txaba_thot blogja

Bár a nyugati civilizáció istenhívőnek (kereszténynek) gondolja magát, Istenről beszélni mégis nagyon nehéz, mert az intézményesített vallásosság rendkívüli módon leszegényítette a keresztény istenképet. Istent felemlegetve, még az ateisták előtt is általában egy öreg, ősz szakállú ember képe jelenik meg, ezenközben senkinek sem jut eszébe, hogy ezzel a megközelítéssel Isten a télapóval és a gonosz mostohával egy kategóriába értékelődik le. Hogyan lehetne egy ilyen mesefigurát komolyan venni? Nagyjából sehogy.

Mielőtt még belemélyednénk a dologba, valamire a lehető legnyomatékosabban szeretném felhívni a figyelmet: Isten minden szempontból kívül esik az elme képességeinek határain, ezt abból fogjuk megtapasztalni, hogy vele kapcsolatban az elme által alkotott fogalmak nagyon gyorsan alkalmatlanokká válnak a dolgok leírására.

Isten alapjában véve kettős természetű. Egyfelől a megnyilvánulatlan, amelynek bár vannak tulajdonságai, az elme számára megragadhatatlan — az ősok, az őselv, maga az Abszolútum, amit sem térben, sem időben, sem képességben, sem tudatosságban nem korlátozhat le semmi sem. Ez így talán nem tűnik nagyon feldolgozhatatlannak, de ez azért van, mert képtelenség elképzelnünk azt, amit képtelenek vagyunk elképzelni. Próbáljuk elképzelni a végtelen teret, aztán azt, ami azon is túl van — egy pontba összesűrűsödve. És ezt végtelenszer. Vagy próbáljuk elképzelni a múltba és a jövőbe egyaránt végtelenbe nyúló időt — egy pillanatba összesűrűsödve. És ezt megint csak végtelenszer. Vagy a végtelen képességet, ami valóban mindenre képes, ráadásul úgy, hogy a végtelen tér és idő minden pontjában és pillanatában tudomása van mindenről. A végtelen tudatosság, ami mindenhol és mindig jelen van. Mindenhol és mindig. Mindenhol és mindig. Mindenhol… és mindig… Ez az Abszolút? Nem. Képzeljük el az összes, még kitalálatlan fogalmat, mindet, amiről fogalmunk sincs — hiszen még senki nem találta ki. Ezekkel leírható lenne az Abszolút? Nem. Ha a még kitalálatlan fogalmak száma végtelen lenne, félek, az Abszolút még akkor is megragadhatatlan lenne az elme számára. Akkor talán a megoldás az lehet, ha nem az elmére hagyatkozva indulunk az Abszolút nyomába. Bingó! Az elme másra való. Az előbbi fejtegetés — vegyük észre (ha már az előbb észre vettük, ügyesek vagyunk!) — annyiban sántít, hogy az Abszolútumot — a könnyebb kezelhetőség kedvéért — a végtelennel (tér, idő, fogalmak) próbáltuk körülrajzolni. Ez a megközelítés — ha értjük az eddigieket — nyilván nem fedheti a valóságot, ugyanis a végtelen sem létezhet anélkül, hogy az Abszolút ezt lehetővé ne tenné. Röviden, az Abszolútot nem lehetséges megmérni, leírni — egyáltalán semmivel. Végső soron a megnyilvánulatlan Istennek az a tulajdonsága, hogy nem írható le az elme számára megragadható tulajdonságokkal. Legfeljebb, hogy megnyilvánulatlan… Megvan? Rendben, hagyjuk!

Bár a lényege szerint a Teremtés minden összetevője egyenlő, a Terv szempontjából mindenre és mindenkire más és más Feladat hárul, amelyben van egy közös mozzanat: az áldozathozatal feladata.

