire hogy rányithassa a szemét a keserű valóságra, legyen az akár mégoly rideg és embertelen is. Bárcsak…

– Indulj már, baszd meg! Nem hallod? Nincs vesztegetni való időnk – hallotta újra az egyre türelmetlenebb hangot aztán egy lökést érzett a bal vállán. A taszítás nem volt nagy, mégis hagyta, hogy az aprócska lendület magával sodorja. Térdre  esett, pont a sátor sötétségbe vesző bejáratával szemben. Kitapogatta a cipzártól szabadon hagyott szűk rést és derékig bebújt rajta.

– A cipőmet levegyem? – kérdezte  tanácstalanul. A  hangja  furcsán mély­nek tűnt.

– Vedd, de azt is bent fogjuk tárolni. Ne maradjon kint semmi mozdítható.

Koro engedelmesen kibújt a vastag, de könnyű lábbelikből, a sátorból kinyúl­va leveregette róluk a nem létező piszkot, aztán behúzódott a műanyagszagú sötétségbe. Ahogy ott küszködött, a lámpa után matatva, azt gondolta, hogy talán még meghalnia is jobb lenne e pillanatban.

– Megvan – szólt ki kis idő után a másik kettőnek – Kapcsoljam?

– Ne, mégse – jött a válasz –, előbb bemászunk.

A többiek is levetették a cipőjüket, leveregették a nem létező piszkot, majd nehézkesen szuszogva bemásztak. Aztán egy határozott kéz rántott egyet a cipzáron. Csend támadt. Koro valami ütést várt a sötétből. Ilyenkor szoktak  rosszra fordulni a dolgok.

– Mehet – hallatszott az iménti türelmetlen hang némileg engedékenyebben.

Halk kattanás és a sátor belsejét tompa, fehér fény árasztota el.

Három ember ült ott némán, egymást bámulva. Koro félve ismerte el magában, hogy nem egészen erre számított. A köpcös Pront még régről ismerte, talán valamelyik korábbi álmából. Még az is lehet, hogy együtt gyerekeskedtek valami vidéki nagynéninél. Nem emlékszik tisztán. A másik férfit Gentnek hívták. Vele nemrég találkozott csak először, de rendes alaknak tűnt.

És most itt ülnek ebben a dohos, műanyagszagú patkánylyukban és várnak, maguk sem tudják mire.

Koro feszülten vizsgálta a másik kettő arcát. Talán tudnak valamit. Aztán már nem bírta tovább a csendet.

– Most mi a szar van? Mi ez az egész?

Pron vállat vont.

– Mi lenne? Ránk esteledett és most aludni fogunk – mondta hanyagul, aztán Koro riadt arcát látva hozzátette:

– Nagyon fontos, hogy nem mehet ki fény a sátorból. Odakint éjszaka van. A szűrt fényekkel nincs baj, de a mi lámpánk, hát… Na, ez a helyzet. A többit majd meglátjuk reggel…

Koroban minden egyes szóra csak növekedett az értetlenség. Mit hadovál ez itten a szűrt fényekről?

– Mi ez az egész, Pron? – nyögte ki hirtelen – Csak ezt mondjátok meg. A fények meg a reggel nem érdekel. Mi ez? Ez a hülye, töketlen helyzet.

Gent most szólalt meg először. A modora egy egészen lehelletnyit lekezelő volt.

– A jelen pillanatban nem ez a legfontosabb kérdés, hanem az, hogy mihez kezdünk reggel? Addig pihennünk kell, mást úgysem tehetünk. A reggeli fejlemények fényében aztán majd feltehetjük a megfelelő kérdéseket. Addig semmi értelme különféle spekulációkba bocsátkoznia bármelyikünknek is.

– Jan – szólalt meg Pron hirtelen – bíznunk kell egymásban. Türelmesnek kell lenned neked is. Bíznunk kell. Az indítékaink ugyanazok – aztán Pron a másik felé fordult – Ideje lefeküdnünk.

Gent bólintott, aztán ügyet sem vetve Korora, mindketten készülődni kezdtek.

Koro csak ült, bénán a döbbenettől és szóhoz  sem  jutott. Lehet, hogy apránként meg fog őrülni. Az ilyen és ehhez hasonló követhetetlen helyzeteket nem lehet sokáig bírni.

