txaba_thot blogja

Egy enyhe lökést érzett a vállán. Az agya azonnal kapcsolt. Ez nem álom. Tétován felnyitotta a szemeit.

– Jan! – hallotta ismét a suttogó hangot – Gyere…

Kihámozta magát a takaróból, olyan lassan, amilyen lassan csak tudta, de a helyzet elől nem menekülhetett. És ez nagyon is világos volt a számára.

– Mi van? – kérdezte erőtlenül.

– Gyere… – volt a válasz.

A másik már a szabadban állt, mire kilépett az éjszakába. Tétován körülnézett, mintha bárhonnan segítséget várhatott volna, aztán elindultak.

– Jan – kezdte kisvártatva menet közben a másik – Bármi történjék is, számíthatsz ránk…

Válaszolni nem volt kedve és egy pillanattal később már azt sem tudta, hogy legalább bólintott-e. Persze, bármi történik is, számíthat rájuk. De itt nem bármi fog történni, hanem egy bizonyos dolog. Az a bizonyos. És lassan közeleg az idő.

Egy alacsony, roskadozó kunyhóhoz értek, ami előtt egy ősöreg asszony állt durva pokrócba burkolózva. Az ágak közt áttörő holdfény a takaró alól előbukkanó kócos, ősz hajtincseire esett.

A kunyhó előterébe lépve valami különös hátborzongató érzés lett úrrá rajtuk. A belső helyiségből áporodott vizelet- és verejtékszag áradt feléjük.

– Bemegyek – suttogta Jan és szorongva belépett a kis szobába.

A benti fekhelyen feküdt valaki. Az alig kivehető alakot szinte elnyelték a ráterített takarók és állatbőrök.

– Te vagy… az… Jan? – jött az ágy felől egy végtelenül gyenge hang.

– Apám…

A férfi közelebb lépett.

– Segíts… felülni.

Valami tragikusan suta birkózás kezdődött a magatehetetlen, csont és bőr öregember és a tagbaszakadt fiatal férfi között, akinek közben folyamatosan a torkát fojtogató félelem zakatolt a fejében. Valahogy sikerült az öreget félig ülő helyzetbe emelnie a háta mögé gyömöszölt dohos szagú bőrdarabokkal. A halál szaga, gondolta magában, aztán nehézkesen leült az ágyra, ügyelve, nehogy megnyomja a másik vékony, erőtlen lábait.

Az apját figyelte, amint szemmel láthatóan erőlködve beszélni próbált.

– Pihenj, apám. Most ne beszélj – mondta, de az öreg csak a fejét ingatta.

– Nincs… nincs… időm!… – hörögte a haldokló és az erőlködéstől valami azonosíthatatlan, köhögő hang kíséretében hányni kezdett. A gyertya halvány fényében is zöldesen csillogó hányadék ellenállhatatlan erővel tört elő az orrából is. Az öregember tétova riadtsággal próbálta leplezni a valóságot, kezét az arca elé emelve, de hiába. Megtépázott méltósága utolsó morzsái is odalettek. De már ez sem számított. Lassan már semmi sem számított, csak, hogy a fia ott volt mellette a közelgő utolsó pillanatokra várva is.

Percekig tartott, amíg az öregember megnyugodott. Látszott, hogy a hányás a maradék erejét is elvette.

– Így… látsz fiam – suttogta – Nem… akartam… Bocsáss meg!… Jan…

– Pihenj…

Istenem, gondolta a férfi magában, bár itt maradna velem! Drága ember. Ennyi egy élet, vég nélküli szenvedés, harc s a végén még a halál sem lehet könnyű.

Drága ember, gondolta újra, aztán egyszerűen, halkan zokogni kezdett. Rázta a sírás, miközben az apja kezét kereste. Már a nyomorúságos valóság sem számított, nem számított a mocsok, a kín, az undor – csak az az embernyi árnyék, ott az ágyon s a törékeny kéz az ujjai között, amely olyan volt, mint egy göcsörtös faág.

Mérhetetlen fájdalmában először észre sem vette a fejét megsimító öreg kezet.

– Ne sírj, fiam… – mondta az öregember halkan. A hangja bár rekedt volt, mégis valami különös, végső erőt sugárzott – Ne sajnálj… Az élet úgyis… csupa szenvedés, csupa kérdés és… kétely… A legnagyobb öröm is… elillan… feloldódik… az elmúlásban… Régóta tudom, hogy… ez az ember élete… De én így is… szerettem… élni… Szerettem a világot… mert… gyönyörű… Tudtam, hogy… egyszer minden… elvész… mégsem féltem… szeretni titeket… És most… is csak… téged… sajnállak… Te még maradsz… valameddig… De nekem… most… Elfáradtam…

Az öreg elakadt. Az ereje végére ért, a keze lehanyatlott a fia fejéről, s már csak a szeme élt, amikor az felnézett rá. A két ember tekintete egymásba fonódott, aztán az öregember szemei lecsukódtak. Talán még két aprót lélegzett, Jan észre sem vette a finom átmenetet. Az ember megszabadult minden szenvedéstől.

Ez vigasztalta Jant a vigasztalhatatlanságban. Az apja vonásai szinte teljesen kisimultak. Ennyit tesz a szenvedés. Jan szomorúan nézte. Dehát miért él az ember? Mi célja lehet a teremtőnek azzal a tengernyi kínnal, amit az emberre mér? Jant régóta nem hagyta nyugodni a kérdés. Miért nem létezhet senki csak úgy, egyszerűen bevégezni a természet adta dolgát? Megszületni, élni, utódokat nemzeni és a végén meghalni. Ennyi volna az egész. De nem. Vajon az ember nemesebb, jobb lesz a megpróbáltatásoktól? Vagy ez csak isten tréfája, kegyetlen tréfája. Szenvedjetek csak teremtmények, játszom veletek egy kicsit, aztán ha elunom, kitalálok valami mást. Küszködjetek, én meg majd nézem a fájdalmas arcotok, a véretek, a verejtéketek, a fiaitok, lányaitok arcán a bánatot, amikor meghaltok, s az áldozatot, amit a szeretteitekért hoztatok, egy pillanat alatt semmivé teszem azzal, hogy visszaveszek mindent, mindent, épp csak a szánalmas életeteket nem, hogy újra és újra fel kelljen állnotok, ha embernek akarjátok érezni magatokat! Ez az én nagy tervem, és jaj annak, aki szembe mer szállni! Mert hatalmamban áll – minden. Hogy dacolhatnék, kérdezte magában Jan és gyöngéden félresimított egy ősz hajtincset a halott homlokából. Mit tegyek, hogy bosszút álljak érted, apám? Segíts drága, oszd meg velem, amit tudtál, ne kelljen bánatot okoznom senkinek azzal, hogy létezem, se azzal, hogy már nem létezem! Miért?! Miért?!

Jan arcán újra könnyek folytak. Egyedül volt. Még soha nem volt ennyire egyedül. Talán, ha meghalnék, gondolta, isten elé kerülnék és megölném. Ha mindent lát és tud, tudnia kell, hogy most mit gondolok róla. És ha mindenható, akkor az is az ő műve, hogy ellene török… És mindezt csak azért, hogy fájdalmat okozhasson és a végén elpusztítson. Minek akkor ez az egész? Miért lenne akkor érdemes a szenvedéstől megjobbulni? Nem… Nem akarom… Nem akarom istent, nem hiszek benne! Megcsalt, becsapott… elvette az apámat és csak ürességet hagyott helyette! Nem! Nem! Nem!… Gonosz leszek és harcba megyek, megölök mindenkit aki elém kerül, egészen addig, amíg engem is meg nem öl valaki. Ennél talán még a pokol is jobb lehet. Vajon az elkárhozott lelkek is mind olyanok voltak amíg éltek, mint én? Ők is meg akarták ölni a teremtőt? Jan erőnek erejével elhessegette a rátörő zavaros gondolatokat. Mindegy is, hogy ő mit gondol ezután. De a fájdalom, fog-e enyhülni valaha is?

A zokogásra bejött az öregasszony.

– Vége? – kérdezte az ágy szélén gubbasztó férfit. Az csak bólintott, mire az öregasszony hozzátette:

– Sokat szenvedett. Nagyon sokat… De már nem szenved többé.

– Miért halnak meg a jó emberek, anyó? – kérdezte Jan elgyötörten.

– Mindenki meghal, nem csak a jók. Ha ez vigasztal, fiam – válaszolta az anyóka miközben az ablakhoz ment. Kifeszegette a keretet és a vékony résen kiszólt:

– Jöhettek.

Néhány pillanattal később megjelent az ajtóban egy csapat idősebb asszony. Mind falubéli volt, egyet kivéve. Jan még sohasem látta.

Az asszonyok a dolgukhoz láttak, többnyire némán, csak néha váltottak egy-két halk szót. Jan úgy érezte most érkezett el a pillanat, amikor mennie kell. Az apjától elbúcsúzott. Vele volt az utolsó percben, és talán sikerült elengednie is.

Botladozva szédelgett ki a friss levegőre. A viskó ajtaja előtt megállt. Beletelt néhány pillanatba, amíg észrevette, hogy a bejárat mellé görgetett jókora farönkön Olven ül, a gyerekkori barátja. Jan tétován megállt előtte, mint aki valamit mondani akar, de végül a társa szólalt meg:

– Jó ember volt. Igaz, jó ember…Velünk marad amíg élünk.

