txaba_thot blogja

Szóval akkor most már (valamelyest) képben vagyunk Istent, a lelket és a szabad akaratot illetően, ideje szemügyre venni ezek közös, nagy projektjét — a Teremtést.

Talán mondanom sem kell, hogy az évezredeken keresztül intézményesen sugallt kép ezúttal is helytelen. Ennek a helytelen képnek köszönhető néhány, a közgondolkodásban jelenlévő értelmetlen dolog, amelyek közül az egyik egy vita, ami nagyjából kétszáz éve zajlik két intézmény — a tudomány és a vallás — között, hogy melyikük igazsága az „igazi”: a vallás által tanított kreacionizmus vagy a tudomány evolúciós elmélete?

Gondolom nem meglepő, ha azt mondom, hogy mindkettővel alapvető, koncepcionális problémák vannak. Az elsődleges gond, hogy egyik is, másik is az elme csapdájában született, emlékezzünk csak: az elme a saját létezésének ontológiai (lételméleti) alapjait, az anyag köré szőtt színes-szélesvásznú illúziótengerből vetette meg. Természetszerűleg a továbbiakban is mindkét elmélet ilyen, az anyaggal kapcsolatos képekre épül, kezdve a szakállas öregemberrel, bezárva az anyagot felépítő atomok golyócskái alkotta molekulák színes füzéreivel.

Az értelmetlenség további taglalása helyett nézzük, inkább miről is van valójában szó. Leírom emberi fogalmakkal.

A megnyilvánulatlan, örök teremtő erő „elhatározta”, hogy megnyilvánul. És lőn!…

Ennyi?

Ennyi…

Jó, akkor megpróbálom másképpen. Mi vagyunk a világmindenség legjobb, legfantáziadúsabb kőművesei és akarunk építeni egy házat. Egy soha nem volt, gyönyörű, tökéletes házat. Azért, hogy örömünket leljük benne. Azért, hogy azoknak is, akik majd benne laknak, múlhatatlan legyen az öröme. Sosem építettünk még ilyet, talán semmilyet sem, de nagyon akarjuk, nagyon, de nagyon és ez elég ahhoz, hogy sikerrel járjunk — minden szempontból. Mindegy, hogy a legkisebb részletekig tudjuk-e, milyen összetevői vannak egy ilyen háznak, elég, ha tudjuk, hogy a világ olyan, hogy benne van mindennek a lehetősége. Minden létrejöttének, minden létrehozásának a lehetősége. A varázspálca, ami ezt az egészet működésbe hozza nem más, mint az akarat. Nem tudni kell a részleteket, elég akarni, nagyon akarni és a dolog megtörténik.

Isten esetében ez az egész persze egy „kicsit” másképp néz ki, ő ugyanis az a kőműves, aki — velünk ellentétben — mindent tud és képes ebben a mindent tudásban szabályokat is felállítani. A végtelen tudatosság, a végtelen tér és idő, a végtelen hatás (mindenhatás) — az Abszolút, mint mondtuk. Emberi szavakra lefordítva, Isten tudta mi a cél és ennek érdekében létrehozta a szabályrendszert, és azt a dolgot, ami ezt a szabályrendszert a létrejötte pillanatától működtetni volt képes — önmaga kiáradását, amely önmagát mindközönségesen a lélekként képes értelmezni.

Ami minket, emberi alakban a lélek köré épült lényeket illet, néhány egyszerű szabály szerint létezhetünk. Ezeket a szabályokat nem lehetséges megkerülni, de át lehet hágni. Ez természetesen azt jelenti, hogy a szabályokat megszeghetjük, de nem mentesülhetünk a megfelelő következmények alól. Három nagyon fontos alapszabály van. Az egyik a szabad akarathoz köthető, és arról szól, hogy a lélek által hordozott végtelen teremtőerő tetszés szerinti felhasználásáért korlátlan felelősség terhel mindenkit. Röviden úgy fogalmazhatnánk: azt kapod, amit adsz. A tetteink, gondolataink következményei minden körülmények között visszahatnak ránk. Nincs mellébeszélés. Teljesen mindegy, az elme mit hazudozik össze-vissza önmagának, ezzel a dologgal jobb megbékélni. Annál is kevésbé érdemes a „sorssal” való alkudozásra vesztegetnünk az életünk drága idejét, mert ez egy egyszerű, önműködő szabály a Teremtésben, Istent ilyen értelemben hidegen hagyják az egyén által önmagának generált nyomorúságok. Hiszen mint mondtam, nincs eredendően semmi olyasmi, ami bárki sorsát már a startvonaltól negatívan befolyásolhatná, amely hatásnak ráadásul Isten lenne a forrása. Nem ő a felelős értünk. Bármi ilyesmi a szabad akaratból fakadó korábbi rossz döntésnek a következménye. Ez a szabály sokak számára ismerős lehet úgy is, mint a karma törvénye.

