txaba_thot blogja

Hogy megértsük a téma lényegét — az oldal szemléletétől megszokott módon —, ezúttal is el kell kell rugaszkodnunk az általánosan elfogadott megközelítéstől. Tekintsünk tehát a kérdéskörre kicsit más szemszögből.

A Teremtés, bár végtelenül változatos és nagyon különböző dolgok alkotják, mégis egységes és teljes egész, ahol minden dolog minden más dologgal folyamatosan kapcsolatban van. Ez elsősorban érzékek feletti, metafizikai kapcsolatot jelent, viszont sok esetben a fizikai világban létrejöhet és létre is jön kölcsönhatás. A teremtett világ alkotórészei így vagy úgy hatnak egymásra.

A jelenségeket a hétköznapi elme szemszögéből nagyon nehéz megfelelően közelíteni, hiszen — ahogy az áldozatról szóló fejezetben is kifejtettük — az elme viharos működése a folyamatokat kizárólag egyfajta, drámai megvilágításban tudja értelmezni. Ez pedig akadályozza, hogy az összefüggéseket kellő mélységben vizsgálhassuk.

Kiindulásképpen újólag szögezzük le, hogy a Teremtésnek értelme van és a finomszerkezetébe eredendően bele van kódolva az egyensúlyra való törekvés. Bármi van jelen a létezés színpadán, erre tartósan csak akkor lehet képes, ha egyszersmind képes a környezetével egyensúlyba kerülni. Ez nyilván élő és élettelen dolgokra egyaránt érvényes, könnyebb lehet viszont a folyamatokat az előbbiekre vonatkoztatva elképzelni.

Bármilyen zavar támad a létezés szövedékében — emlékezzünk csak, a Teremtés minden dolgok lehetőségét magában hordozza —, annak két következménye lehet. Egyfelől a zavar okozóját a környezet kiiktatja, másfelől a környezet is, az új létező is alkalmazkodik a megváltozott helyzethez, ezáltal létrejön egy új egyensúly.

Az előbbieket az emberre vonatkoztatva kijelenthető, hogy a környezettel való egyensúlyunkat egészségnek (a magyar szó rendkívül kifejező és láttató erejű), a megbomlott egyensúlyt, illetve a visszaállításának folyamatát pedig betegségnek nevezhetjük.

Talán nem szorul különösebb taglalásra a jelenségnek az anyagi valóságban megnyilvánuló mibenléte (kórokozók, immunrendszer), legfeljebb annyit érdemes kihangsúlyozni, hogy természetéből fakadóan az ember képes a gyógyulást mind anyagi, mind szellemi, lelki síkon pozitívan befolyásolni. Sokak számára hihetetlen lehet — még többek számára talán nem —, hogy az ehhez szükséges tudás szellemi értelemben mindenkinek a rendelkezésére áll.

Létezik ezen túlmenően az „egyensúlytalanságoknak” egy további fajtája, ami a fentebbiek fényében nem sorolható a betegségek közé, mégpedig azért nem, mert nem szorosan véve a környezettel való kölcsönhatás eredményeként jön létre. Ezek az úgynevezett civilizációs betegségek, még inkább állapotok. A különbség megértéséhez azt kell látni, hogy ezen állapotok minden esetben a külső körülményekre adott belső reakciók következtében jönnek létre, mégpedig szellemi, lelki síkon, ilyenformán a betegségekkel kapcsolatos megszokott módszerek alkalmazása jellemzően nem kecsegtet sikerrel.

Mint másutt olvashattuk, a civilizáció az emberi életet — a metafizikai gonosz hatásának köszönhetően —, minden szempontból torz körülmények közé kényszeríti. Ezen torz körülmények okozzák az összes civilizációs ártalmat a cukorbetegségtől a rákon, a magas vérnyomáson, a szklerózis multiplexen, az autoimmun betegségeken és a szív-és érrendszeri betegségeken át, egészen az Alzheimer-kórig. A sor természetesen nem teljes. Az ártalmak keletkezhetnek anyagi síkon (pl. a táplálkozással kapcsolatos dogmák vagy a mozgáshiányos életmód, satöbbi...), de mentális síkon is (félelem gerjesztés a médián keresztül, eltávolodás a természettől, az emberi kapcsolatok lerombolása, szeretettelenség, és így tovább).

E helyütt sajnos ki kell térnünk a modern orvoslás témakörére is, amelyhez fogható sötét „tudományt” keveset alkottak a történelem során, amelynek jelmondata akár az is lehetne, hogy mesterkedj addig, amíg mindent tönkre nem teszel... Az orvoslás mélyén meghúzódó baljóslatú szándékról sokat elárul az a közszájon forgó, tréfásnak beállított mondás, amely így szól: „Egészséges ember nincs, csak rosszul kivizsgált beteg”. Ízlelgessük egy kicsit a gondolatot, az esetleges hétköznapi tapasztalataink fényében!