Jan nem válaszolt, csak állt lehajtott fejjel s csizmája orrával a sötét földet piszkálta. Hogy kéne kiszabadulni ebből a reménytelen rabságból? Egyre csak ez járt a fejében. Észre sem vette először, amikor a fekete fák árnyékából kilépett három ismerős alak. Az egyikük, a kőfaragó – a neve hirtelen nem jutott Jan eszébe –, amikor odaért, Jan vállára tette a kezét:

– Isten vele van, és ő istennel… De most jönnöd kéne, Jan. A tanácsban várnak. Valami rossz hír érkezett délről és az öreg beszélni akar veled. Tudsz jönni?

– Persze – bólintott Jan és rögtön el is indult, mint egy holdkóros. A többiek követték. Elhaladtak jónéhány, rendetlenül egymás mellé hányt viskó mellett, aztán megkerülték a sámánházat, ami mögött ott terpeszkedett a falu legnagyobb épülete, ahol a tanácsra gyűltek össze a férfiak, ha valami fontos kérdést kellett megvitatni vagy fontos döntést kellett hozni.

Koro tátott szájjal bámult rá. Rém ostobán nézett ki, Pron azonban a távolba révedt. A talaj enyhén megrázkódott alattuk. Koro valahogy megingott, aztán egyensúlyát vesztve lehuppant a földre.

– Hahó!

A hangja tompa volt és üres. Mintha csak egy egyenes mentén terjedt volna, amely Gent száját és az ő fülüket kötötte össze.

Pron hirtelen Koro felé fordult és hangjában váratlan indulattal ráförmedt:

– Értsd már meg, hogy nem tudhatsz meg mindent egyszerre!

Aztán sarkon fordult és ott hagyta elképedt társát. Koro csak ült a langyos gumiszagú tájban és gondolkodás helyett – jobb híjján –, a társait bámulta. Gent gesztikulálva magyarázott valamit Pronnak, aki csak hallgatta néha bólogatva. Gent beszédéből csak zagyva hangfoszlányok jutottak el Koro füléig. Aztán Pron válaszolt pár szót, majd Koro felé fordulva integetni kezdett.

– Jan, gyere!

Koro nehézkesen felállt, megszokásból leporolta a nadrágját, aztán lassan elindult a másik irányába. Mire Pronhoz ért, már megint csak ketten voltak, Gent visszatért a sátorhoz.

– Némileg változik a program – mondta. Pron.

– Mihez képest? – kottyant közbe Koro, de a másik egy rosszalló pillantásnál egyébre nem méltatta.

– Akadt egy kis dolgunk Genttel, de úgy döntöttünk, hogy te is velünk jössz. Legalábbis egy darabig.

– Miféle dolgotok?

– Induljunk, Jan – mondta Pron és sarkon fordult. Koro körülnézett, mintha az üres tájtól  bármilyen segíségre számíthatna, aztán nagyot sóhajtva a másik után indult.

Már messziről látta, hogy a sátor előtt három hátizsák hever s mire odaért, közülük kettőt a társai már a vállukra kanyarítottak. Koro értetlenül állt.

– Előző este nem voltak hátizsákjaink – mondta tétován.

– Délután még sátrunk se volt – válaszolta Gent – Látod, most meg mindenünk van – nem lehetett nem észre venni a hangsúlyában bújkáló iróniát. Koro nem adta ilyen könnyen fel:

– Egyáltalán, mi volt délután?

Pron igazán dühös lehetett Koro okvetetlenkedése miatt, de erről csak a villogó tekintete árulkodott. Ő maga nem szólt egy szót sem.

– Az, hogy te nem emlékszel rá, mi volt délután – kezdte Gent kicsit fölényesen – még nem jelenti azt, hogy semmi sem volt…

– Ezért kérdezem, Gent – vágot közbe Koro – Nem tudok semmit, hát legyetek olyan kedvesek és lássatok el tudással. Ha már az egész helyzetnek homályban is kell maradnia, legalább a tegnap délutánról lebbenjen fel a fátyol! Vagy lehetetlent kérnék? – nézett Pronra a végén. Pron arcán feszültség vibrált. Nem akar Gent előtt beszélni? De miért? Az előbb is megmondta, hogy Koro nem tudhat meg mindent egyszerre. Lehet, hogy jobb lenne tényleg nem feszegetni a dolgot? Rendben, mindent a maga idejében. Az lesz a legokosabb, ha Pronra hagyatkozik. Mást úgysem nagyon tehet, nem számítva az örökös lázadozást. Csak legalább egy szemernyit megbízhatna Pronban. De valami vele sem stimmel.

Gentnek szemmel láthatóan nem állt szándékában a kért felvilágosítást Koronak megadni, mire Koro egykedvűen megragadta a hátizsák hevederét és fölemelte a talajról. A zsák meglepően súlyos volt, Koronak nem is sikerült egyből a hátára vennie. Pron segített némileg, aztán Koro összecsatolta derékpántját is és szembefordult a másik kettővel.

– Mehetünk.

Pron szemében mintha szikrányi elégedettség villant volna, de nem szólt, csak megfordult és elindult egy látszólag tetszőleges irányba. Gent követte, a sort Koro zárta.

A három ember szótlanul baktatott a sivár tájban. Időnként el-elhaladtak kisebb-nagyobb távolságban egy-egy nagyobbacska domb vagy mélyedés mellett. Koro csak eleinte érzett némi kísértést arra, hogy közelebbről is megvizsgálja a szokatlan felszíni alakzatok egyikét-másikát. Később, miután látta, hogy semmi különösről nincs szó, letett szándékáról.

Egy idő után Koro az égen függő lomha fellegeket kezdte bámulni. A lassan mozgó felhőtömegben időnként ismerős formákat vélt felfedezni. Az, ott jobbra olyan, mint egy varangy feje. S ahogy mennek, meg az alakzat is változik, úgy néz ki, mintha az állat lassan, fenyegetően kitátaná a száját. Biztos elnyelné ezt a szaros gumibolygót, ha tehetné, de nem tudja, mert mire teljesen kitátja a száját, az egész olyan lesz, mint egy papucs. A papucs nem olyan érdekes. Inkább előttük, fönt, olyan a felhő, mint két hatalmas női mell. Az egyiken még egy olyan kis kidudorodás is van. Jól néz ki, állapította meg magában Koro, de nem gyönyörködhetett sokáig, mert odafönt egy pajkos áramlat váratlanul gyorsan összekuszálta a képet.

Koro, miközben a felhőket bámulta, észre sem vette, hogy a másik kettő előtte megállt.

– Na, mi van? – kérdezte nem túl barátságosan, amikor beérte őket.

Gent valahová a távolba bámult, miközben közönyös hangon megkérdezte:

– Jól vagy?

Koro meglepődött. Ez valahogy elkerülte eddig a figyelmét. Hogy jól van–e? Nem is tudja.

– Különben jól – válaszolta óvatosan – Miért?

– Nem vagy éhes? – kérdezte Gent.

Koro bizonytalanul figyelt befelé. Mintha napok teltek volna el evés nélkül. De miért nem éhes?

– Nem vagy éhes? – kérdezte újra a másik.

– Nem – rázta meg a fejét Koro – de, miért nem, Pron?

Pron vállat vont, aztán lassan megfordult. Csak úgy indultában, a válla felett szólt vissza:

– Ha éhes leszel, szólj.

Mire Koron újfent erőt vett volna a felháborodás, a másik kettő már jónéhány méterrel távolabb járt.

Koronak ki kellett lépnie, hogy utolérje a többieket. Levegő után kapkodva loholt a nyomukban, esze ágában sem volt kérdőre vonni őket.

Koro a gyorsan változó felhőket nézte, vagy a tájban próbált meg érdekes részleteket felfedezni, vagy csak maga elé meredt és a lélegzetvételét figyelte. Fogalma sem volt hogy mennyi ideje voltak úton. Mire egyszer csak feleszmélt, már észrevehetően sötétedett. A másik kettő elöl, csak ment rendületlenül, mitsem törődve a fényviszonyok változásával. Koro rosszkedvűen állapította meg magában, hogy a félhomály sűrűsödésével a félelmei is felerősödtek.

Aztán egy váratlan pillanatban Pron megállt. Az arcvonásait épp csak ki lehetett venni.

– Na – kezdte lassan –, itt most elválnak az útjaink.

– Hogy-hogy? – kérdezte Koro inkább csak tettetett meglepetéssel.

– Nekünk északon van dolgunk, de neked innen kelet felé kell menned.

– Miért is? – értetlenkedett tovább Koro.

– Tudod – magyarázta türelmesen Pron –, a Coriolis-erők, meg a lyuk a felhőzeten.

– Aha – mondta minden meggyőződés nélkül Koro. – És muszáj ezt?

– Hát – vakarta meg a fejét a másik – éppenséggel nem muszáj, de fontos volna Jan, hogy egy kicsit utolérd az eseményeket. Némi bizonyosság, gondolom  nem jön rosszul egyrészt, másrész kár volna kihagyni. Remek látvány.

Koro hallgatott egy darabig. Pronék már épp idulni akartak, amikor hirtelen megszólalt:

– Csak annyit mondj még meg Pron… Ugye az sem véletlen, hogy pont sötétedésre értünk ide?

Gent válaszolt.