A másik fontos szabály az okság elve. Semmi sem ok nélkül való és minden valaminek az oka. A Teremtésben. Ezt azért szükséges hozzátenni, mert enélkül a megrögzött elme-imádók a formális logika szabálya szerint azzal gondolják kétségbe vonni Isten létét, hogy eszerint tehát neki is kellett valamilyen okának lennie. Ahogy már volt erről szó, az elme fogalmai számára kizárólag a Teremtés pillanata utántól nyílik lehetőség bármilyen jelenséget megragadni — idő, tér, végtelen, tudatosság, stb. —, e pillanat előtt minden az Abszolútum (tudományos kifejezéssel élve, szingularitás) elérhetetlenségébe olvad. A logika is. Maradjunk ennyiben.

A harmadik szabály a kegyelemmel kapcsolatos. A Teremtés minden alkotórészének mindaddig, amíg részt vesz a Teremtés fenntartásában, minden ehhez szükséges erőforrás a rendelkezésére bocsáttatik. „Ingyen” és „bérmentve”! A kegyelem lehetősége adott, nem kell kiérdemelni, viszont el lehet veszíteni. Ehhez az szükségeltetik, hogy az ember bűnt kövessen el. Emlékezzünk csak, mi a bűn: tudatos, ártó szándékú cselekedet. Gyakran elhangzik mentségképpen, hogy nem lehet bűn az, amiről az egyén nem tudja, hogy ártalmas mások számára — ez azonban csak az elme ostoba kifogása, hiszen mindannyiunknak ösztönösen tudnunk kell, hogy amitől mi magunk is ódzkodunk, az mások számára sem kívánatos, és ahogy az egyén félti a saját épségét, életét, ugyanígy tesz mindenki más is. (Most nem beszélve arról, ha valaki tényleg híján van a legalapvetőbb természetes ösztönöknek, mert az már az elme működésének súlyos fogyatékosságaira utal.)

Ez a három egyszerű szabály képezi az emberi létezés kereteit. Jobban belegondolva, sokak számára egészen jogosan tűnhet teljességgel érthetetlennek, hogyan nem képesek az emberek ezen szabályok szerint békességben, teljességben, boldogságban élni? Ami azt illeti — a korábbiak fényében —, teljesen nyilvánvaló erre a magyarázat: az emberek nincsenek tudatában az életüket meghatározó elveknek. Valami folyamatosan megakadályozza őket a tisztánlátásban. Méghozzá az elméjükön keresztül. Másutt már láthattuk, hogy az elme — a korlátosságánál fogva — mennyire kiszolgáltatott a megfelelő manipulációval szemben. E rosszhiszemű befolyásolás forrása nem pusztán a társadalmainkat jellemző rendszer, hanem valami mélyebb, sötétebb dolog, amely — nem mellesleg — magának a rendszernek legalapvetőbb működési elveit is meghatározza. Ez a valami nem más, mint a metafizikai GONOSZ. Ijesztő, ugye? Pedig ezen hatások ellen remek eszközeink vannak, ijedelemre semmi ok!

A szabad akarat a lélekből az emberi mivoltra kivetülő képesség, ahogy korábban szó volt róla, az isteni teremtőerő „kicsinyített” mása. A szabad akarat szabadsága valóban korlátok nélküli, de nem következmények nélkül való.

Itt rögtön mindjárt érdemes is egy pillanatra megállni, és egy másik irányból megközelíteni a dolgot, mert sokak számára nyilvánvalóan nem világos mit is jelent ez.