Köztudomású, hogy az egyik legjövedelmezőbb iparág a gyógyszeripar, ahogy az is, hogy a gazdasági alapvetések következtében ezzel az iparral szemben is elsődleges követelmény a jövedelmezőség. Nem nehéz belátni, hogy az extraprofitot termelő iparág és az egészséges társadalom a jelen civilizációs keretek között összeegyeztethetetlen, ahogy az sem kérdés, hogy melyik fél kezében vannak erősebb, alkalmasabb eszközök, hogy a másikat megfossza a józan, megfontolt döntés lehetőségétől. Elkeserítő és mélyen erkölcstelen, hogy az egyik ilyen eszköz éppen az orvos, aki visszaélve a hozzá segítségért forduló beteg bizalmával, kiszolgáltatja őt a gyógyszeripar profitéhségének.

A modern orvoslás egészével kapcsolatban nagyon komoly kétségeket kellene, hogy felvessen a puszta ténye annak, hogy habár a diagnosztika, az orvosi eljárások és a felhasznált anyagok, illetve a mindezek hátterében álló tudásmennyiség az elmúlt évtizedek során elképesztő fejlettségi szintet ért el, a civilizált emberiség egészsége mégis soha nem látott, rossz állapotban van, a kilátásai az életminőséget illetően több mint tragikusak. Hogy ezek a tények nem tudatosulnak a társadalom széles körében, az nem véletlen. Egészen szorosan idetartozik az az elképesztő tény is, hogy az „egészségügy” annak ellenére is ilyen alacsony hatékonysággal működik, hogy hatalmas összegeket fordítanak a közpénzekből a fenntartására és működtetésére. Mindezek ellenére jól megfigyelhető, hogy a társadalom nagyobbik része számára az „orvoshoz járás” már-már rekreációs tevékenységgé vált ahelyett, hogy mindenki otthon, saját hatáskörében tenne meg mindent az egészsége megőrzése vagy helyreállítása érdekében. Ebben egyébként számos tradicionális rendszer nyújthat segítséget, akár pusztán csak a gondolkodásunk átformálásával: nincs gyógyíthatatlan betegség, csak gyógyíthatatlan beteg.

Viszonyunk a modern orvosláshoz csak egy, az életünket behálózó temérdek függőség közül. Ahhoz, hogy ezen változtathassunk, mindenek előtt tudatossá kell válnunk a tekintetben, hogy lehetetlenség teljes, boldog és nem mellesleg egészséges életet élnünk anélkül, hogy felelősséget vállalnánk saját magunkért. Ezt a felelősséget senki más nem vállalhatja helyettünk, még akkor sem, ha egyébként ezzel hiteget is minket annak érdekében, hogy a javára lemondjunk a józan döntés lehetőségéről. Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy a változtatás a hétköznapok valóságában egyáltalán nem könnyű, mégis ez az egyetlen kiút a civilizációs csapdából. Az egészséges létnek számos belülről fakadó összetevője van. Ezek talán legfontosabbika, hogy tisztában legyünk a saját szerepünk fontosságával, amelyet a létezés szövedékében betöltünk. E szerep alapvető jellemzője, hogy nőként vagy férfiként születtünk-e a világra?

Hamarosan szót ejtünk erről a megkerülhetetlen kérdésről is, hiszen tapasztalhatjuk a mindennapokban, hogy ez a sokáig megkérdőjelezhetetlennek tűnő téma is bizarr értelmezések kereszttüzébe került.

Nagyon nehéz témához érkeztünk és ez nem kizárólag a bonyolultságából fakad — sokkal inkább a hozzá fűződő érzelmeinkből. Gondoljuk csak el, valaki azt mondja valami számunkra — legalábbis látszólag — életbevágóan fontos dologról, hogy úgy ahogy van, rossz. Hát ez eléggé mellbevágó tud lenni, nem? Na, hát a civilizációnkkal pontosan ez a helyzet.

De menjünk sorjában.

Mit mondhatunk el a civilizációnk alapjairól?

Legelsősorban is, hogy lényegét tekintve anyagelvű. Ezt nem nehéz felfedezni, hiszen a civilizáció keretei között zajló élet minden mozzanata az anyag köré szerveződik. Az anyag érzékelése, az anyag ismerete, az anyag birtoklása áll a mindennapok középpontjában. Ebből fakad a vele kapcsolatos — a civilizáció egész szerkezetét egyébiránt szétfeszítő — legádázabb ellentmondás is: mivel az anyag a körülvevő világban, közelebbről a Természetben található, az anyag megszerzése, kiaknázása a Természet leigázásában és kihasználásában, végső soron elpusztításában ölt testet.