– A te szempontodból véletlen, mindhármunk szempontjából nem… Elégedett vagy a válasszal?

Koro a növekvő sötét leple alatt megrántotta a vállát, de megadóan csak ennyit mondott:

– Merre van kelet?

Pronnak egészen közel kellett állnia, hogy Koro láthassa a kinyújtott kezét.

– Arra menj.

Koro bólintott.

– És Pron, meg fogom tudni védeni magam, így puszta kézzel?

Valósággal érezni lehetett a sötét mozdulását, ahogy Pron Koro felé fordította a fejét.

– Nincs mitől tartanod.

– Simán megtalálom? Nem tudok elkavarodni?

– Fogod látni. Jó tempóban nincs egy óra az út.

– Három-négy kilométer, legfeljebb – tette még hozzá Gent magyarázólag.

Pron hallgatott egy pillanatig, aztán folytatta:

– Felverheted a sátrat, ha akarod. De nem muszáj. Pihenj egy kicsit, rád fér. És ne kavarodj el nagyon a környéken. Várj meg, majd jövünk.

Épp csak a látóhatár sejlett gyengén, amikor Koro végül elindult. A másik kettő is útnak eredt, de lépteik tompa hangjait néhány pillanat múlva elnyelte az éjszaka. Koro úgy tippelte, úgy száz métert haladhatott, amikor a távolból Pron hangját vélte meghallani.

– Jan!

Koro nem válaszolt. Nem akaródzott elárulnia a helyzetét, ezért csak tétován állt a sötétben. A következő kiáltás már halkabb volt:

– Jan!… Rhea!

Ennyit kiáltott Pron, aztán Koro már csak a saját vérének zúgását hallotta, ahogy az ereiben áramlott. Most nem volt semmi látnivaló az egyébként is kietlen tájban. Koro figyelmét egyedül a félelem kötötte le. Gyanakodva fülelt az éjszakába, de az alig hallható léptein kívül más hang nem jutott el hozzá. Ment rendíthetetlenül, gépiesen tette egymás elé a lábait.

Egy ízben felbotlott egy nagyobb egyenetlenségben. Gond nélkül huppant a rugalmas felszínre. Mikor lesz ennek már vége? Koro ahogy ott ült, arra gondolt hogy a legjobb még az lenne, ha most a sötétség leple alatt valami pusztító erő leharcolná. Szépen, csendben. Megszabadulhatna mindentől. Aztán persze a vége lehet, hogy úgyis ez lesz. Csak szenvedni ne kelljen. Milyen jó lenne, egyszerűen, gyorsan meghalni. Jó lenne, ha nem kínoznák meg. Végtére is, nincs a birtokában semminek, amit amúgy ne osztana meg önként is nagyon szívesen a többiekkel. Bármit tud, mindent elmond. De hát, úgysem tud semmit.

Koro egyszer csak, a maga számára is váratlanul, felállt. Menni kell. Elszántan indult el újra.

Az összezavarodott órája szerint pontosan ötven perc telt már el, hogy különvált a társaitól, amikor észrevette, hogy előtte, enyhén balra az ég alja kissé világosabb, mint körben bárhol. Közeledik. Közeledik a hely felé, ahol majd bizonyosságot nyer. Mi felől is? Koro fanyarul elmosolyodott. Mindegy. Már mindegy.

Valamit talál vagy valami történni fog, mindegy. Egy biztos. Igyekezni fog, hogy semmiféle következtetést ne vonjon le. És igyekezni fog, hogy ha véletlenül úgy hozzák a körülmények, a méltóságát megőrizve haljon meg. Koro megrázta a fejét. Miféle méltósága maradt egyáltalán? Kiugrasztották a biztonságos búvóhelyéről és most hunyorgó szemekkel lesi a napot, s elvakítva várja, hogy valahonnan a fényből lecsapjon rá a végzet.

Koro felhágott egy apró kiemelkedésre aminek a tetején aztán feltárult előtte a tejszerű, halvány fénnyel elárasztott táj. Előtte egy kőhajításnyira lehetett a szabálytalan szélű, vagy két-háromszáz méter átmérőjű fényfolt határa. A fény szemmel láthatóan a felhőzeten tátongó jókora lyukon át hatolt le. A dombocska tetejéről nem lehetett az eget látni, ezért Koro bátortalan léptekkel elindult lefelé.

Mielőtt a folt belsejébe lépett volna, akaratlanul is megállt. Ha eddig nem tűnt volna fel a létezése semmiféle ártó erőnek, hát most, a céltábla közepén majd fel fog. Ugyan, Pron azt állította, hogy nincs mitől tartania, de  nem tudta meggyőzni magát.

Koro határozott léptekkel elindult. Menet közben végig a maga elé tartott kezeit bámulta. Az opálos fény különös, viaszszerű külsőt kölcsönzött nekik. Aztán Koro egyszer csak, a maga számára is váratlanul megállt. Felnézett. Nagyjából a fényfolt közepén állt. Az éjszakai külvilág nem létezett többé. Koro ráérősen  lefordította válláról a hátizsákját, leheveredett a gumigöröngyökre és csak azután tekintett fel az égre. A látványtól elakadt a lélegzete és valami különös, zsibbasztó érzés áradt szét a testében.

Fönt, az űr sötétjében, szinte karnyújtásnyira, ott függött fenségesen a hatodik bolygó, a Szaturnusz. A gyűrűrendszerére enyhe rálátás nyílt, egyszóval pazar volt a látvány, amit egy szomszédos hold közelsége még csak fokozott. A Szaturnusz ötödik nagyobbacska holdja.

– Rhea… – suttogta bele az északába Koro. Ez egyszerűen hihetetlen, gondolta.

Mit keresek én itt? Koro ráharapott a nyelvére. Nem lehet, hogy ez a valóság. Most majd fel fogok ébredni. De hol? A reggeli cigaretta emléke határozottan elhalványult az előző éjjel óta. És most, hogy az óriásbolygó itt terpeszkedett a feje fölött, szinte már semmi sem létezett többé. Azzal, hogy belépett a fényfoltba, megszűnt az az átkozott külvilág, Pronnal, Genttel és az összekuszálódott idővel együtt. De most már az emlékeinek sem volt a birtokában. Csak az emlékeinek emlékei között kotorászhatott kényelmetlen érzésektől kísérve. Milyen város? Milyen ország? Mi ez a hülyeség, hogy a többiek Jannak szólítják? És ki az a Koro?

Megremegett a talaj. Koro felkapta a fejét. Ez biztos az árapályerőktől van.

Árapályfűtés. Most már világos. Meg ez a kvantum-teleportáció. Na, lassan öszeáll a kép. De milyen kép? Hát persze, erre emlékszik valahonnan! Az illető objektumot alkotórészeire szedik, aztán a célállomáson megfelelő tulajdonságú, kvantumállapotú anyagból rekonstruálják. Ezek szerint az ő tudata nem valami önálló és független metafizikai entitás, csak a kellő bonyolultsággal megszerveződött anyag tulajdonsága. Én nem én vagyok, csak egy maréknyi atom kölcsönhatása. Ezt gondolta Koro. De ezekről az átkozott Coriolis-erőkről fogalma sincs. Ez nem az ő tudása. A kvantummechanika rémlik, de ezekről a bonyolult légkördinamikai dolgokról fogalma sincs. De akkor honnan tudja, hogy a Coriolis-erők a légkördinamika témakörébe tartoznak? Itt valami nem stimmel.

És különben is. Valami távoli, gyerekkori élmény volt, amikor egyszer olyan érzése támadt, hogy a tudata, „énje” a testétől teljesen független dolog. Igen ez a határozott érzése volt. Öt vagy hat éves lehetett legfeljebb. Itt mégsem csak atomokról lehet szó. Mik ezek a hirtelen felbukkant idegen emlékek? Valami olyasmi lehet, hogy a kvantum-teleportáció folyamán némi zavar támadt a rekonstrukció közben és ez okozza az emlékek összekeveredését valaki máséval. De hát akkor az énje mégsem független. Koro megrázta a fejét. Az lehetetlen, gondolta, aztán teljesen ötletszerűen végigsimított a fejbőrén. A rövidre borotvált hajszálak között egy hosszú, dudorodó, vastag forradáson siklottak végig az ujjai. A heg a feje tetejétől, a jobb oldalon futott le a füle mögé. Erre sem emlékezett. Az is lehet, hogy ez nem is az ő forradása. Az is lehet, hogy nincs is a fején semmi, ez csak annak a bizonyos illetőnek az emléke, ami beférkőzött az ő agyába. Lehet, és amit érez, az is csak egy tapintási emlék. Legalább egy tükör lehetne nála. Miért nem része a Titán-kutató expedíciók felszerelésének a kézitükör? Micsoda slendriánság!