A teremtett világ minden jóérzésű embert — akik még egyáltalán képesek kizökkenni a hétköznapok hamis valóságából — csodálattal tölt el. Egészében és részben egyaránt. Legelsősorban a dolgok szépsége az, ami mindnyájunkat megragad. Szinte mindegy is, merre nézünk, mert mindenfelé a szépséget találjuk. Az egyszerű dolgok egyszerűségükben, az összetett dolgok összetettségükben varázsolnak el bennünket. Talán nem tűnik nagyon elrugaszkodottnak, ha azt mondom, hogy kizártnak tartom, hogy eme végtelen szépség létrehozóját nem a végtelen öröm mozgatta, amely öröm az általunk tapasztalható világban nyilvánult meg. Nem tudjuk, hogyan örül valami, ami abszolút, de van bennünk valami — az a bizonyos „egylényeg” —, ami képessé tesz minket, hogy felvegyük a rezgését ennek az örömnek, ami a megnyilvánulása pillanatában a létezés örömébe csapott át.

Nem kerülgetem tovább, az egylényegűségnek van egy hordozója, amely ugye mindannyiunkban közös és a forrása a megnyilvánult Isten — ez a LÉLEK.

A következőkben a lélekről is ejtek néhány szót.

Ha az elméről azt írtam, hogy furcsa egy dolog, az értelemre ez talán még fokozottabban igaz.

Az értelem a zabolátlan elme egy képessége, hogy megzabolázhassa önmagát, hogy rendszerezze a rendszerezetlent. Feltéve, hogy az értelem képes kibújni az elme folyamatos elsötétítési kísérletei alól. Amint látni fogjuk, ez egyáltalán nem könnyű, ennek oka pedig az értelem alapvető sajátosságából fakad.

A jógikus filozófia nagyon nagy figyelmet szentel az értelemnek, s a sok évezredes tapasztalat folyományaként illette a rá legjellemzőbb jelzővel, úgymint "megkülönböztető értelem", ezzel a működésének leglényegesebb tulajdonságát ragadva meg. Az értelem ugyanis mást sem tesz — ha már egyáltalán működni van módja —, mint elválasztja a dolgokat egymástól, mindent megkülönböztet minden mástól, kategorizál, rendszerez, ha lehetséges — és ez többnyire így van — ellentétpárokba rendezi a világban tapasztalható dolgokat. A Teremtőnek kétségtelenül van humorérzéke, ha minket embereket egy ilyen helyzet elé állított: a végső igazság megleléséhez egy olyan eszközt adott, amivel éppen csak darabokra szedni tudjuk a világot. Ami azt illeti, az eszköz annyiban a legalkalmasabb, hogy az elme zűrzavarát csak a rendszerezés módszerével lehet megfékezni, hiszen csak egy megfékezett elmén keresztül lehet eljutni az egóhoz, amely az önismeret legfontosabb feltétele. És amint máshol már írtam, önismeret nélkül nincs mód a továbblépésre.

A megkülönböztető értelem működésének felismerése elvezet egy másik nagyon fontos dologhoz. Ehhez azonban át kell látnunk, hogy a megkülönböztetés egy további, minket alapvetően érintő területen is működik, ez pedig a saját életünk. Lássuk, hogyan is néz ki ez a valóságban.

Kevés nyilvánvalóbb dolog van bárki ember számára, hogy az élet egy folyamat. Érdekes azonban, hogy az élethez való viszonyulásunkat mégsem ez a felismerés határozza meg, ezt az ezzel kapcsolatos tudatosságunk hiányosságai okozzák. Arról van szó ugyanis, hogy az értelmünk sajátos működésének következtében az életre kizárólag csak a különböző életszakaszok összességeként tudunk gondolni és ez megakadályozza az egész élet folyamatában végighúzódó problémák feltárását, illetve, ami ennél is fontosabb, az életfeladatunk beazonosítását. Az élet szakaszolásával kapcsolatban is megfigyelhető egy különös ellentmondás. Miközben látszólag magabiztosan navigálunk a különböző időszakok emlékei között, jellemzően nem tűnik fel, hogy a szakaszoknak ténylegesen nincs éles határuk, olyannyira, hogy tulajdonképpen nincs is nagyon értelme, sem hasznossága ezek szerint felosztani az életet. Hogy ez mégis így működik, annak egyetlen oka, hogy az értelmet nem tudjuk megkerülni — azt használunk, amink van. Az értelemmel csak megkülönböztetni lehet, ahogy a kalapáccsal csak ütni.