Ezzel szoros összefüggésben mindenképpen idekívánkozik, hogy a civilizáció szerkezetét egymással szorosan együttműködő intézmények hálózata alkotja. Az intézményekre bővebben is ki kell hamarosan térnünk, itt legyen elég annyi, hogy az egyik legfontosabb intézményt gazdaságnak hívják és a működésének alapelve már önmagában is ellentmond a Teremtés szellemiségének. Emlékezzünk csak vissza, korábban, az Istenről szóló fejezetben már szóba került az Egyensúly Törvénye, ami röviden annyit mond, hogy minden létező, amennyi erőforráshoz hozzájut az ingyen kegyelem által, ugyanannyit vissza is kell szolgáltatnia az örök körforgásba. A dolog rém praktikus! A szükséges — és elégséges — mennyiségű erőforrás visszajuttatása ugyanis teljesen önműködően zajlik, az élet esetében ez egészen kézzelfogható — az élet elmúltával az egyenletben levő egyenlőségjel túloldalára igen rövid időn belül egy nulla kerül. Gondolja végig mindenki mi történik akkor, ha az élő szervezet valamiképpen a szükségesnél jóval több erőforrást vont volna bele a működésébe! Könnyebb megérteni a dolgot, ha a létfenntartással kapcsolatban nem csak az elfogyasztott anyagot, hanem a felhasznált energiát is számításba vesszük.

Az imént említett, gazdasággal kapcsolatos alapelv a végtelen és lehetőség szerint egyre növekvő ütemű növekedés kívánalmában nyilvánul meg. Ez az az alapelv, amelynek mentén a gazdaság a legnagyobb közegyetértés által övezve működik, holott szemmel is jól látható, hogy mindeközben a környező világ megsemmisül.

Habár az egyre több erőforrást igénylő, kitermelő és előállító gazdaság a javakat egyre nagyobb mennyiségben teremti elő, ezen javak elosztását illetően azonban mégis az egész világra kiterjedő, durva egyenlőtlenségeket figyelhetünk meg. Ez is egy igen különös ellentmondás!

A teljesség igénye nélkül ejtsünk szót a civilizáció néhány további intézményéről. Mielőtt ebbe belevágnánk, a vizsgálódásunk tárgyát kétfelé kell választanunk. A civilizációnk bonyolult szerkezetét valós illetve elvont intézmények szövevényes hálózata alkotja.

A valós intézmények második legfontosabbika a politika, amelynek célja tulajdonképpen a gazdaság torz működésének a társadalmakkal való elfogadtatása amellett, hogy a politikát működtető viszonylag szűk társadalmi csoport az egyik jelentős haszonélvezője a fentebb említett elosztásbeli egyenlőtlenségnek. Hasonló okból van szükség a médiára is, ami az emberi gondolkodás befolyásolásának legfontosabb eszköze. Meg kell említenünk e helyütt a tudományt is, amelynek eredeti célja — a világ megismerése —, már csak elenyésző jelentőséggel bír, fő működési területe jó ideje a gazdaság érdekeinek kiszolgálása, szinte kizárólag a haszonszerzést tartva szem előtt. Nagyon fontos eleme az intézmények hálózatának az oktatás. Gondolhatnánk, hogy az élettel kapcsolatos tudás átadására jövő generációinak az oktatás a legideálisabb terepe. Ez azonban nem így van, a mindenkori következő nemzedék felkészítése akkor megfelelő, ha az az oktatási rendszerben az intézményekhez való minél jobb igazodást sajátítja el. Intézmény ezeken kívül a művészet is, ami látszólag az ember szellemi-lelki épülését szolgálja, azonban ez sem fedi a valóságot, hiszen többnyire a művészet sem más, mint a haszonszerzésnek egy különleges módja. Az intézmények közé tartozik az igazságszolgáltatás is, aminek az adott keretek között vajmi kevés köze van az igazsághoz, sokkal inkább valamiféle mesterségesen megkonstruált jogrendszerhez, aminek igen jól érzékelhetően nincs más célja, mint elfedni az átlagember elől a mindennapokkal kapcsolatos valóságot.

A sort hosszasan folytathatnánk, viszont kicsit általánosabban megközelítve a kérdést már most leszögezhetjük, hogy a civilizáción belül lényegében minden intézmény. Végül, de nem utolsó sorban meg kell említenünk mind közül a legfontosabbat, ami tulajdonképpen keretbe foglalja az imént említett intézményeket, ez pedig az állam. Az állam elviekben egy emberi közösség működésének — ennél fogva fennmaradásának — legfőbb eszköze lenne, az imént felsorolt civilizációs jellegzetességek azonban egyértelműen ellentmondanak ennek.

Teljesen jogosan merülhet fel a kérdés, mire jó az, ha valami intézmény? Hát, ami minket, egyszerű halandókat illet, kijelenthetjük, hogy nagyjából semmire. Az intézmények legfontosabb tulajdonsága, hogy eltűnik belőlük az ember. Ez még akkor is így van, ha amúgy a legtöbb intézménynek van "arca", ami általánosságban a vezetőjével azonosítható. Ez azonban ne tévesszen meg senkit, valójában nincs másról szó, minthogy az emberrel együtt a felelősség is eltüntethető. A felelősség eltűnésével pedig mód nyílik arra, hogy egy — a társadalom életére rendkívül káros — jelenség felbukkanjon: a hétköznapi valóság manipulálásának lehetősége.