Koro ingerült lett. Már egészen közel járt a bizonyossághoz, már csak egy nyomorult tükör kellett volna. Különben meg, tiszta sor. A meteorológia meg a légkördinamika a sebhelyes fejű emlékei. És bizonyosan azt a másikat is teleportálták a Titánra, azért keveredtek össze az emlékeik. Egyértelmű. Akkor viszont annak a valakinek is itt kell lennie valahol. Jó lenne megtalálni. Legalább egyeztethetnék a tapasztalataikat. Vajon az ő órája is ilyen hülyén jár? Vajon neki is vannak kísérői? És ha igen, azok is ilyen rémesek? Egyébként meg nagyon is valószínű, hogy Pronék most pont a másik kísérő csapattal találkoznak. Hát persze! Most beszélik meg a leendő taktikát, a jövőt illetően. Elég hülye történet volt ez Pron részéről a bálnákról. Meg ez a matematikai hablatyolás. Nullával osztani. Ez is a kísérlet része nyilván. Ilyen hülyeségekkel tesztelik őket, próbálják kideríteni, mennyire keveredett össze a két ember történte. Csak ez lehet a magyarázat Gent rémes reggeli monológjára is. Ennyi sületlenséget! Ez, amennyiben ragaszkodunk a józan ész szabályaihoz, csakis provokáció lehetett. Újabb teszt. Birtokában van-e az ítélőképességnek? Természetesen birtokában volt. Meg ez az ostoba kísérletezés az idegen névvel. Jan. Biztos így hívják a másikat, csak Pronék nem tudták eldönteni, hogy mennyiben kuszálódtak össze a dolgok kettejük között. Valamennyire összekuszálódtak persze – lásd Coriolis-erők –, de annyira nem, hogy nevet kellene cserélniük. De jó lenne találkozni ezzel a Jannal, gondolta Koro bizakodó hangulatban, és először észre sem vette, hogy lassan megérlelődött benne a következő kérdés. Mi akkor az ő neve? A Korot ő találta ki magának. De miért?

Koro, bár még mindig az eget nézte, már nem látta a Szaturnuszt. Befelé figyelt. Lehet, hogy az egész most fordul komolyra. Valahogy meg kell találnia ezt a Jant. Holnap reggel talán meg sem várja Pronékat, hanem rögtön elindul. Meg kell találnia végre a megoldást. Koro felült. De most aludnia kell. Milyen érdekes. Most álmos. Igazán álmos. Biztos a Szaturnusz teszi, gondolta Koro az elmúlt két napban most először némiképp megkönnyebbülten. A Szaturnusz legalább a helyén van. Ez jó! Koro nehézkesen feltápászkodott a talajról. A furcsa, halvány fény már nem zavarta, de mégis úgy gondolta, aludni visszavonul inkább a fényfolt határain kívülre.

Egy darabig tanakodott, hogy a szabadban aludjon-e, de aztán mégis a sátor mellett döntött. Miközben a rudazattal küzdött azért fohászkodott, hogy csak az álmossága el ne múljon. Amint elkészült, beült a sátor ajtajába, hogy levegye a cipőjét s közben nehéz pillákkal bámult kifelé. A fényfolt határa alig méternyire volt a bejárattól. Koronak, ahogy nézte az az érzése támadt, mintha nem is igazi fény lenne amit lát, hanem csak valami fénylő, hűvös folyadék, apró, gondtalan kis hullámokkal, amik azon törik a fejüket, kiáradjanak-e vagy sem, elárasztani az egész fagyos, fekete Univerzumot. Áradjatok ki, gondolta Koro és szeretett volna részesévé válni a mindent kitöltő fénynek. Mindent kitöltő fény. Vagyis Isten. Isten a lába előtt, mint fénytó. Koro még mindig látni vélte a kicsiny hullámokat. Lélegzik, gondolta, vagy lehet, hogy szól is hozzám. Bárcsak érteném! Ha érteném, beszélhetnék vele, segítséget kérhetnék. Micsoda különbség, mosolyodott el Koro, hogy kihez fordulhat segítségért. A nemlétező Janhoz vagy éppen Istenhez. De hiszen Jan létezik, gondolta Koro, itt a forradása a fejemen.

Koro még egy búcsúpillantást vetett a most már idegenségében is ismerős és barátságos fényfoltra, aztán behúzódott a sátorba és lefeküdt. Egy darabig figyelte, nem remeg-e meg a talaj a sátor alatt, de hosszú percekig nem tapasztalt semmit.

Érdekes és egyben képtelen dolog, gondolta, aztán eszébe jutott, hogy egész nap nem evett egy falatot se. Nem volt éhes. Különben is, az sem biztos, hogy van-e egyáltalán ennivalója. Bele se nézett a hátizsákba. Micsoda hülyeség! Lehet, hogy ehetett is volna, de most már nem kászálódik ki a hálózsákból. Majd reggel. Egyébként se éhes. Koro pillái egyre nehezebbekké váltak. Aludni fog. Átalszik egy egész, rohadt, húsz órás éjszakát. De most legalább álmos.

Koro megint halk szélzúgást vélt hallani, mint hajnalban is. Aztán mintha beszélgetés nagyon távoli foszlányai hatoltak volna el hozzá.

– Hallod? – fordult hirtelen a társához

– Mit? – kérdezett vissza az, még mindig a bejáratot bámulva.

Ilyen nincs. Valaki nevet odakint. Valaki beszélget Pronnal és jókat mulatnak. Röhögnek az ő kétségbeesésén. De hát nincs is kétségbeesve! Koro dühöngött belül. Szélzúgás. Minden mozdulatlan.

– Ezt a hangot, hallod? Valaki nevet.

Gent értetlen arccal fordult Koro felé.

– Nem, nem hallok semmit.

– A szél, az csak zúg, nem?…

– Jan – kezdte Gent lassan, mint aki nagyon fontolgatja a szavakat – itt… – aztán elakadt.

– Itt mi?

– Itt… nincs szél…

Koro arca meg sem rezzent. Befelé figyelt. Mi zúg akkor és hol? Koro minden erejét összeszedve koncentrált. Valahol bent az agyában valami félrekapcsolt. Meg kell találnia, most vagy soha. Egy ritka, világos pillanat áradt szét benne. Meg kell ragadnia az alkalmat, különben olyan hátrányba kerül, amit később már nem lehet behozni. Mit számít most a szél vagy a nevetés? Valamelyik nagy öreg mondta, hogy a belső nyugalom a legfontosabb. Arra kell törekedni és hogy mindez csak önerőből valósítható meg. Igen, olyat is mondott, hogy az erényből kifogyhatatlan tartalékaink vannak és a korlátainkból kell a fő erősségeinket felépíteni. Ki mondta? Ki mondta, hogy…

A sátor bejáratáról hirtelen félrelebbent a vászon. Pron hajolt be a nyíláson.

– Vegyetek cipőt! Kijöhettek, minden rendben.

– Isten hozott a Titánon, Jan – mondta diadalmas mosollyal az arcán Pron. Ez tehát az igazság. De mi a valóság?

Koro bizalmatlanul körülnézett. A láthatár két kilométernél nem lehetett messzebb s egészen addig körös-körül mindent, piszkosfehér, szürkés, göröngyös törmelék borított, ami Korot gumira emlékeztette. Mint az elhasználódott, piszkos radírmorzsalék, amit az ember lesöpör a papírról. Ilyesféle anyagból állt a táj.

Szürke halmok, sehol egy nagyobb kiemelkedés vagy bármi, amin a szem megakadhatott volna. Aztán Koro valami mozgást vett észre a távolban. Közel a talajhoz, megváltozott valami. Eltelt pár pillanat, mire Koro rájött, hogy a gumiszerű közegen afféle hosszanti, sűrűsödési hullám fut végig, követve a hepe-hupás domborzatot. Szemmel jól lehetett követni, ahogy közeledik.

– Hát ez?

A következő pillanatban elérte őket. Épp csak megrázkódott alattuk talaj és már tovább is haladt a jelenség. Miféle világ ez? Koro a fejük felett függő súlyos, sötét, az eget teljesen eltakaró felhőzetre emelte a tekintetét. A felhők lassú, nehéz gomolygással mozogtak tova, bár a szél nem fújt.

Koro a társaira nézett. Szerette volna úgy érezni magát, mint akiben minden megvilágosott. Látott mindent és megértett mindent.

– Tudsz még mutatni valamit?

Pron megint bólintott:

– Van nem messze egy hely. Ott szinte mindig rés van a felhőzeten. Bonyolult történet, ilyen degresszálódó Coriolis-erők instabil passzát-rendszerekben, meg ehhez hasonlók. Nem értek hozzá, ez a te szakterületed. Ott megbizonyosodhatsz a saját szemeddel. A kirándulás este javallott.

Újabb aprócska hullám ingatta meg a lábuk alatt a talajt. Úgy látszik a jelenség nem ritka errefelé.

– A tengelyforgás? – kérdezte Koro elgondolkodva, de nem kerülte el figyelmét Gent, amint riadt tekintetét Pronra veti.

– Huszonnégy óra – felelte Pron rezzenéstelen arccal.

– Huszonnégy? 

– Persze – tette hozzá Pron sietve –, ez az anyabolygóra vonatkoztatva értendő. A Naphoz viszonyítva nyilván másképp fest a dolog, már úgy értve, hogy a megvilágítottság ugye a keringési idő függvényében…

– Jó-jó, ezt értem – vágott közbe Koro. Ez most nyilván a mesedélután, gondolta. Most próbálják előre kimagyarázni az egész éjszakai szarságot. Hogy meddig van sötét, az adott ugye, de hogy meddig alszik az ember a sötéthez képest, az már más kérdés.