A világ — pontosabban az emberiség történelme — tele van szörnyű dolgokkal, háborúk, mészárlások, pusztítások egymás hegyén-hátán; a vallástalan emberek — nem véletlenül — hajlamosak mindeme szörnyűségre való hajlandóságot az emberi természet magától értetődő sajátosságának felfogni, a vallásos emberek pedig az előbb említett megpróbáltatásokat — a járványokkal, természeti katasztrófákkal együtt — Isten büntetéseként elkönyvelni. Az emberi létezés — sok esetben elkerülhető — nyomorúságára a kereszténység esetében az eredendő bűn szolgál magyarázatul, de ezzel kapcsolatban az Élet nagyon gyakran szolgál nyugtalanító mozzanatokkal: ártatlan gyermekek halnak szörnyű betegségekben korai halált, tiszta életű emberek kénytelenek keserves megpróbáltatásokat megélni, akár egy életen keresztül is, az élet sokszor érthetetlen módon állítja sorozatosan leküzdhetetlen akadályok elé az arra nem érdemeseket és még hosszasan sorolhatnánk. De nem tesszük.

Ahogy korábban is láthattuk, e téma körül is van pár kínzó ellentmondás, de ezek közül egyik sem annyira kínzó, hogy értelmes válaszokat szüljön. Érthetetlen az a belenyugvás, amivel a hívők elkönyvelik például azt, hogy habár a Mennyei Atya végtelen szeretettel viseltetik a gyermekei iránt és mindent megbocsát, az eredendő bűn miatt mégis megingathatatlan következetességgel bünteti őket. Jó, a Teremtő oka erre lehet az, hogy — már ami az isteni parancsolatokat illeti — az emberek megrögzött szabályszegők, és ezt valahogy szankcionálni kell, de mi a helyzet akkor, ha a megkövetelt szabálykövetéshez éppen az a tudás lenne szükséges, amelynek megszerzésére vonatkozó isteni tilalom megszegése vezetett magához az eredendő bűnhöz? Fogós kérdés. Vagy nem az?

A szabad akarat némileg árnyal a képen, de közelítsünk megint egy kicsit más irányból!

Az emberi történelem imént felemlített sajátosságaival kapcsolatban sokan fel szokták tenni azt a jogosnak tűnő kérdést, hogy ha Isten valóban annyira szereti az embert, hogyan engedheti meg ezt a rengeteg nyomorúságot az Élettel kapcsolatban, aminek tanúi vagyunk? Ez a kérdés kőkemény bizonyítéka annak, hogy az emberek általában, az intézményesített vallásosság tanításaival ellentétben — vagy annak megfelelően —, a legkevésbé sem értik ezt a felhajtást a szabad akarattal kapcsolatban. Pedig a dolog nagyon egyszerű, ha számításba vesszük a szabad akarat valódi jelentését és a vele elválaszthatatlanul összetartozó korlátlan felelősség fogalmát. A szabad akarat korlátlansága — a hozzá kapcsolódó felelősséggel — csak Isten feltétlen szeretetének fényében értelmezhető egyáltalán, másképpen, ha Isten bármilyen korlátot szabna, a szeretete többé már nem lehetne feltételek nélkül való. Bonyolult? Nem hinnénk. Gondoljuk csak végig! Egy kevés józan megfontolás, és a történelem minden vihara minden további kérdés nélkül megmagyarázható az ember rossz döntéseinek következményeként. Ennek magyarázata lehet a tudatlanság, de lehet egy egészen más minőség is, amelynek magyarázatát egy későbbi időre kell halasztanunk.

Most már láthatjuk a szabad akarattal járó lehetőségek helytelen felhasználásának következményeit. De ez az éremnek természetesen csak az egyik oldala. A szabad akarat felhasználható a jó cél érdekében is. A Teremtés működéséhez hozzájárulni — ez a mindenkori helyes döntés fő kritériuma, de ez még nem minden. A helyes döntés netovábbja, ha a cél érdekében készen állunk akár önmagunkat is teljesen odaadni. Az önfeláldozás — bármilyen formáját is vesszük — a legtöbb, amit az egyén az isteni Tervért megtehet. Ez az adomány az ÁLDOZAT.

Rövidesen az áldozat témakörét is körüljárjuk.