A jó hír az, hogy amint az ember eljut a saját értelmével kapcsolatban a tudatosság megfelelő szintjére — vagyis képessé válik a folyamatos megkülönböztetés „mögé” látni — egy újabb lehetőség nyílik meg előtte: tudatosan részt venni a „folyamatok folyamatában”. Ez pedig nem más, mint a Teremtés lényege — a Létezés. Részt venni a létezésben, ebben az értelemben tevőleges részvételt jelent — a szó nem csak szoros, hanem szellemi értelmében —, nem pedig azt, hogy pusztán csak benne vagyunk, elszenvedjük azt. Ez már felsőbb szint. Hogy megértsük az ebben rejlő lehetőségeket, meg kell vizsgálnunk az emberi képességek csúcsát, amiről a mai korok embere ugyan rengeteget hall, de a legkevésbé sincs tisztában a dolog horderejével. A SZABAD AKARATRÓL van szó.

Valamelyik következő témánk ez lesz.

A korszellemnek köszönhető, hogy a hit az emberi erények netovábbjává vált. Ez valójában nem jelent mást, mint hogy az idők során a civilizáció, mint sok minden mást is, a hitet is intézményesítette, egyúttal meghamisítva annak valódi értelmét, jelentőségét.

A hit veszélyes dolog, és nem árt tisztában lenni azzal, hogy milyen tulajdonságai hordozzák ezt a veszélyt.

Hinni annyit jelent, hogy az ember — akár önszántából is — lemond a tapasztalás bizonyosságáról. Hinni ugyanis bármiben lehet. Bármiről lehet bármit hinni, a hitet nem terheli a bizonyosság kényszere. Ez furcsa módon oka és okozata is egyben annak, hogy a hit tárgya mindenkor az elérhetetlen messzeségbe távolodik a hívőtől. Nyilvánvaló, hogy ami elérhetetlen, azzal kapcsolatban fel sem merülhet a bizonyítottság igénye, arról nem beszélve, hogy az elérhetetlen, megragadhatatlan dolgokkal kapcsolatban tulajdonképpen bármiféle kérdésfeltevés is értelmetlenné válik. Ennyi. Ez logikusan nem is lehet másként, hiszen a hit abban a pillanatban megszűnik létezni, amint valamilyen oknál fogva megtapasztalhatóvá válik, amire irányult. Könnyű belátni, ha egészen hétköznapi példákra gondolunk: ilyenek a tudományos elméletek, amíg bizonyítást nem nyernek. Ha már itt tartunk, őrült nagy szerencse vagy mi, hogy az emberiség egy jelentős része a krisztusi tanításokban szereplő Mennyei Atyában hisz, akinek országába a szeretet kiteljesítésén keresztül lehet eljutni.

A hit tárgyának elérhetetlensége egy bizonyos ponton magával hozta annak igényét, hogy a közösségben mindenkor legyenek olyan személyek, akik — legalább is a saját maguk meghatározása szerint — képesek közvetíteni a végtelen távol és a hívők között. A történelemből tudjuk, hogy ez folyamatos visszaélések özönét zúdította a mindenkori társadalmakra. Ezt talán felesleges részletezni.

A közvetítők jelenléte az intézményesített hitrendszerekben aztán azt eredményezte, hogy az ember szellemi életével kapcsolatos fogalmak az önjelölt közvetítők által szabadon manipulálhatóvá váltak. Ennek a tudatos manipulációnak esett áldozatul legelső sorban is Isten meghatározása, és vele együtt a hozzá tartozó fogalmak is, úgyis mint szabadság, erény, kötelesség, rend, hogy csak néhányat soroljunk fel a legfontosabbak közül. A végére hagytam azt a fogalmat, aminek szándékos félreértelmezése vitte végbe a legsúlyosabb rombolást az ember szellemi állapotában. Ez pedig a BŰN fogalma.