– Értek mindent ezzel kapcsolatban – mondta kissé türelmetlenül – de azt szeretném kérni Pron, hogy menjünk sorjában. Rendben? Mesélj el mindent elejétől, mintha teljesen kívülálló lennék…

– Hiszen az is vagy… – mondta megnyugtató mosollyal az arcán Pron – Rendben. A lényeglátásod. A legendás lényeglátásod…

Gent is mosolygott. Koro bizalmatlanul méregette őket. Ezek ketten rohadtul elégedettek valamivel.

Eltartott egy darabig, amíg Pronék kiörülték magukat Koro lényeglátásán. De még mielőtt Koro teljesen elvesztett a türelmét, Pron feléje fordult:

– Na jó, gyere, sétáljunk egyet – mondta derűs komolysággal és intett a fejével – Gent majd addig összekészül. 

A nevezett egyetértően bólintott.

– Teszünk egy kört itt a környéken, addig elmondok mindent – mondta Pron és már indult is. Koro követte.

A talaj Koro első benyomásainak megfelelően ruganyosan besüppedt a lépteik alatt.. Nem nagyon, csak amennyire a radírmorzsaléktól azt elvárható. Micsoda hülyeség! Ilyet még nem látott az ember.

Egy darabig szótlanul sétáltak, át a dimbes-dombos terepen, aztán amikor a sátorhoz képest hallótávolságon kívülre kerültek, Pron megállt és Koro felé fordult:

– Hol is kezdjem? – kérdezte mintegy magától a fejét vakargatva – … Biztos hallottál már arról, hogy miféle alapvető változásokat hozott a matematika és a fizika bizonyos területein, amikor bevezették az imaginárius számot. Tudod, négyzetgyök mínusz egy. Érted, azonos előjelű számok szorzata mindig pozitív. Egy számot pedig a gyökének önmagával való szorzata eredményez. Az előbbiek fényében adja magát, hogy semmiféle négyzetre elmelés nem eredményezhet negatív számot. Eddig világos?

Koro bólintott.

– Na, mármost, van itt egy másik probléma. Ehhez valamennyire hasonló, mégpedig a nullával való osztás. Ennek ugye, semmi értelme, mármint matematikai szempontból, mégpedig azért, mert ugye az osztás próbája a szorzás és bármivel is szorozzuk meg a nullát, az eredmény mindig csak nulla lesz, sosem lesz más, pozitív vagy negatív szám. Ezért aztán nincs értelmezve az olyan művelet, hogy ötben a nulla, érted? Ez az egész nagyon sokáig nem volt ügy a matematikában. Maga a kérdésfeltevés is teljességgel irreleváns volt. Eddig. Tudod régi álma a tudományos világnak, hogy végre létre jöjjön az einsteini relativitás és a kvantummechanika valamiféle szintézise, hogy ezáltal közvetlen összeköttetést lehessen teremteni a makro és a szubatomi világ között, úgy elméleti mint fizikai téren. Tudod, sokáig az volt a helyzet, hogy a két mérettartományban létező jelenségek és az őket leíró törvények nem voltak egymásba transzponálhatók. Ami igaz volt az egyikben, az nem állta meg a helyét a másikban. A két világ kölcsönhatásakor zavarbaejtő ellentmondások bukkantak fel, amelyeket nem lehetett feloldani. Nem lehetett tudni, mi az igazság? Csak az egyik, vagy csak a másik? Vagy egyik sem? És ha mindkettő, mi a kapocs, amely áthidalja a meglévő, kétségeket ébresztő távolságot? Aztán, amikor már egészen úgy tűnt, hogy meg kell tanulnunk együttélni ezzel a tudathasadásos helyzettel, feltűnt egy szakember, aki a jó fantaszta bámulatos érzékével a megfelelő módon tette fel a megfelelő kérdéseket, amelyek így szinte maguk válaszolták meg önmagukat. Talán ez az elméleti kutató legnagyobb kihívása. Merni felismerni a rendhagyó, újszerű válaszokat. Amik tudod  honnan jöttek végül is?…

Koro nemet intett.  

Pron elhallgatott. Valahová a távolba révedve állt, ügyet sem vetve Korora, akiben, minél többet hallott, annál nagyobb lett a hiányérzet. Hogy mindennek mennyi köze van a valósághoz? Jó kérdés. És a mindenbe mi értendő bele? Csakugyan minden?

– Kérdezhetek valamit, Pron?

A másik lassan feléje fordult.

– Most már nem kell Pronnak szólítanod – mondta.

Koronak valami hidegség futott végig a gerincén.

– Hát?

A másik mélyen Koro szemébe nézett.

– Nem kell Pronnak szólítanod.

– Miért, nem Pronnak hívnak?

Pron kényszeredetten elvigyorodott.

– Nem érted? Nem kell Pronnak szólítanod!

– Nem tudlak másképp szólítani, ha csak ezt a nevedet ismerem – mondta tényleg tanácstalanul Koro.

Pron nem szólt csak mosolygott.

– Miért, hogy hívnak? Mi a neved Pron? – kérdezte Koro kissé emelt hangon, de különös módon egy cseppet sem türelmetlenül.

– Mindegy – mondta a másik végre – nem érdekes. Majd biztos eszedbe jut. Van valami kérdésed az elhangzottakkal kapcsolatban? – váltott témát hirtelen Pron.

– Van – válaszolta Koro – Meg mással kapcsolatban is.

– Tessék, hallgatlak.

Koro elakadt. Most kéne valahogy penge éles logikával előadni a dolgot, hogy ne lehessen köntörfalazni, mellébeszélni. Felépíteni a mondanivalóját, hogy elsöpörjön minden felszínes ellenkezési kísérletet. Mivel is kezdje? Az idővel talán? De mi is volt az idővel? Többet aludtak a kelleténél, igen, ez az! De akkor mi van? Miért olyan fontos ez? Nem, a légkör inkább. Azzal kellene kezdenie. Miért érezte úgy, hogy a levegő belélegezhetetlen? Miért is? De hát, mit tudhat erről Pron? Hiszen az ő agyában lappangott ez a furcsa megérzés. Nem jó. Legyen akkor inkább a másik kettő éjszakai helycseréje. De mi van, ha csak ő, Koro emlékszik rosszul? Nem, az nem lehet. Valami azt súgta neki, hogy nem ő keverte össze a dolgokat. Már megint ezek a hülye megérzések. Megérzésekre nem lehet cáfolhatatlan érvelést alapozni. Micsoda rohadt egy helyzet!

– Pron – kezdte a maga számára is váratlanul. Őszintén meg fogja osztani a másikkal a kétségeit, bár az őszinteséggel teljes egészébén kiszolgáltatja magát, a másik javára módosítja az erőviszonyokat – Pron szeretném, ha ezt az egészet elmagyaráznád nekem. Tele vagyok kérdésekkel, de ezek többnyire sejtésekből, előfeltevésekből fakadnak. Vagy ami nem, arról pillanatok alatt bebizonyosodik, hogy a probléma tényszerű alapja minden további nélkül megkérdőjelezhető. Úgy érzem magam néha, mintha… – hirtelen abbahagyta. Pron kérdőn ráemelte a tekintetét.

– Folytasd!…

–  Pron – nyögte ki végül Koro –, hogy a picsába kerülünk a Titánra? Vagy azt akarod mondani, hogy létezik olyan, amikor az ember nem emlékszik egy több éves űrutazásra? Hol az űrhajó? Hol a leszállóegység? Mi a szar ez a remegős gumibolygó? És a légkör? A szondák utolsó adatai szerint szinte tiszta nitrogénből áll, nem számítva némi metánt, ammóniát meg nemesgázokat! Pron, lélegzem! Nem baj? És mi van azokkal a szaros Coriolis-erőkkel? Hogy az én szakterületem? Pron ne hülyüljünk meg! Életemben egyszer találkoztam ezzel a kifejezéssel, egy keresztrejtvényben, képzeld! Pron! Mi ez az egész? Ennyi hülyeség után, hihetek a szememnek? 

Pron arcán halvány mosoly futott át. Mint aki mindent tud, pont olyan volt. Mindent tud, de megtartja magának. 

– Kvantum-teleportáció… – mondta egyszer csak.

Odakint tombolt a tél. A viharos szél sűrű, dermesztő kavargássá változtatta a szakadó hóesést. Az utcai lámpák erőtlen, sárga fénye a házak tövében összehordott, néhol derékig érő hótorlaszokra esett.

A hatalmas irodaház bejáratának jókora üvegtáblái pattogva dacoltak a vad szélrohamokkal, állták a feltornyosuló hó nyomását.

A tetőtől talpig vastagon beöltözött fiatal férfi már percek óta meredten bámulta az üvegen túl szeme elé táruló látványt. Ezt tette már vagy négy napja mindig, ha odalent a kazánházban elunta magát. Fölment az előcsarnokba, beállt egy üvegtábla közepére, hogy ne érezze közvetlenül a réseken át beáramló hideget, és óraszám nézte a behavazott üres utcát. Kint ritkán észlelt mozgást és azt is többnyire nappal. Emberek mentek az aznapi megélhetés után. El elosont néhány rosszkedvű, görnyedt alak az utca túloldalán, hogy pillanatokkal később elnyelje őket a piszkos, ködös levegő homálya.