A másik kettő közben elkészült. A hálózsákjaikból figyelték Koro tehetetlen vívódását.

– Na, mi lesz? – kérdezte Pron várakozóan, kezét a lámpa kapcsolóján tartva.

– Mennyi az idő? – kérdzett vissza Koro, nyilvánvalóan időhúzási szándékkal.

– Éjfél – vágta rá Pron azonnal, anélkül, hogy az órát viselő kezét előhúzta volna a takaró alól. Ez képtelenség, gondolta Koro ernyedten, ez most nem az az idő. Ez egy másik idő, ahol nincs éjfél. Pron ezt vagy nem tudja, vagy tudja, csak félre akarja vezetni őt.

– Éjfél? – kérdezte bátortalanul.

– Éjfél – bólintott az.

– Milyen éjfél?

A kérdés rém ostobán hangzott, Pron mégsem vesztette el a béketűrését. Kedvesen elmosolyodott. A hangja megnyugtató volt, de a kezét nem vette el a kapcsolóról.

– Pihennünk kell, neked ugyanúgy, mint nekünk. Mindent megbeszélünk reggel és addig sajnos nagyon rövid az idő. Használjuk ki. Feküdj le.

A hirtelen támadt csendben Koro lassan a hálózsákjáért nyúlt, aztán a sátor harmadik oldala mellé lódította, a bejárattól jobbra. A zsák lustán kigördült, a cippzár csilingelő hangjaitól kísérve. Mielőtt belebújt volna, Koro még egy segélykérő pillantást vetett Pron felé, de az nem reagált. Nincs mese, le kell feküdni.

Ahogy Koro elhelyezkedett, Pron várt még egy pillanatot, aztán leoltotta a lámpát.

– Jó éjszakát – hallatszott még a sötétben, de a három férfi közül egyik sem tudta megállapítani, hogy melyikük mondhatta.

Koro a hálózsákja takarásában lopva az órájára nézett. Egy vagy két nappal korábban érhette valami ütés, mert akkor lenullázódott és azóta csendes őrületben mutatta saját óra-univerzumának önkényes idejét. Délután fél négyre járt ott. Nem baj, gondolta Koro, viszonyítási alapnak jó lesz.

A hátára fordult, nyújtózott egyet, aztán az éjszaka hangjait kezdte figyelni. Hosszú-hosszú percekig néma csend vette körül, amin később kezdtek át-átszüremleni az alvó emberek hangjai. A sátrat hamarosan ütemes szuszogás töltötte be. Koro mindig irigyelte ezt a típust. Az ilyenek bárhol és bármilyen körülmények között képesek voltak aludni. Mélyen, pihentetően. Koro hiába szorította össze a szemhéjait, csak egyre feszültebbé,  éberebbé  vált. Valahogy ki kéne szállnia a buliból. Óvatosan felhúzza a cippzárt, hogy a többieket nehogy felzavarja, aztán kilép ebből a rohadt lidércnyomásból. Csakugyan olyan ez, mint egy hülye álom. Valahogy tudni lehetett, hogy a kinti levegő nem belélegezhető. De honnan? És akor ők hogy lélegezték be mégis? Pron beszívta ahogy beszélt, ez egészen biztos, de ő Koro, egy nagy levegővel kibírhatta, amíg a sátorral vesződött. Na, de ez is csak egy olyan egyszerű vászon meg műanyag sátor! És különben is, mióta és főleg, honnan bírhatta azzal az egy nagy levegővel? Te jó isten, az álmokban vannak ilyen megfoghatatlan, kezelhetetlen ellentmondások. De most ez sem baj, ezek szerint ez csak egy álom és most fog elaludni, amiből majd a valóságra ébred. Akkor minden rendben. Csak már aludna!

Koro kissé megnyugodott. Igyekezett lassan, egyenletesen lélegezni, hogy így adja át magát az alvás ritmusának. Próbálta a gondolatait figyelni, hátha úgy hamarabb elcsitulnak. Nyugalom, reggel majd felébred. Pokolba az egésszel… Igen, de Pron belélegezte… Semmi baj, ilyenek az álmok.