A bűnről is szót fogok ejteni a következőkben.

Az emberi létezés alapértelmezett dimenziója számunkra, hogy önmagunkat a saját elménkben élhetjük meg. Ez tesz minket emberré elsősorban, a rossz hír, hogy a tudatosság alapszintjének elérése nélkül az elme csupán csak egy csapda, amiből lehetetlen kikeveredni.

Vegyük először szemügyre az emberi létezés legfontosabb sajátosságát: életünk — átlagos körülmények között — egy meglehetősen szűk, mindössze néhány évtizedes időtartamra korlátozódik, amelynek végén elkerülhetetlenül véget ér. Hogy az egyén élete honnan hová tart, vizsgálódásunk szempontjából most mellékes. Lényeges viszont, hogy épeszű ember teljesen átlagosan működő elméjét a saját létezése végességének tudomása, teljesen természetes módon, általában nagyon súlyosan érinti. Az, hogy az ismeretlenből érkezünk, lényegében mindenkit hidegen hagy, de az előttünk sötétlő, közelgő ismeretlen egész életünkre kihatóan fogva tartja az elménket.

Az elme egy nagyon különös szerzet. Miközben az elménkben éljük le az életünket — olyannyira, hogy teljes egészében vele azonosítjuk magunkat —, szinte minden ember számára végig rejtve marad, hogy az elme saját szabályok szerint működik, amelyekre nincs befolyásunk. Az emberi lét egyik alapvető konfliktusa éppen ebből fakad: a foglya vagyunk valaminek, ami csak elhiteti velünk, hogy mi vagyunk. Valójában fittyet hány mindenre, amit magunkkal azonosnak gondolunk, mindent egyetlen célnak vetve alá, hogy elterelje a saját figyelmét önnön végességének riasztó bizonyosságáról. Ez az elme csapdája.

Vészterhes időket élünk az összeomlás felé száguldó civilizáció olyan társadalmaiban, amelyekben egyre többen veszik így vagy úgy észre, hogy a körülvevő dolgoknak részben vagy egészben semmi értelmük sincs. Átláthatatlanul bonyolult hálózatokba szervezett rendszerek uralják az élet minden területét, felfoghatatlan méretű és intenzitású információözön által gerjesztett ingerek nehezen elviselhető áradata itatja át az élet minden pillanatát — az egész mégsem egyéb, mint illúzió, ami nem tartalmaz lényegében semmit sem. Értelmetlen volna tehát mindez? Úgy, mint elmekonstrukció, mindenképpen, de mint az önfejlesztés egy lehetséges eszköze, egyáltalán nem. A világunkat kellő távolságtartással szemlélve ugyanis bepillantást nyerhetünk emberi mivoltunk alapértelmezetten rejtett működésébe. Így működik egy szabadjára engedett, a transzcendencia minden evilágin túlmutató lényegétől nem korlátozott elme.

Az ember a végső Igazságból következően, szükségszerűen szellemi és ebbéli természetéből fakadóan mindenek felett morális lény. Hogyan lehet akkor feloldani a két létműködés közötti súlyos ellentmondást, ha fel lehet egyáltalán? Természetesen van erre lehetőség, ami ráadásul mindenki számára elérhető. Van ugyanis az elmének egy — a legtöbbször legátolt — képessége, amellyel megvalósítható, hogy vizsgálat alá vegyük, majd ellenőrzés alá vonjuk az elmét. Ez a képesség a mindenkiben megbúvó ÉRTELEM.

A következő írásaim valamelyikének az értelem lesz a témája.

Az ösvény egy rövid szakaszon kiért a fák közül. Az ereszkedő nap fényében láthatóvá vált, hogy a hegyoldal meredeken szakadt le a völgybe, aminek túloldalán dimbes-dombos, nagyrészt erdő borította táj húzódott a látóhatárig. Ez már jó volt egy emléknek.