Ezen az estén azonban a fiatalember hiába meresztette szemeit a sötétbe. Ilyen hóviharban nincs az az épeszű ember, amelyik kimerészkedne, legyen bármilyen éhes is. Már éppen fordult volna meg, hogy visszatérjen a pincébe, amikor hirtelen eszébe jutott valami. Most tehetne egy próbát. Rohadt egy világ lehet odakint, de nem baj, határozta el magát. A recepció pultja mögé lépett a fém faliszekrényhez, kinyitotta, és a legfelső sor harmadik kampójáról ügyetlenkedve leakasztott egy kulcsot. Semmi kedve sem volt ahhoz, hogy levegye a kesztyűjét. A benti hőmérséklet alig különbözött a kintitől. Aztán eszébe jutott, hogy úgyis le fogja venni. Most már mindegy. A kulcsot a hólétől foltos márványpadlóra tette, aztán a karjaival erőteljes, körző mozdulatokba kezdett. Végigütögette a testét, jónéhányszor leguggolt, érezni akarta, hogy az elgémberedett izmaiba visszatér az élet. A végén fekvőtámaszokat nyomott, hadd zsibongjon agyában a vér. Amikor ezzel is végzett, határozott mozdulatokkal elkezdte magáról ledobálni a ruháját. Derékig vetkőzött le, aztán lehajolt a kulcsért és kinyitotta az egyik ajtószárnyat.

A szél meglódította az üvegtáblát, a hótorlasz az előtérbe omlott. A fiatalembernek még a gondolatai is elakadtak, olyan hideg csapta meg. A testét milliónyi jeges tűszúrás érte. Miután magához tért az első döbbenetéből, elszántan kivetette magát a viharba. Az első lépés után azonnal felbukott. Prüszkölve, káromkodva gurult bele a combig érő hóba. A hideg valósággal égette a bőrét, minden izmát megfeszítve igyekezett úrrá lenni a reszketésen. Ki kell bírni, ki kell bírni, hamarosan ennél sokkal többet is ki kell bírni. Nagynehezen feltápászkodott és megpróbálta magáról lesöpörni a havat. A vad széllökésekben meg megtántorodott. Csak még egy perc, gondolta a fogait összeszorítva, és elindult a szemközti ház felé. Nem sokat látott a lépten nyomon szemébe csapódó szúrós hópelyhektől, de nagyjából érezte, hogy valahol a bérház kapujának közelében járhat. Odáig még elmegy, aztán vissza. Nagyon gyorsan vissza.

Váratlanul találta magát szembe a fallal, jobb kéz felől volt a valószerűtlenül magas hótorlasszal elrekesztett bejárat. Na, ott nem áll meg pihenni, az már biztos. Azonnal vissza.

Amikor nagysokára visszaverekedte magát az előcsarnokba, szembe találta magát egy nem várt nehézséggel. Ki kellett dobálnia a kövezetre omlott havat, amitől nem tudta becsukni az ajtót. Egy pillanatra elgondolkozott azon, hogy felöltözzön e előbb, de aztán úgy döntött, nem vizezi össze a ruháját.

Újabb kegyetlen pecek következtek. Az ujjai pillanatok alatt érzéketlenné fagytak, nem beszélve a nyíláson besüvöltő hóviharról. Amikor az ajtó végre csukva volt, ügyetlen, elgémberedett ujjaival sehogy sem tudta a kulcsot beilleszteni a zárba. A kézfejeiből az utolsó morzsáig elszállt minden erő. Míg lábával az ajtót támasztotta, merev kezeit egymáshoz ütögetve próbált életet verni beléjük.

A fiatalembert már egészen átjárta a hideg, amikorra be tudta zárni az üvegajtót. Minden ízében reszketett és már nem is gondolt arra, hogy ott helyben öltözzön fel, a hóna alá fogta ruhája gyűrött kupacát, aztán sietős léptekkel a lépcső felé indult. Ez a kísérlet nem úgy sikerült, mint ahogy eltervezte, gondolta útközben, és még örülhet, ha nem kap valami komoly betegséget. Na, azt azért nem, azt biztosan nem kap, de ha egy kicsit gondolkodik, megspórolhatott volna magának egy kellemetlen élményt. De hát éppen ez volt a cél. A kellemetlen élmény.

Így tépelődött magában a fiatalember, amíg a gyengén megvilágított lépcsőn lépkedett lefelé. Odalent végighaladt a széles, félhomályos, vastag csövekkel, vezetékekkel át meg átjárt folyosón, aztán jobbra befordult egy jókora vasajtón. Bent érezhetően melegebb volt, bár magától a kazánháztól még elválasztotta két ajtó.

A kazánházba érve vak sötét fogadta, ami akkor lett teljes amikor a vasajtót döngve becsukta maga mögött. A fiatalember nem jött zavarba, ismerte már annyira a járást, hogy becsukott szemmel is eltaláljon a fűtők irodájába. Néhány lépés után csakugyan feltűnt egy keskeny fénycsík jobbra, egy újabb ajtó alatt. Benyitott.

A benti, sárgás fények csak egy pillanatra tűntek vakítóknak a kinti sötéthez képest, aztán a szem elkezdett erőlködni, próbált különbséget tenni az elmosódó részletek között. Csalóka fény, megszokni nem lehet, legfeljebb az ember egy idő után lemond a nézésről, már csak látni akar.

A helyiségen valami örök átmenetiség látszott. A három ágyon, szekrényen, íróasztalon és hűtőszekrényen kívül ócska olajoskannák, szerszámosládák, cső és egyéb vasdarabok, mocskos munkaruhák, vödrök, vezetékkötegek és ki tudja még mi minden átláthatatlan, borzasztó kupacai voltak szanaszét hányva a bútorzattól szabadon hagyott helyeken. A szemlélő azt várhatta volna, hogy bármelyik pillanatban érkezik egy takarítóbrigád, és mindent elvisz a maga helyére, hiszen a hatalmas összevisszaságnak nyilván nem volt semmi rendeltetése — de ez nem következett be.

A fiatalember leült az ágyára és szórakozottan átpillantott a szomszédos  ágyon alvó társára. Az illető idősebb volt nála, úgy negyven-negyvenöt körüli lehetett. Valahol, valamelyik külvárosi negyedben lakott, onnan járt be, családja is volt, gyerekek meg ilyesmi, sokkal többet nemigen lehetett tudni róla, pedig a fiatalember már elég régóta dolgozott vele. Valahogy sokkal nagyobb távolság volt kettejük között, mint azt a korkülönbség indokolta volna. Ezért aztán nem is nagyon beszélgettek, csak a legszükségesebbeket.

A fiatalember, miután felöltözött, nagyot sóhajtva végignyúlt fekhelyén, ügyelve, hogy a latyakos bakancsaival nehogy bepiszkítsa a duplán leterített, durva pokrócot. Enni kéne valamit, gondolta magában tétován. Kérdés, mennyi az idő, mert ennivalóért fel kell másznia a negyedik emeleti ebédlő konyhájára, viszont a kétórai hírekről sem akar lemaradni. Lustán az íróasztal sarkán, Lars fejénél ketyegő régi, mechanikus ébresztőóra felé fordította a fejét. Egy-negyvenhárom. Szoros. Legfeljebb lehozza és itt eszi meg. Nehezen vette rá magát, hogy megmozduljon, aztán egy hirtelen elhatározással felült az ágyon.

Ugyanaz a nyomorult botorkálás felfelé, mint az imént. A fiatalember a földszintre felérve gyakran gondolta, hogy olyan az egész, mintha valami nyavalyás rovar bújna elő a földalatti fészkéből.

A portáspult mögötti személyzeti helyiségben volt a ház kapcsolótáblája. Onnan lehetett üzembe helyezni mindent. A mostani körülmények között ez mindössze a lépcsőház és a folyosó vészvilágítását jelentette. Az összes többi fogyasztó le volt kötve. Takarékosság van.

A fiatalember nekivágott a lépcsőnek. Menet közben eszébe jutott a lift, de nem hagyta felbosszantani magát, inkább a lábaiban jelentkező feszülő érzésre összpontosított, arra, hogyan dolgoznak az izmai. Hamar felért a negyedikre. Jobbra, az étkezde folyosóján is csak a vészvilágítás fényei derengtek. A fiatalember ügyet sem vetve a síri hangulatra, vágott át az asztalok között a konyha irányába.

A raktárajtó zárjában benne volt a kulcs, csak a számzárat tekerte el az utolsó, aki enni volt fönt. A fiatalembernek nem okozott problémát.

A teherlift raktárba nyíló ajtaja mellett bukkant rá végül, jó néhány kétszersültes karton mögött, egy láda mazsolára. Ez az! A fiatalember elégedetten vette birtokba az új szerzeményt. Ennek Lars is örülni fog, gondolta, miközben négy csomagot a zsebébe süllyesztett. Csak ekkor kapott észbe. Órája nem volt, elképzelni sem tudta, mennyi idő telhetett el azóta, hogy feljött a gépházból. Futó pillantást vetett a széthányt csomagokra aztán döntött. A kétszersült ráér. És már indult is ki a raktárból. Az ajtót becsapva maga után, sietősen elrontotta a számzár beállított kódját, aztán rohant tovább. Gyorsan, gyorsan! A lépcsőn kettesével vette a fokokat, de amint leért az előtérbe, szinte a földbe gyökerezett a lába. Hát ez meg?… Lars, a kollégája, a bejárat előtt térdelt, és kapkodva vacakolt az üvegajtó zárjával. A hátizsákja mellette hevert, azokban a tócsákban, amiket még ő hagyott az iménti kiruccanása után.