Mielőtt belevágnánk a civilizáció szövetének szétbontogatásába, röviden és általánosságban még ki kell térnünk az elvont intézményekre is. Ezek a legtöbbször magatartásformákat határoznak meg a társadalom tagjai számára, mégpedig azon célból, hogy az egyén a lehető legjobban legyen képes illeszkedni az intézményrendszerbe.

A félreértések elkerülése érdekében valamit nyomatékosan le kell szögeznünk: az elvont intézmények legnagyobb része az emberi közösségek működésének, mi több fennmaradásának fontos kellékei. Más lapra tartozik, hogy a civilizáció keretei között ezek nagy része is eltorzult, szerepük megváltozott, jelentőségük elcsökevényesedett. A jobb érthetőség kedvéért, néhány elvont intézmény: a család, a házasság, a vallásosság, kötelesség, hazaszeretet, a férfi-női viszonyrendszer, és így tovább. Talán egyszerűbb megérteni az elvont intézményeket, ha arra gondolunk, hogy ezek nem pusztán fogalmak, hanem kivétel nélkül valamiféle magatartásforma-rendszert határoznak meg, amelyek jellemzően az emberi közösség létezésének egy-egy fontos részét szabályozzák.

Ezek után talán már nem lesz váratlan, ha azt mondom, hogy a valóságos intézmények lényegében az elvont intézmények kiszorítására alakultak ki. Mondok példákat. Itt van mindjárt a természetben élő ember vallásossága, ami rendesen az emberen túli, az ember feletti valósággal való kapcsolat személyes tapasztalatából fakad. Helyette ott van az egyház dogmatizmusa. Vagy a velünk született igazságérzet helyébe lépett személytelen jogrendszer. Vagy az ugyancsak a születésünk pillanatától működő, a környezetünkkel való ösztönös egyensúlyra törekvésünk helyett ott van az orvostudomány. Vagy a teremtett világ — benne az életünk — megbecsülése helyett a pénz. Ne feledkezzünk el a tapasztalatok jelentette tudásról sem, ami helyett ott az információ. És még hosszasan sorolhatnánk.

Már ebből is látszik, hogy itt valami nagyon nagy baj van. Pedig a java még csak most jön!

Ha kicsit jobban megvizsgáljuk a civilizáció alapjait képező intézményeket, észrevehetünk valami furcsaságot. Vegyük például a gazdaságot. A gazdaságnak valójában csak kisebb részét képezi az értékteremtés, a nagyobbik része nem áll másból, mint a javak közvetítéséből — ez a kereskedelem. Kereskedni bármivel lehet, még olyan dolgokkal is, amik nem léteznek, gondoljunk csak a pénzpiacokra. Vagy vegyük a médiát, ami információkkal kereskedik, ráadásul ezek jelentős része sem a valóság leírására létrehozott információ. A tudomány sajátos — nem feltétlenül a társadalmak érdekeit tükröző — szempontok szerint csoportosított tudást közvetít a világ és a társadalmak között.

Azt kell látnunk, hogy a civilizáció keretei között zajló életünk szinte másról sem szól, minthogy különböző elosztó- és közvetítőrendszerek folyamatai között bolyongunk, kiszolgáltatva intézményeknek, amelyek működéséről nem sokat tudunk és amelyek tetszés szerint manipulálhatják az életünknek tulajdonképpen bármelyik részét.

Emlékszünk még a gonoszról szóló bejegyzésben leírtakra? Mi is volt a legfőbb tulajdonsága? Teremteni nem képes, legfeljebb közvetít... Hogyan?!

A következtetés helytálló, bármilyen ijesztő is. A civilizáció a gonosz felségterületévé lett, ha egyáltalán nem volt az már a kezdetektől fogva.

Gondoljunk bele, itt ez a csodálatos, szépségben, javakban bővelkedő bolygó, ahol a belátható történelmen keresztül mindig, mindenhol és minden rosszra fordult! Valami, mélyben munkálkodó erő folyvást kikezd, elsilányít, végül elpusztít mindent, ami önmagában értékes és a létezés teljességéhez nélkülözhetetlen lenne. Megszámlálhatatlan növény- és állatfaj halt már ki az idők során, de nem élhették túl ennek az erőnek a rombolását emberi kultúrák tucatjai se, pedig a történelem — legalábbis a hivatalos álláspont szerint — még csak tízezer éve tart… A változás mostanra — rossz értelemben — csak annyi, hogy a technológia fejlődésével a romlás egyre vadabbul, egyre ellenállhatatlanabb erővel zajlik — de meddig még?

Nyomasztó gondolatok. Ha kicsit jobban elmélyedünk a körülöttünk zajló élet felszín alatti folyamataiban, mindenhol ezt a sötét, baljóslatú távlattalanságot találjuk — nem csoda, ha a társadalmaink kétségbe esetten menekülnek a realitások elől, méghozzá olyan módon, amit az elanyagiasodott, emberi minőségéből kivetkőzött civilizáció kínál: a fogyasztás mindent lealacsonyító és elsorvasztó létmódjába merülve.