A férfi nem volt különösebben fáradt, a látvány hatására mégis leült a földre, hátát egy poros sziklának vetve. Néhány perc és a nap narancsszín korongjába már bele lehet nézni. Ha most azonnal visszaindulna, a teljes sötét előtt akkor sem érne vissza az úthoz. Felesleges kapkodni.

A napkorong széle elérte egy, a többi fölé emelkedő domb fáit. A tájnak kezdtek más hangjai lenni, mint napközben voltak. A közeledő estének más dalokat énekeltek a madarak, a tücsökzenére egy másik világ kapui kezdtek kinyílni. A fák lombjai mély sóhajtozással búcsúztatták a lenyugvó napot.

Mintha minden rám figyelne, gondolta a férfi és nem tudta eldönteni, hogy ébren van-e, vagy álmodik. A hozzá legközelebb álló fák egy különös szélfuvallat hatására összehajoltak a feje felett, mintha a naplemente látványát akarták volna eltakarni előle. Elszenderedtem volna? A fák hajladoztak a szélrohamban, körös-körül éjszakai bogarak reppentek fel. Hol van a naplementém?

Súlyos lepkék zúgtak körülötte, a völgy fölötti égen denevérek csaptak át. Mintha minden körülöttem táncolna! A föld életre kelt, nem látta, csak érzékelte, hogy a talpa alatt vagy ahol ült, milliónyi élet nyüzsög, apró szikrák mindenütt, csupa-csupa élet, minden egyszerre, az ő gyönyörűségére kezdett valami megfoghatatlan kavargásba. Elaludtam, gondolta, ez is jó lesz egy emléknek, de különösnek találta, hogy az erdei sétájáról éppen egy ilyen emléket őrizzen meg a jövőnek. Alszom, de a valóságot álmodom, gondolta megint. De álmában nem így gondolkodik az ember!

Felnézett.

Az ég már nem vörös volt, kéken izzott, a hegy felett látszó nap vakító, fehér fénnyel tűzött rá, a szemét érdekes módon nem bántotta az éles fény. Mi ez?

A szeme sarkából valami furcsát pillantott meg, de ahogy odakapta a tekintetét, az alak a látótere szélére ugrott. Valaki állt nem messze tőle.

— Ki az? Van ott valaki? — kérdezte ijedten, mert érezte, hogy a különös helyzetre nem tud megfelelően reagálni.

— Ki az? Van ott valaki? — még egyszer meg kellett kérdeznie, hogy rájöjjön, nem a saját hangján szól az ismeretlenhez. Ez nem az én hangom, méghozzá azért, mert nem a fülemmel hallom. Nem hallok semmit sem.

— Ki van ott?

A saját hangját nem hallotta, hanem érezte, ahogyan azt is, hogy a lassan felszikrázó félelmének nem a szeme sarkában imbolygó alak a forrása, hanem saját maga.

— Miért teszel fel olyan kérdést, amire tudod a választ? — válaszolt kérdéssel az elmosódott alak.

A férfi az égre nézett. Ahol az imént még a napot látta, ott most a hold volt. Ilyen gyorsan beesteledett volna?

— Nem tudom a választ — mondta maga elé, aztán hozzátette — Annyi mindenre nem tudom a választ…

— Ha te mondod — a másik inkább jókedvűnek tűnt — De ahogy gondolod, folytathatjuk így is. Viszont akkor inkább elölről kéne kezdenünk.

A férfi agyában sebesen kergetőztek a gondolatok. Az nem volt kérdés, hogy valami megváltozott a világban, csak az nem volt világos, hogy miatta vagy tőle függetlenül. Mielőtt viszont bármit is tenne, egy valamit tisztáznia kell önmagával. Veszélyben vagyok?

— Ez már megint egy olyan kérdés… — válaszolt a másik a még fel sem tett kérdésére.

Összerezzent.

— Én csak azt akartam, hogy a világ tudja, hogy itt vagyok — mondta zavartan.

— Akkor jól csináltad!... Tudja.

— Régóta találkozni akartam vele. És azt gondoltam elég, ha csak akarom.

Az elmosódott alak mintha bólintott volna. Hogy bólint egy elmosódott alak?