A lélek jelenti a közvetlen kapcsolatot Istennel, s a kereső számára az első Isten-élményt a saját szellemi középpontjával, vagyis a lelkével való első találkozás jelenti. A lélek ugyanis voltaképpen Istennel azonos minőséget képvisel. Nincs túl sok értelme az ilyetén méricskélésnek, de talán segíthet a dolgot jobban elhelyezni, ha azt mondjuk: a lélek bár parányi része csupán a forrásnak, mégis tökéletes mása annak, beleértve minden szellemi attribútumot. Ez óriási dolog! Gondoljunk csak bele, mit jelent mindez a teremtőerőt illetően? Megvan? Hogy is van? Kérjetek és megadatik tinéktek. Bizony. Minden? Úgy ám, szóval nagyon jó lesz észnél lenni, mert a Teremtésben — ha lehet ilyet mondani — az a durva, hogy működik.

Egy közbevetőleges kérdés: ki, mit gondol, amikor valaki főz egy ételt, varr egy ruhát, felépít egy házat, farag egy furulyát, vagy mondjuk a költő költ egy verset, a festő fest egy képet, ad absurdum valaki elvet és „felnevel” egy sor sárgarépát — ugyan honnan jön az ezekhez szükséget teremtőerő? Egy valamiben egészen biztosak lehetünk: az elmének vagy az egónak — az embernek — ehhez az égvilágon semmi köze sincs. Ez a lélek, semmi más. Szóval vigyázz mit kívánsz, mert megkapod! Valahogy így szól a mondás és semmi sem igazabb ennél.

Az ember szellemi értelemben, egy több rétegű, önátlényegítésre képes lény, amely rétegekből csak a legkülső az elme, viszont a legbelső, a szellemi dimenzióval összekapcsolódni képes réteg a lélek. A „több rétegűség” kifejtése szellemi tanításonként, vallásonként más és más lehet, a mi szempontunkból ez lényegtelen. Röviden összefoglalva annyit jelent, hogy az ember ezen tulajdonsága lehetővé teszi, hogy a hasonmód több síkú létezést képes lehessen megtapasztalni. Fontos azonban látni, hogy a szellemi-lelki felemelkedésben az elme és a lélek síkja bír jelentőséggel, közöttük a kapcsolat — a már említett önismereti felfedezőút végigjárásával — közvetlenül megteremthető.

Adódik a kérdés, hogy mi történik, ha az ember végül eljut saját szellemi mivoltának tudatáig? Mit tapasztal az, aki kapcsolatba kerül a saját lelkével? És mi következik azután?

Először is vegyük még egyszer szemügyre, mit is jelent a szokványos emberi létezés tudatossága. A társadalmainkat alkotó embertömegek tudatossági szintje lényegében nulla, vagyis a tudati minőséget illetően tulajdonképpen nincs is. Ezt az állapotot az jellemzi a legjobban, hogy az egyén szilárdan meg van győződve arról, hogy ő maga azonos az elméjével és a testével, a külvilágról való tapasztalatszerzéshez kizárólag az érzékszerveire képes hagyatkozni. Ezt a nulla tudatossági szintet az elme totális uralma jellemzi, amit korábban, röviden az elme csapdájának neveztünk. E szinten lévő emberek mindennapjait az elme folyamatos, zabolátlan csapongása jellemzi — ez még akkor is így van, ha a társadalmaink látszólag rendezett, úgynevezett törvények szabályozta államalakulatokban élnek. E szinten lévő embereknek a legcsekélyebb fogalmuk sincs, hogy az Életet milyen — a fizikai világ törvényeit messze meghaladó jelentőségű — szabályok irányítják. Márpedig aki nincs tisztában ezen szabályok létezésével és működésével, az a legkevésbé sem irányítja, csak elszenvedi a saját életét. Ezen tudatszinthez tartozik lényegében az összes, intézményesített vallás gyakorlása is, hiszen ha nem így lenne, azt kellene tapasztalnunk, hogy a vallásaik útmutatásait követő emberek az idő előrehaladtával egyre feljebb és feljebb emelkednének, legalábbis ami az erkölcsöt illeti. Könnyen belátható, hogy ez nincs így. Ezt az embertípust nevezhetjük anyagembernek. Az anyagember, amellett, hogy a saját élete felett sem bír befolyással, az elméjén keresztül tökéletesen manipulálható; egy kellően bonyolult társadalmi rendszeren keresztül a rendszer urai tetszésük szerint irányíthatják.