A civilizáció, ha meggondoljuk, semmi olyasmit nem kínál, ami az emberi létezésre pozitív hatással lenne és ami a legriasztóbb, elveszi a legalapvetőbb dolgot is, ami nélkül nem lehetséges teljes és méltó életet élni. Ez nem más, mint az EGÉSZSÉG.

Hamarosan megvizsgáljuk az egészség és betegség problémakörét is.

A szabad akarat fegyvertárában — bár ez általában nem magától értetődő — az ima az atomfegyver. Imádkozni, térden állva, ráadásul összetett kezekkel, ez a legtöbbek számára valamiféle megalázkodó, önfeladó könyörgést jelent. Ez a vélekedés azonban — mondanom sem kell — az Isten-ember kapcsolat súlyos félreértelmezéséből fakad.

Ahogy máshol már érintettük, Isten és az ember, egylényegűségükből fakadóan, egyenrangúak a Teremtés játékában, mindössze annyi a megkötés, hogy Istent nem korlátozhatják a saját szabályai, míg ugyanezen szabályok az embert igen. Röviden fogalmazva, az ima az Istennel való kommunikáció eszköze. Ez a meghatározás azonban egyáltalán nem pontos, mert a kommunikációról mindig azt feltételezzük, hogy van valamilyen, a legtöbbször behatárolható iránya. A megfelelő helyen szó esik arról, hogy Isten nem valaki vagy valami, aki vagy ami van valahol. Ezeket a képzeteket csak az elme erőlteti, mert számára az anyagi valóság csak így rendezhető el kellő szilárdsággal. Azt is láthattuk, hogy Isten nincs valahol, mert mindenhol ott van. Az imát ilyenformán tehát úgy lehet elképzelni, mint egy eszközt, amivel a teremtett valóságot hangolhatjuk az elérendő cél érdekében.

Talán felesleges külön hangsúlyoznom, ami a fentebbiekből egyenesen következik: az ima nem pusztán beszélgetés a legfelsőbb szellemi lénnyel. Az ima magának a teremtő szándéknak a legtisztább megnyilvánulása.

Akár az ismétlés hibájába esve, újra és újra eszünkbe kell idéznünk, hogy milyen nagy jelentősége van annak, hogy a szabad akarat a Teremtéssel összhangban nyilvánuljon meg. Az ima sem tud másmilyen lenni, szóval ami nem ilyen, az nem ima. Egy pillanatra, de tényleg csak egy pillanatra gondoljuk el azt a képtelen helyzetet, amikor egy világnyomorító diktátor vagy zsarnok este, lefekvés előtt azzal fordul a legfelsőbb lényhez, hogy segítsen neki még gonoszabbnak, még kegyetlenebbnek lenni, hogy még több embert gyilkolhasson meg… Világos ugye?

Ezzel akkor megvolnánk, de itt adódik a következő kérdés: milyen a jó imádság? Hogy kell ezt jól csinálni?

A dolog a korábbiak fényében már nem lehet meglepő, a lényeg ezzel kapcsolatban is a tudatosság. Nyilván nem nehéz megérteni, hogy bármire hatással leginkább úgy lehetünk, ha teljességgel tudatában vagyunk a megváltoztatni kívánt dolognak, legyen az akár a legkisebb vagy éppen a legnagyobb problémája az életnek. Az ima „technikájáról” nem sokat mondhatunk, hiszen ahány ember, annyiféle módszer létezhet, hogy önmagunkat az élet legnemesebb és legfontosabb céljai érdekében kizökkentsük az elme által ránk erőltetett mindennapi zűrzavarból. Mindenesetre imádkozzunk úgy, hogy igyekezzünk szemlélődéssel, meditációval a legteljesebb mértékben elmélyedni az imádság tárgyában. Ha jól csináljuk, a valóság változni fog, s a legfelsőbb Jó támogatásával a háttérben nincs az az erő vagy szándék — legyen az akár evilági vagy szellemi eredetű —, ami ellenállhatna.

Az Igazság keresésének útján elérhető a tudatosság olyan emelkedett szintje, ahol az egyén élete lényegében egyetlen imádságnak tekinthető. Ez kétségtelenül távolinak tűnő cél, de egyáltalán nem olyan távoli, ahogyan azt a legtöbben hiszik. Az elhatározáson kívül kitartás szükséges hozzá, és ennek semmi köze sincs az aszkézishez vagy bármiféle önsanyargatáshoz. Az isteni mű örömtermészetű, az alkotójához sem vezet más út, mint az öröm és a szeretet útja.

Az imádság összeköttetés, kapocs ISTEN és közöttünk. Istenről már esett szó korábban. Talán érdemes lehet feleleveníteni az ott olvasottakat.
  