— Hát te mit csinálsz? — kérdezte a fiatalember meglepetten.

A másik felkapta a fejét. Az arcán valami félelemmel vegyes zavarodottság látszott.

— Mi van Lars? — kérdezte ismét a fiatalember.

A másiknak szemmel láthatóan nehezére esett válaszolni.

— Nem tudom Vael… — nyögte ki aztán — A rádió… Azt mondták…

— Mit Lars?

— Ezek lőnek Vael, lőnek, érted? Haza kell mennem a családomhoz… — azzal újra az ajtó felé fordult. Vael nem hagyta annyiban:

— Mi ez az egész, Lars? Kik lőnek?

Lars nem nézett a társára, csak úgy a válla fölött válaszolt:

— Bemondták a kettes hírekben, hogy a parlamentnél éjfélkor összecsapott a téren éjszakázó tömeg és a rendőrség. Vagy százötven halott és azóta is folyik a lövöldözés… Már nincs kenyér, Vael… Ennek már nem lesz vége, Vael… Úgyhogy én megyek…

A fiatalember zavartan állt. Elkezdődött volna? Ez már az lenne? Van egyáltalán kezdet?

— Várj már Lars az istenért! Gondolkodjunk egy kicsit. Mit mondott még a rádió?

Lars nem válaszolt azonnal.

— …Ha nem sikerül a lázadókat lefegyverezni, az elnök szükségállapotot rendel el és beveti a katonaságot.

Vael reménykedett.

— Lázadók? Azt a néhány fegyverest nevezik lázadóknak?

Lars megvonta a vállát.

— Azt mondják Vael a kormánypárti rádióban, hogy ezek a fekete zöldek…

— Mi?!

— Előjöttek — bólintott az idősebbik, még mindig az üvegajtóval babrálva.

Volt valami fenyegető az egészben. Nem lehet véletlen, hogy a fekete zöldek előmerészkedtek, azok után, hogy a hatalom hiába kereste őket égre földre már évek óta. Gaia Pártnak hívták magukat és egészen addig valamiféle félhivatalos ökomozgalomként működtek, amíg egy alkalommal a radikális szárnyuk bombamerényletet hajtott végre az állami olajvállalat központja ellen. A kormány terrorszervezetté nyilvánította a mozgalmat, mire az egész szervezet teljes illegalitásba húzódott vissza.

Szóval akkor most már minden mindegy volna? Vagy elérkezett a pillanat, hogy az emberek nélkülözés felett érzett elkeseredett elégedetlenségét meg lehessen lovagolni? Erről lehet szó. Lars azt mondta, nincs kenyér. Nincs, merthogy semmi sincs. Vagy alig valami.

Lars hirtelen felemelkedett és kezét dörzsölve a társához fordult:

— Gyere már Vael, a kurva életbe! Szétfagytak az ujjaim. Te tudod, melyik az — mondta a kulcscsomót társa felé nyújtva.

— Várj, Lars! — Vael agya szédületes iramban pörgött. Próbált ésszerűen gondolkodni. Elvileg, pillanatnyilag ők felelnek a házért. Tehát nem volna szabad lelépniük. Ha ez az egész mégsem az, aminek ők gondolják, csúnyán ráléphetnek a tökükre odafentről. Azonban Vael érezte valahol mélyen, hogy nem tévednek. Akkor meg mindegy, úgyis minden elvész, legalább mentsék ami menthető.

— Lars, mi legyen a kajával? — kérdezte hirtelen a másikat.

— Mit tudom én? Marad. El úgysem tudjuk vinni.

— Nem, persze — bólogatott Vael türelmetlenül — de legalább vigyünk magunkkal valamennyit.

Lars értetlenül állt. Vagy inkább tehetetlenül.

— Bassza meg, úgyis széthordja az a sok éhenkórász! Lars, nem adok két napot, és az egész rohadt házból nem marad más, csak a falak.

— Hát jó — helyeselt Lars minden meggyőződés nélkül.

— Na, jól van — sóhajtotta már már megkönnyebbülten Vael — Hagyjuk most az ajtót és rámoljuk össze, amit tudunk.

Elindultak az élelemért. Lars csak akkor élénkült meg, amikor már a konzerveket pakolták ládába. Nem volt sok amit elvihettek, fejenként hét nyolc doboz, mégis több a semminél.

Mielőtt elindultak volna lefelé, a gépházba, Lars kulcsra zárta az ajtót, a számzárat pedig gondosan összekeverte. A kulcsot ahogy szokták, a bejárat melletti szellőzőkürtő egyik nyílásának rácsa mögé rejtették.

— Mi legyen a géppel? — kérdezte Vael.

Lars csak egy pillanatig gondolkodott:

— Altassuk még vagy három napig, aztán az óra úgyis kettes automatára áll át. Az még négy nap, biztos ami biztos. Utána az egész úgyis leáll…

Vael bólintott.

Nem telt bele öt perc és minden készen állt az induláshoz. Az előcsarnokban azonban Vaelnek eszébe jutott még valami. Lars kezébe nyomta az üvegajtó kulcsát, aztán ő maga a portás öltöző mögötti páncélterembe ment. Ott tartották, a személyzeti páncélszekrényben azt a pisztolyt, amely az őrzőszemélyzet segítségére volt hívatott lenni kritikus helyzetben. A dolognak nyilvánvalóan semmi értelme sem volt, hiszen a lőfegyverhez hozzáférni, az amúgy kötelező hivatalos út betartásával, meglehetősen körülményesen és hosszadalmasan lehetett, amire vészhelyzetben se mód se idő nemigen lehetett. Vael kezét azonban e pillanatban nem kötötte semmilyen efféle bürokratikus eljárás. Mindössze a szükséges kulcsoknak és kódoknak kellett a birtokában lennie.

A páncélban ott feküdt a kilencmilliméteres, három teli tár és egy doboz lőszer társaságában. Vael a helyére kattintotta az egyik tárat. Sosem volt még a kezében ilyen fegyver, de látott már filmen épp eleget.

Lars nem lepődött meg, amikor a fiatalember elé lépett fegyverrel a kezében. Valóban nem árt az óvatosság.

— Várj egy percet Lars — mondta Vael és maga elé emelte a pisztolyt — Csak a rend kedvéért. Hogy tisztában legyünk vele — azzal csőre töltötte a fegyvert és megcélozta az egyik falilámpa üvegburáját. Igyekezett minél kevésbé görcsösen meghúzni a ravaszt. Rövid, éles, ostorszerű csattanás csapott bele a levegőbe. A pisztoly visszarúgott, Vael majd elejtette. A lövést azonban elvétette, jó harminc centiméterrel. A fiatalember a társára nézett mire az bólintott. Vael újra célzott.

A golyó ezúttal az acél lámpatestbe ütött fémes csengéssel lyukat.

— Hagyjuk Lars — rázta meg a fejét Vael — Most te jössz.

Lars felemelte a pisztolyt és az egyik szemét becsukva, hunyorogva a lámpára nézett. Állt pár másodpercig, aztán lemondó sóhajjal leeresztette a karját.

— Nem megy komám, el se látok odáig.

— Na, ne hülyéskedj — nézett rá hitetlenkedve Vael — Az egész nem több tíz méternél! Nincs szemüveged?

— Van, de akkor se megy, ha mondom.

— Legalább próbáld meg — erősködött Vael, de Lars kiugrasztotta a töltényt a csőből, a fegyvert pedig átnyújtotta neki.

— Legyen nálad inkább.

— Vak vezet világtalant — legyintett Vael — Na, mindegy. Menjünk.

Miközben Lars felügyetlenkedte a hátizsákját, Vael kinyitotta az ajtót. Különösebb nehézség nélkül be tudták csukni maguk után, a hó most nem okozott gondot. Aztán tanácstalanul egymásra néztek. És most hogyan tovább? Álltak a kavargó hóban és nem tudták merre induljanak. Most még vissza lehetne csinálni. De nem, mégse.

— Merre? — kérdezte végül Vael.

— Hát én Ottalansán lakom, méghozzá eléggé kint, úgyhogy nekem az volna a legjobb, ha átvágnék a városon. Kérdés, hogy érdemes e a belvárossal próbálkozni?

Vael bólogatott:

— Nekem Suurjärviben van dolgom, a nyugati autópálya bevezetőjénél. Az nagyjából egy irányban van Ottalansával. Mehetünk együtt egy darabig.

Lars elgondolkodva végignézett a behavazott utcán, de csak ennyit mondott:

— Hát, kíváncsi leszek… — és elszántan elindult a belváros irányába.

Vael nézte pár pillanatig a hótömeggel küszködő társát, aztán utána eredt.

– Jan – szakította meg egyszer csak a másik hangja a gondolatai kaotikus áradatát. – Minden rendben lesz.
– Mindig minden rendben lesz – válaszolta kisvártatva Koro – A halálraítélteknek is ezt mondják a kivégzésük reggelén. Pron – tette még hozzá – mindig minden rendben lesz. Még akkor is, ha most semmi sincs rendben. Érted, Pron?

Koron a saját szavait hallva valami hideg, idegenszerű nyugalom lett úrrá. Lehet, hogy ez a megoldás. Mindig, minden rendben lesz. Kit érdekel, hogy most mi van?

Aztán a másik halkan megszólalt:

– Pron még alszik.