Az elmozdulást erről a nulla szintről az a hit vagy vélelem jelenti, ami ekképpen jelenik meg a tudatban: a körülöttünk tapasztalható világ NEM a teljes valóság. Ezzel érkezünk el a filozófia birodalmába, ahol is az elme az értelem segítségével elkezdheti keresni a teljes valóság felfedezésének lehetőségeit. Az elme csapdájából való kitörésre sokféle hatásos módszer létezhet, az elmélyült vallási rendszerek nyújthatnak ugyan fogódzót, de a felkészületlen kereső — kezdetben ki nem az? — számára rengeteg buktatót is rejthetnek, amelyek sokszor nem előbbre visznek, inkább akadályoznak a haladásban. Ami a lényeget illeti, fontos észben tartani minden kereső számára, hogy a szellem útján való elinduláshoz lényegében mindenki bírja a szükséges adottságokat, a jó szándékú elszánáson kívül némi kitartásra van szükség és az eredmények nem maradnak el! Hogy miért nincs szükség semmi egyébre, annak a magyarázata roppan egyszerű. A megértéséhez elég annyit felidéznünk, hogy a Teremtésben önmagát megsokszorozó isteni szándék a Teremtés örömtermészetét is szándékozik megsokszorozni. Ebben vagyunk mi, tudatossággal rendelkező lelkek játszótársai a Teremtőnek, aki az életek sokaságán végigvándorló, tapasztalatokkal, élményekkel, színekkel, érzésekkel, történetekkel gazdagon „megrakott” lelkeinket természetszerűleg hazavárja.

Ebből az következik, hogy Isten a hazatérni igyekvő gyermekeit nem, hogy semmilyen módon nem hátráltatja, hanem kifejezetten segíti is, ehhez éppen elég kinyilvánítanunk az előbb említett elszántságunkat. Nincs akadály, nincs buktató! Ebből látható, hogy általában véve téves az a felfogás, hogy a szellemi-lelki vezető vagy guru jelenléte elengedhetetlen a folyamatban. Természetesen egy jóakaratú tanító sokat segíthet, de ez nem feltétel főleg, hogy a mai világban — különböző vulgárezotériai áramlatokkal kapcsolatosan — sajnálatosan elharapózott az üzleti alapon űzött biznisztáltoskodás. Erről ennyit.

Legelőször is meg kell említenem a bűn egy pokolian sötét fajtáját, amelyhez fogható fegyver nincs még egy az emberi szellem megsemmisítéséért folytatott háborúban. Ez az eredendő bűn. Az eredendő bűnről szóló tanítások azt sulykolják az egyszerű halandónak, hogy a születése pillanatától, pusztán az ember mivoltából fakadóan egy gyakorlatilag levethetetlen teher nyomja a vállát. Igazság szerint az intézményes vallás kínál valamiféle megoldást a megszabadulásra, viszont mindenféle garancia nélkül: ha egész életedben azt csinálod, amit mondunk, lehet, hogy jobb lesz. Hogy ne lehessen mindenféle józan okoskodással sarokba szorítani az ígérgetőket, közbeiktattak egy nagyon hatékony szűrőfeltételt, ami lehetetlenné teszi az ellenőrzést. Ahhoz, hogy kiderüljön, a hívő egy életen át mindent jól csinált-e, meg kell halnia. Ügyes, nem?

Az eredendő bűnből lehetetlen kimosakodni, az egyszerű halandó a legjobbat akkor teszi magának, ha helyből elutasítja az egészet. Kizárt dolognak tartom, hogy egészséges lelkületű ember veleszületett igazságérzetét ne piszkálná, hogy az üdvösségért folytatott küzdelemben ilyen méltánytalanul hátrányos helyzetbe hozzák, úgy, hogy senki sem kérdezi meg, mi erről a véleménye. Van az egésznek még egy irritáló mozzanata. Mégpedig az, hogy az embert az eredendő bűnben maga a végtelen hatalmú mindenható Isten találta érintettnek — hát ember legyen a talpán aki ez ellen fellebbezhetne. A küzdelem olyan reménytelennek tűnik, hogy kész csoda, hogy akad valaki a világon, aki belevág. De hagyjuk is ezt a képtelen zagyvaságot!