Az Istenhez való viszonyunk jó eséllyel megragad a hit és a hiedelmek, vagy éppen az intézményesített vallásosság babonáinak tartományában, ha nem értjük meg a gonosz helyét a Teremtésben. Ennek nehezen túlbecsülhető jelentősége van, amennyiben az üdvösség eléréséhez nem elegendő pusztán erényesnek lennünk — a bölcsesség hasonmód elengedhetetlenül szükséges hozzá. Ami azt illeti, a szellemi kiteljesedés szempontjából a jóságot és bölcsességet nem is lenne szabad különválasztani, hiszen bármelyikük hiánya eleve kétségessé teszi a sikert.

Az egyszerűbb érthetőség kedvéért ideidézzük egy ősi, a magyarság részéről jobbára elfeledett, de nem elveszett szellemi irányzat világképét — ez a rábaközben fennmaradt büün vallás tanítása Istenről, Teremtésről, jóról és rosszról. Az ősi tanítás a következőképpen írja le a világot:
Isten (Öregisten), hogy a Teremtés minél szebben és jobban végbemehessen, önmagát ketté választotta (egy nagyobb női princípiumra «Boldogasszony» és egy kisebb férfire «Istenapa»), hogy a kiáradás e két őselv folyamatos egyesülése folytán a létrejövő világ lehető legjobb minőségét hozza létre. Azonban, mielőtt ez megtörtént volna, a férfi elv kivetett magából minden rosszat, alantast és sötétet, hogy ezen minőségek ne ronthassák le az isteni alkotást. Ennek az alapelvnek egy rendkívüli filozófiai következménye van. Méghozzá az, hogy innentől nem kell elfogadnunk a rosszat a világunk szerves részeként, egy pillanatra sem kell fejet hajtanunk előtte, ráadásul a fentebbi okból kifolyólag, ha nem is tudjuk eleinte, hogy hogyan győzzük le, az isteni szándékkal a hátunk mögött elég, ha egyszerűen csak ellenállunk neki. És a gonosz nem rúghat labdába!

Ezzel szoros összefüggésben ki kell hangsúlyoznunk, hogy régieknek volt egy nagyon egyszerű, józan érvelése a világ egyensúlyával kapcsolatban. A legtöbb korabeli és mai filozófiai rendszer is azt állította, azt állítja hogy az egyensúly létrejöttéhez elengedhetetlen az ellentétes erők szakadatlan küzdelme, végső soron a jó és a rossz harca. A régiek erre azt mondták, hogy a világ eredendően harmonikus, és szükségtelen benne a folyamatos harc jelenléte, arról nem is beszélve, hogy miféle mindenható istenség az, amelyik nem képes arra, hogy a maga egyensúlyát megteremtse? Kicsit költőien megfogalmazva, árnyék nincsen fény nélkül, de fény van árnyék nélkül. A két kozmikus szellemi energia viszonyát valamivel egyszerűbben kifejezve: az árnyéknak előfeltétele a fény, de fordítva ugyanez nem igaz.

A Teremtésnek van még egy nagyon fontos tulajdonsága, mégpedig az, hogy Isten (illetve a két őselv az egyesülésük folyamán) nem a semmiből hozta létre, hanem önnön szellemanyagából. Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy az isteni minőség egész egyszerűen szétoszlott a maga létrehozta valóságban, mindenütt és mindenkor jelen van, értelmetlen tehát az a megközelítés — vagy inkább eltávolítás —, hogy Isten valahonnan kívülről szemléli működésének eredményét.

Lássuk hát, a fentiek fényében mit mondhatunk el a gonoszról. A legfontosabb, hogy az isteni szándéknak megfelelően NEM része a Teremtésnek, hiszen az általa képviselt minőségek még a teremtés aktusa előtt leválasztásra kerültek a későbbi nagy egészről. A gonosz egy másik nagyon fontos jellemzője, hogy lényegét tekintve mindenben Isten ellentéte. Ez nagyon lényeges részlet és rögvest ki is kell fejtenünk, hogy elejét vegyük az olyasfajta — logikusnak tűnő — spekulációknak, amelyek Istent és a gonoszt valamiféleképpen egyenrangú szellemi entitásoknak, a gonoszt Isten lehetséges kihívójának tételezik.

Szóval… A gonosz, bár Istenhez hasonló, azzal tökéletesen ellentétes előjelű minőség. Ha úgy tetszik, egy negatív szellemi energia, ami bár kívül esik a Teremtés birodalmán, a szellemi természeténél fogva mégis képes azzal kölcsönhatásba lépni. Menjünk akkor sorjában. Isten például teremt, a gonosz erre nem képes, legfeljebb közvetít, eloszt. Isten épít, összefog, egyben tart, a gonosz a rombolásra, a pusztításra kísért. Isten maga az egyensúly, a gonosz az egyensúly hiánya, a bizonytalanság. Isten a változásban is állandó, a gonosz a mindent elsöpörni kész káosz, és így tovább… Végül, de nem utolsó sorban, Isten önmagában mindenható, a gonosz csak befolyásolni képes. Itt vegyünk észre egy iménti, lényeges megfogalmazásbeli mozzanatot: az írtuk, pusztításra kísért. Ezt azért fontos észben tartanunk, hogy lássuk, a teremtett világban — a természetben — szerteszét tapasztalható pusztulás nagyobbik része a körforgás sajátja és nem a gonosz működésének következménye. Ennek részleteire hamarosan rátérünk.