— Ki vagy? — kérdezte a férfi.

A másik mintha gondterheltté vált volna.

— Nézd, haladhatnánk nagyobb léptekkel, de te mindig visszaugrasz… Találkozni akartál velem, hát itt vagyok. Ha megnézel, segíteni fog?

A férfi zavarba jött.

— Nem tudom. Talán.

— Jó, akkor nézz rám!

A férfi lassan a másik felé fordította a fejét. Az alak ezúttal nem ugrott a látómezeje szélére.

— Nem látlak tisztán, de mintha… Mintha te én volnál… Lehetséges ez?

— Persze, minden lehetséges.

Etelt néhány másodpercnyi idő.

— Embernek látlak.

— Ez nyilvánvaló.

— Akkor ez még mindig az én elmém — mondta a férfi elszomorodva. — Ezért olyan, mintha magamat látnám…

— Ez baj volna?

— Az elme hazudik!

Úgy tűnt, az ismeretlen kuncog magában.

— Ne legyél igazságtalan! A hazug elme hazudik, az igazságra törekvő elme célba ér. Találkozni akartál velem és itt vagyok, nem?

— És ha ez csak a elme játéka?

Az idegen megrázta a fejét.

— Tudod mit? Tegyél egy próbát! Tedd félre a kérdéseket! Csak egyszerűen mondj valamit! Így talán kiderül, játszik-e veled az elméd.

A férfiben hirtelen a feje tetejére állt minden, még arra sem maradt ideje, hogy a szokásos, bizonytalankodó kérdés megfogalmazódjon benne.

— Látni akarlak! — bukott ki belőle szinte azonnal és az addig érzékelt világ egy szemvillanás alatt megszűnt létezni. Az égen ragyogó hold milliárdnyi vakító szikrává robbant, amik együttes fénye valósággal átégette az egész lényét. Ugyanabban a pillanatban az elméjének a látásra vonatkozó tudatfolyama úgy pattant el, mint egy túlfeszített húr, és ugyanígy szakadt meg mindenfajta érzékeléssel a kapcsolata. Nem látta többé a fényt, nem hallotta a hangokat — nem érzett többé semmit. Csak tudta, hogy mi történik körülötte. Minden történik körülötte…

A milliárdnyi szikra özönében érezte az előtte elterülő tájat, de nem is érezte, csak tudta, de nem a tudatával tudta, hanem az örök időktől való jelenléte által, hogy minden a helyén van a világban, pontosan úgy, ahogy lennie kell.

— Nem maradhatnánk mindig így? — kérdezte a homályos alakot.

— Hiszen mindig így vagyunk.

— Mindig látni akarlak!

— Mindig látsz.

A férfi türelmetlenül legyintett.

— Persze, tudom! De… hogy fognak megtalálni a többiek?

Az ismeretlen úgy tett, mintha gondolkozna.

— Mondjuk… mutasd meg nekik te az utat!

— Hogyan? — kérdezte azonnal a férfi és már hallotta is a választ.

— Úgy tűnik, nehezen hagysz fel ezzel a különös szokásoddal…

A férfit hirtelen elborította a magány, de az ismeretlen nem hagyta annyiban:

— Találkozni akartál velem és megkerestél, látni akartál engem és láttál — nekem nehogy azzal gyere, hogy egyedül vagy!

A tájon valami halvány ragyogás hullámzott tova, ahogy az idegen felnevetett.

— Na, ez most az elméd játéka! De ne hagyd magad!

A férfi mintha álomból ocsúdott volna, zavartan felnézett. A nap lemenőben volt, korongjának széle elérte egy, a többi fölé emelkedő domb fáit. Igyekeznem kell, gondolta, késő este lesz, mire leérek az útig.

Könnyű szívvel indult meg lefelé az ösvényen az egyre sötétedő erdőben. A lábai valahogy mindig megtalálták a következő lépést. Talán az ösvény, talán az erdő, talán valami más vigyázta a lépteit, de ő csak a boldogságot érezte, ami milliárdnyi vakító szikra özöneként áradt ki a szívéből a világba.