Mielőtt a bűn fogalmát közelebbről megvizsgálnánk, elevenítsük fel kicsit, hogy miről is van szó valójában. A Teremtés örömből jött létre, lényegében a megnyilvánult isteni szándék öröme az, ami az egészet áthatja, ami a teremtett világ összetevői számára a létezés örömeként érzékelhető, a létezés puszta tényéből fakadóan. A dolgok elrendezése szerint, mivel minden ezt az örömöt szolgálja, minden teremtett dolog ennek az örömnek a részese és létfeladatában a fenntartója is egyben. A feladat végrehajtásában az eszköz a lélek, amely minőségében semmiben nem különbözik a forrásától. Így van értelme egyáltalán a szabad akaratról is beszélni, hiszen szabadság csak egyféle van — az, amit lehetőségeiben nem korlátoz semmi. Azaz, hogy… Valami mégis csak korlátot szab a lehetőségeknek! Ez pedig az, hogy isteni természetében az ember felelős a Teremtésért, a Teremtés öröm-természetének fenntartásáért. Ez a Feladat.

Már majdnem el is érkeztünk a bűn fogalmához. Valószínűleg sokan érzik már ezek után, hogy a gondok ott kezdenek jelentkezni, ha valaki a szabad akarattal visszaélve szembe megy a Feladattal. Akkor, ezek szerint minden ember, aki nincs tisztában az életfeladatával, cselekedeteiben, gondolataiban folyamatosan bűnt követne el, anélkül, hogy tudna róla? Hát ez eléggé hasonlít az eredendő bűnre, az azzal kapcsolatos igazságtalan, leküzdhetetlen hátrányra. Nem is ez a helyzet! A Teremtés minden szabályában, törvényében igazságos, így a Feladattal kapcsolatban nem elvárás, hogy bárki is, megfelelő tudás hiányában helyesen döntsön. Az viszont, a teljes felelősség értelmében elvárás, hogy a megfelelő tudás birtokában, mindenki helyesen döntsön! A különbség gondolom mindenki számára érzékelhető.

Előbbi esetben egyszerű hibáról beszélhetünk, aminek természetesen szintén viselni kell a következményeit, de ez szükségképpen nem olyan súlyos, mint az utóbbi esetben.

Ezzel el is érkeztünk a bűnhöz magához. Bűn tehát az, ha megfelelő tudás birtokában helytelen döntést hozunk. Tehetnénk egy pontosítást a dologhoz annyiban, hogy a helytelen döntést tudatosan, kifejezetten ártó szándékkal kell meghozni, ez azonban felesleges, hiszen a megfelelő tudás egyben magában foglalja annak tudását, hogy a helytelen döntés mindenképpen ártalmas a Feladatra nézve.

A hiba és a bűn között a következményekben lényeges különbség van. A hiba egyszerű, személyes következményekkel jár, amely kijavításának lehetőségét a Teremtés első két szabálya teljesen önműködően állítja újra és újra a hibázó elé mindaddig, amíg az a javítást meg nem cselekszi. Ezzel szemben a bűn következményei súlyosabbak, hiszen a Teremtés öröm-természetével szemben megnyilvánuló ártó szándék a kegyelemből való kitaszítódással jár. Nehezítés hozzá, hogy a jóvátétel nem működik automatikusan, a bűnnel terhelt személynek akaratlagosan kell helyrehoznia, amit elrontott.

Látható, hogy ebben az elrendezésben kizárólag a szabad akaratnak van szerepe, semmiféle eleve elrendeltség vagy eredendő állapot nem befolyásolja a dolgok kimenetelét. A bűnnel kapcsolatos választásban tehát az ember számára nincsenek elérhetetlen eszközök vagy leküzdhetetlen nehezítések, a csodafegyver, a szabad akarat rendelkezésre áll annak alanyán keresztül, ami az ember mivolt kissé rejtett, de feltárható megnyilvánulása — az EGÓ. Róla már írtunk korábban.

Bár a nyugati civilizáció istenhívőnek (kereszténynek) gondolja magát, Istenről beszélni mégis nagyon nehéz, mert az intézményesített vallásosság rendkívüli módon leszegényítette a keresztény istenképet. Istent felemlegetve, még az ateisták előtt is általában egy öreg, ősz szakállú ember képe jelenik meg, ezenközben senkinek sem jut eszébe, hogy ezzel a megközelítéssel Isten a télapóval és a gonosz mostohával egy kategóriába értékelődik le. Hogyan lehetne egy ilyen mesefigurát komolyan venni? Nagyjából sehogy.