Tulajdonképpen itt meg is állhatnánk, de egy valamit még mindenképpen le kell szögeznünk. Habár a gonosz jelentette szellemi energia önmagában lényegében mindenre alkalmatlan a Teremtéssel kapcsolatban, mint szellemi erő, kapcsolatba tud lépni a Teremtés alkotórészeivel. A gonosz ebbéli képességét ránk, emberekre is kiterjesztheti — ha hagyjuk. Talán már sokan kitalálták, mi az emberek leggyengébb pontja, amely természeténél fogva teljesen kiszolgáltatott ezzel a hatással szemben. Úgy van, ez a gyenge pont a elme!

Máshol kifejtésre került, hogy az elmének önmaga elkápráztatásában hihetetlenül nagy lendülete van. Ez a lendület adja a mérhetetlen bizonytalanságát is, és ez az oka annak, hogy megfelelő módszerrel igen kis ráhatással is kibillenthető és a kívánt irányba befolyásolható. (Közbevetőleg jegyzem meg, hogy talán már ennyiből is érezhető, hogy milyen nagy jelentősége van az elme féken tartásának — mondjuk például egy olyan tanítással, ami az egymás iránti szeretet gyakorlására épül, és a tanítómestere az igazsága erejét azzal is képes volt bizonyítani, hogy tanúságtételül meghozta a legnagyobb áldozatot, amit — akár egy ember is — meghozhat: odaadta az életét…)

Közelítünk annak magyarázata felé, hogy mit keres a világban az a nyomasztóan sok szörnyűség és szenvedés, ami végigkíséri az emberi történelmet egészen napjainkig.

Szó volt már arról, hogy az ember a szabad akaratot Isten szándéka szerint bármire felhasználhatja. Ez szó szerint bármit jelent és sajnálatosan magában foglalja azt is, ha az ember ez a szabadságot rosszra használja, vagy éppen rosszra használja, rossz befolyás hatására. Megérkeztünk. A gonosz itt lép be az emberi valóság területére.

Az elméről szóló részben már rámutattunk, hogy az ember a szellemi természetéből fakadóan, minden vitán felül morális lény. Ebből egyenesen következik, hogy minden ezzel ellenkező, amorális viselkedés és tett hátterében a gonosz befolyását kell keresnünk. És valóban erről van szó!

Gondolkodjunk el ennek a megállapításnak az igazságán! Érezzük a remegést, ahogy az eddigi világunk képzeletbeli alapjai meginognak? Vége a mellébeszélésnek, hiszen akiben egy csöppnyi józanság maradt, annak innentől kezdve világosan kell látnia, hogy az emberi világ minden nyomorúságára csak és kizárólag egy kimerítő magyarázat lehetséges! Gondolkodjunk! Jelen világunkban szinte mindenhol megtalálhatjuk azt a gondolatot, mint valamiféle világnézeti alapvetést, hogy minden dolognak létezik a vele ellentétes, negatív párja és mi sem természetesebb annál, mint hogy elfogadjuk ezek állandó szembenállását. Ez a sötét megközelítés mára már mindent átitatott, kiváltképp az iparággá terebélyesedett ezotériát, amely műfajban mindent el lehet adni jó pénzért, ha beleszőjük ezt a yin-yang-féle képtelen ostobaságot. Egy kérdés: vajon minek állhat érdekében a rossz, minden téren való elfogadtatása? A fentebbiek fényében a válasz nem lehet kétséges.

Mi történik, ha a végtelen teremtőerő a szabad akarattal együtt rossz „kezekbe” kerül? Atombomba, veszélyes hulladék, fegyverkezési verseny, űrszemét, vegyifegyver, műanyag, pénz, GMO, gyógyszeripar. De ennek a következménye a gonoszság, a kegyetlenség, az önzőség, az érzéketlenség, az irigység, a haszonlesés, a hazugság is és még hosszasan sorolhatnánk.
Az iménti felsorolásból sokunk számára felderenghet egy ismerős hely, egy világ, ami ez idő tájt eluralkodott az egész bolygónkon. Úgy van, a CIVILIZÁCIÓNKRÓL van szó! Valamelyik következő bejegyzésben megvizsgáljuk, milyen viszonyban is van egymással a metafizikai gonosz és az emberek világa.

Kezdetnek ízlelgessük egy kicsit a következő két kifejezést: áldozattá válni és áldozatot hozni… Ugye világos a kettő közötti különbség? A szellemi fejlődés szempontjából utóbbinak van nagy jelentősége, nézzük hát meg, miről is van szó.