Koro összerándult. Mi van? Valami megfeszült benne, mint egy elpattanni készülő húr. Ordítani szeretett volna, de a hangszálai nem engedelmeskedtek. Menekülni bárhová. Ez dörömbölt az agyában. Ez a világ fittyet hányt az okság törvényének, semmibe vette a logika legalapvetőbb szabályait, a tapasztalat és következtetés között bármikor áthághatatlan szakadék nyílhatott.

Koro épp csak egy hajszállal járt a pánik előtt. Ilyenkor higgadtnak lenni, szívesség a pribékek felé, hogy zökkenőmentesen tehessék a dolgukat. Nem, ezt  a szívességet nem teszi meg nekik.

A másik hallgatása maga volt a vegytiszta értetlenség.

– Azt mondtátok – folytatta Koro –, hogy reggel megbeszélünk mindent. Reggel van, méghozzá nagyon is reggel. Nem értem én ezt a szaros machinációt az idővel meg az órákkal, de szinte biztosnak látszik, hogy nem nyolc órán át tartott az éjszaka. Elhiheted Gent, éjfél óta eltelt vagy húsz óra. Mi ez az egész, már sokadszor kérdezem. Mi ez a rohadt hazugság?…

– Úgy beszélsz, mintha a nyomorúságos helyzetedért mi lennénk a felelősek. Egyértelműen.

Koro csak kapkodta a fejét – Hát ki?

– Arra nem gondoltál még, hogy esetleg mi is ugyanabban a cipőben járunk mint te? Vagy arra, hogy az az előny amelyben pillanatnyilag, a birtokolt információk következtében veled szemben vagyunk, legfeljebb csak elméleti és minimális? – a másik kifejezetten cinikusan beszélt.

– Könyörgöm egyenlítsük ki ezt az aprócska, elméleti hátrányomat, hátha az számomra nem is annyira elméleti! Égek a kíváncsiságtól. – vágott vissza Koro.

– Nagyon megnehezíted a dolgunkat, Jan – folytatta sokkal higgadtabban a másik – Ez egy kutyaszorító, amibe kerültél. Ismerem a dolgot. Másokat vádolsz, bűnbakot keresel.

– Mi? Mi van?…

– Várj! Várj, ne szakíts félbe, hadd mondjam végig. Jó? Hallgass meg, kérlek!

Koro gyanakodva hallgatott.

– A helyzetünk – kezdte a másik – aláírom, nem valami fényes. De mindennek oka van. Majd meg fogod látni, ha fény derül a részletekre, hogy a dolgok milyen célszerűen vannak elrendezve. Az információk is. A dolog olyannyira tervszerű és célirányos, hogy még az információk hiánya is célszerűen van elrendezve. Esetünkben te vagy az, akire a választás esett. Hangsúlyozom, nem a mi választásunk. Te vagy akinek a legalapvetőbb problémákkal kell megküzdenie, még ilyen hiányos vértezetben is. Hidd el, ennek a szánalmas vesződésnek is, amit művelsz, szerepe és jelentősége van a folyamatban. Érted? De most mellékvágányra keveredtél. Mivel nem értesz semmit, azt gondolod, hogy nincs is értelme semminek. Vádaskodsz, vagdalkozol és ez rossz. Nyugalomra van szükséged, belső nyugalomra, amit neked, magadnak kell megvalósítanod. Ebben rejlik a te legfontosabb feladatod! Először teremts békét és aztán foglalkozz a kihívásokkal. Nagyon fontos, hogy ezt megértsd. A cél, mint legtöbbször, most is valami távoli dolog. Ne keress bűnbakot! Ha az igazi problémákat megoldod, rá fogsz jönni, hogy nem is olyan fontosak azok a dolgok, amiket mi tudunk. Sőt lehet, hogy te már így is sokkal többet tudsz, mint mi. Mert mit is tudunk mi? Hidd el, néhány méter csak, amivel előtted járunk. Mi az? Mi az neked? Vedd észre, hogy te vagy a lényeg ebben küzdelemben, amit mindnyájan azért vívunk, ki magányosan, ki többedmagával, hogy elérjük az elérhetetlenek közül azt, ami egyébként a legkézenfekvőbb. Csak ezt persze pont a korlátainkból kifolyólag nem tudjuk olyan lendülettel teljesíteni, amely lendület ott rejlik a világ különös helyzeteinek bizonytalan peremén. Én tudom, hogy benned is kiforratlan erők munkálnak. De ezek hatalmas és kifogyhatatlan erők. Gátakkal kell irányítanunk a helyes mederbe őket, hogy így koncntrálva az egekig növelhessük a hatást. A közös hatást. Ebben benne vagyunk persze mi is, egyszerű közkatonák, közkatonái a kikezdhetetlen erényeknek és kitartásnak, mert ebből végtelen tartalékaink vannak. A tudás végtelen tartalékainak segedelmével. Így indulhatsz útnak. Ezt kell megértened ebben az őrült kozmikus haláltáncban, hogy a kiválasztottság nem érdem és nem mentség. Az indulatok forgatagában ugyan mindig elöl járunk, de persze semmi biztosíték arra nincs, hogy a belső kategorikus imperatívuszunk nem támaszt-e valami sokkal erőszakosabb elvárást a harc életigenlő szempontjaival szemben, mert ebben az esetben el kell döntenünk egyszer s mindenkorra azt a kérdést, hogy lehet-e valaha is kétségünk a kinyilatkoztatások hermeneutikailag irreleváns, teleológiailag nem kellőképpen percepcionált diszjunktív aspektusaival szemben. Elmondhatatlan tévedések szövik át pillanatról pillanatra a közös, öntudatlan, bár adekvát késztetéseink minden vetületét. Hát persze! Ez az az akadály, amely a torkunknak szegezi a kést és szinte vicsorogva kényszeríti ki belőlünk, hogy tagadjuk meg az elvonatkoztatás szemtelen és cinikus mivoltának kérlelhetetlenségét, mert ezen a világon sajnos sajnálatosan torzan jelennek meg minduntalan, bizonyos defektív struktúrák idioszinkretikus diszkrepanciáiként, bár ezek manifeszt attribútumai parallel nem feltétlenül generálnak archetipikus, érted, archetipikus koincidenciákat! Láss! Láss! Láss!…

– Jól van – hangzot fel hirtelen a harmadik ágyról. Odakapták a fejüket. Koro szólalt meg:

– Ez az ember – mutatott Gentre – őrült…

– Jól van – mondta még egyszer a harmadik társuk.

– Azt hittem, már sohasem lesz vége – sóhajtotta Gent.

Mindhárman hallgattak egy darabig. Pron jóízűen nyújtózkodott egyet, aztán feléjük fordult:

– Látjuk egymást?

A kérdés talán még Gentet is meglepte.

– Látjuk egymást?

– Látjuk egymást? – tette fel Pron harmadszorra is a kérdést. A másik kettő szinte egyszerre és egyformán bizonytalanul válaszolt.

– Igen.

– Reggel van – mondta Pron, látszólag ügyet sem vetve a többiek már-már kierőszakolt feleletére – mert felkelt a nap… Azért látjuk egymást…

Megint ez a zavarodott, tanácstalan csend. Koronak valahogy nem akarózott előhozakodnia a problémáival. Olyan furcsán, ismerősen idegen volt a helyzet. 

Valami megoldás lógott a levegőben. A baj csak az volt, hogy valami nem létező probléma megoldása. Ilyenkor a legokosabb várni.

– Nos – kezdte halkan Pron – ideje munkához látni. Most kimegyek körülnézni. A többit majd megbeszéljük.

Pron befejezte a mondanivalóját, de nem mozdult. Koro mozdulatlanul várt, de Gent egy perc múlva feszengeni kezdett.

– Na? – kérdezte Gent aztán, láthatóan türelmetlenül.

– Ki kell várni a megfelelő pillanatot – válaszolta sejtelmes mosollyal az arcán Pron – És az most jött el…

Azzal kikászálódott a hálózsákból, előhalászta a cipőjét és odamászott a bejárathoz. Kissé nehézkesen, akadozva felhúzta a cipzárt, de csak félig. Lehajolt, kidugta a fejét a szűk nyíláson, hogy körülnézzen, aztán visszahúztódott.

– Aha – mondta, de nem nézett a társaira. A cipőjét úgy vette fel, hogy ő a sátor belsejében ült, de a lábai kilógtak belőle. Hiába erőltette Koro a szemeit és hiába volt teljesen felhúzva a cipzár, a külvilágból semmit sem tudott érzékelni. Talán most már nem kell sokáig várni a válaszokra.

Pron feltápászkodott a sátor ajtajából. Koro feszülten figyelte a távolodó léptek tompa csosszanásait. A szabadon hagyott nyíláson át beszüremlő gyenge fény elmosódott, fakó árnyékokat rajzolt a sátor belsejére. Rémálom. Egy rohadt rémálom az egész.

Koro Gentre pillantott, aki meredten bámulta a sátor bejáratát. Jól van, talán lassan megoldódik a helyzet. Még van egykét zűrös szarság, de tisztázódni fognak azok is. Ilyenekkel bíztatta magát Koro és ilyenkor agya legmélyebb zugaiba száműzte az elmúlt jónéhány óra, de különösen az éjszaka szörnyű, zavarbaejtő felismeréseit. Talán az egész nem is történt meg. Talán ez is csak azon múlik, akarja-e, hogy meg nem történt legyen?