Mielőtt még belemélyednénk a dologba, valamire a lehető legnyomatékosabban szeretném felhívni a figyelmet: Isten minden szempontból kívül esik az elme képességeinek határain, ezt abból fogjuk megtapasztalni, hogy vele kapcsolatban az elme által alkotott fogalmak nagyon gyorsan alkalmatlanokká válnak a dolgok leírására.

Isten alapjában véve kettős természetű. Egyfelől a megnyilvánulatlan, amelynek bár vannak tulajdonságai, az elme számára megragadhatatlan — az ősok, az őselv, maga az Abszolútum, amit sem térben, sem időben, sem képességben, sem tudatosságban nem korlátozhat le semmi sem. Ez így talán nem tűnik nagyon feldolgozhatatlannak, de ez azért van, mert képtelenség elképzelnünk azt, amit képtelenek vagyunk elképzelni. Próbáljuk elképzelni a végtelen teret, aztán azt, ami azon is túl van — egy pontba összesűrűsödve. És ezt végtelenszer. Vagy próbáljuk elképzelni a múltba és a jövőbe egyaránt végtelenbe nyúló időt — egy pillanatba összesűrűsödve. És ezt megint csak végtelenszer. Vagy a végtelen képességet, ami valóban mindenre képes, ráadásul úgy, hogy a végtelen tér és idő minden pontjában és pillanatában tudomása van mindenről. A végtelen tudatosság, ami mindenhol és mindig jelen van. Mindenhol és mindig. Mindenhol és mindig. Mindenhol… és mindig… Ez az Abszolút? Nem. Képzeljük el az összes, még kitalálatlan fogalmat, mindet, amiről fogalmunk sincs — hiszen még senki nem találta ki. Ezekkel leírható lenne az Abszolút? Nem. Ha a még kitalálatlan fogalmak száma végtelen lenne, félek, az Abszolút még akkor is megragadhatatlan lenne az elme számára. Akkor talán a megoldás az lehet, ha nem az elmére hagyatkozva indulunk az Abszolút nyomába. Bingó! Az elme másra való. Az előbbi fejtegetés — vegyük észre (ha már az előbb észre vettük, ügyesek vagyunk!) — annyiban sántít, hogy az Abszolútumot — a könnyebb kezelhetőség kedvéért — a végtelennel (tér, idő, fogalmak) próbáltuk körülrajzolni. Ez a megközelítés — ha értjük az eddigieket — nyilván nem fedheti a valóságot, ugyanis a végtelen sem létezhet anélkül, hogy az Abszolút ezt lehetővé ne tenné. Röviden, az Abszolútot nem lehetséges megmérni, leírni — egyáltalán semmivel. Végső soron a megnyilvánulatlan Istennek az a tulajdonsága, hogy nem írható le az elme számára megragadható tulajdonságokkal. Legfeljebb, hogy megnyilvánulatlan… Megvan? Rendben, hagyjuk!

Bár a lényege szerint a Teremtés minden összetevője egyenlő, a Terv szempontjából mindenre és mindenkire más és más Feladat hárul, amelyben van egy közös mozzanat: az áldozathozatal feladata.

A teremtett világ minden jóérzésű embert — akik még egyáltalán képesek kizökkenni a hétköznapok hamis valóságából — csodálattal tölt el. Egészében és részben egyaránt. Legelsősorban a dolgok szépsége az, ami mindnyájunkat megragad. Szinte mindegy is, merre nézünk, mert mindenfelé a szépséget találjuk. Az egyszerű dolgok egyszerűségükben, az összetett dolgok összetettségükben varázsolnak el bennünket. Talán nem tűnik nagyon elrugaszkodottnak, ha azt mondom, hogy kizártnak tartom, hogy eme végtelen szépség létrehozóját nem a végtelen öröm mozgatta, amely öröm az általunk tapasztalható világban nyilvánult meg. Nem tudjuk, hogyan örül valami, ami abszolút, de van bennünk valami — az a bizonyos „egylényeg” —, ami képessé tesz minket, hogy felvegyük a rezgését ennek az örömnek, ami a megnyilvánulása pillanatában a létezés örömébe csapott át.

Nem kerülgetem tovább, az egylényegűségnek van egy hordozója, amely ugye mindannyiunkban közös és a forrása a megnyilvánult Isten — ez a LÉLEK.

A következőkben a lélekről is ejtek néhány szót.