Mint korábban már többször is rávilágítottunk, a lelki-szellemi út legfontosabb mozzanata a tudatosságunk emelése, ami nem lehetséges anélkül, hogy az elme valódi természetével és működésével tisztába ne kerülnénk. Az elme csapdájában, nulla tudatossági szinten ugyanis semmi sem az aminek látszik, ebben a bizonytalan állapotban csak egy dologban lehetünk biztosak: zsákutcában hajtunk egy olyan autóval, amelyiken nincs hátramenet.

Az elme csapdájának alapja — idézzük egy kicsit vissza — egy mindent átható félelem, ami az elme önnön elkerülhetetlen végességének biztos tudomásából fakad. E félelem következménye az a működésmód, amit úgy jellemezhetünk, hogy az elme egész élettartama alatt mást sem tesz, mint hogy folyamatosan elterelni igyekszik a saját figyelmét a szükségszerű megsemmisüléséről.
Talán könnyű lehet belátni, hogy az elme önmagára irányuló igyekezeténél önzőbb valamit nehéz lenne a világon találni. Az elme állandóan kapni akar, ingereket, hatásokat, reakciókat, ami segítheti fenntartani az állandóság illúzióját. Senkit se tévesszen meg a látszat, hogy az elmék nem ritkán adnak is egymásnak, ennek azonban semmi köze az önzetlenséghez — ez egy elmeközi tranzakciós mechanizmus: azért adok, hogy kapjak. Dicséretet, veszekedést, hízelgést, megalázást, kritikát és szerelmet is akár… Igen, szerelmet! Erre majd még visszatérünk…

Teljesen nyilvánvaló, hogy ebben a rendszerben az önzetlenségnek vagy az áldozatos viselkedésnek nemigen van helye. Az az elme, amelyik így viselkedik, nagyon hamar behozhatatlan hátrányba kerül a többi, a másik elmével szemben, aminek a végeredménye kivétel nélkül érzelmi és/vagy mentális kizsákmányolódás lesz. Ha mégis találkozunk vele, az mindenképpen valamiféle szellemi, tudatosságbeli emelkedettséget feltételez.

Ahhoz, hogy mégis megérthessük az áldozat lényegét, megint csak máshonnan kell közelítenünk a dolgot. Emlékszünk még ugye, a Teremtéssel összefüggő Feladatra? És az ingyen kegyelemre? Ha részt veszünk a játékban, ha hozzájárulunk a Teremtés fenntartásához, cserébe minden ehhez szükséges erőforrást megkapunk a forrástól. De valójában mit jelent ez a hozzájárulás? Mit kell tennünk, hogy jól végezzük a dolgunkat?

Vigyáznunk kell — jó gazdaként — a ránk bízott javakra, a ránk bízott életekre, ügyelnünk kell a rendelkezésre álló erőforrások zavartalan, zökkenőmentes körforgására. Emberként ez a kötelességünk. Ez az a bizonyos játék a Teremtővel, amely játék sikeressége nem másban mérhető, mint a teljes, boldog életben. Jó mi?

És most, nagy levegő… A Teremtés minden része ugyanezt teszi!

Minden része?

Na de, egy őznek, egy szöcskének vagy egy fűszálnak nincs is olyan elméje, mint az embernek! Nem baj. Nem szükséges elme ahhoz, hogy valami részt vegyen a nagy játékban. Az a valami, ami minden teremtett dologban azonos, pontosan tudja, hogy mikor mit kell tennie. Bizony, ez esetben is a lélekről beszélünk.

Vegyük észre, hogy az előbb említett körforgásban voltaképpen a lélek, vagyis a Teremtő Isten áramlik azért, hogy fenntartsa a Teremtés tökéletes művét. Vegyük észre azt is, hogy azt, amikor a szöcske megeszi a fűszálat, a szöcskét a gyík, a gyíkot egy ölyv és így tovább… csak az elménk láttatja veszteségnek, mi több tragédiának. Ez valójában nem más, mint az örök körforgás!

Ha más oldalról közelítjük, a fűszál, a szöcske és a gyík hozzájárulása a nagy egészhez nem más, mint áldozat. Az ő szempontjukból talán tudattalan, de semmivel sem kevésbé értékes, mintha tudatos lenne.

Erre pillanatnyilag mi vagyunk képesek, mi emberek. Ehhez azonban először is fel kell nőni a Feladathoz, amihez az első lépés valahogy fellebbenteni az elme illúziófüggönyét, ami eltakarja előlünk az Igazságot.

Tudatos lényként áldozatot hozni nagyon komoly kihívás, különös tekintettel arra, hogy végtelen lehetőségeink vannak azon túlmenően is, hogy feláldozzuk önmagunkat. Néha bizony erre is szükség lehet, a történelem nagyjai számtalan példát mutattak erre is, de a hétköznapok közegében ennél sokkal kevesebb is elég lehet, hogy jobbá tegyük a saját életünket vagy másokét — hogy jobbá tegyük a világot.

Az áldozat komolyságot, odaadást és szilárd elhatározást igényel. Van egy dolog, egy cselekvés ami egyesíti magában e három alkotóelemet. Ez a valami nem más, mint az IMA.

Hamarosan bővebben is szót ejtünk róla.