IV/1. VAEL

Odakint tombolt a tél. A viharos szél sűrű, dermesztő kavargássá változtatta a szakadó hóesést. Az utcai lámpák erőtlen, sárga fénye a házak tövében összehordott, néhol derékig érő hótorlaszokra esett.

A hatalmas irodaház bejáratának jókora üvegtáblái pattogva dacoltak a vad szélrohamokkal, állták a feltornyosuló hó nyomását.

A tetőtől talpig vastagon beöltözött fiatal férfi már percek óta meredten bámulta az üvegen túl szeme elé táruló látványt. Ezt tette már vagy négy napja mindig, ha odalent a kazánházban elunta magát. Fölment az előcsarnokba, beállt egy üvegtábla közepére, hogy ne érezze közvetlenül a réseken át beáramló hideget, és óraszám nézte a behavazott üres utcát. Kint ritkán észlelt mozgást és azt is többnyire nappal. Emberek mentek az aznapi megélhetés után. El elosont néhány rosszkedvű, görnyedt alak az utca túloldalán, hogy pillanatokkal később elnyelje őket a piszkos, ködös levegő homálya.

Ezen az estén azonban a fiatalember hiába meresztette szemeit a sötétbe. Ilyen hóviharban nincs az az épeszű ember, amelyik kimerészkedne, legyen bármilyen éhes is. Már éppen fordult volna meg, hogy visszatérjen a pincébe, amikor hirtelen eszébe jutott valami. Most tehetne egy próbát. Rohadt egy világ lehet odakint, de nem baj, határozta el magát. A recepció pultja mögé lépett a fém faliszekrényhez, kinyitotta, és a legfelső sor harmadik kampójáról ügyetlenkedve leakasztott egy kulcsot. Semmi kedve sem volt ahhoz, hogy levegye a kesztyűjét. A benti hőmérséklet alig különbözött a kintitől. Aztán eszébe jutott, hogy úgyis le fogja venni. Most már mindegy. A kulcsot a hólétől foltos márványpadlóra tette, aztán a karjaival erőteljes, körző mozdulatokba kezdett. Végigütögette a testét, jónéhányszor leguggolt, érezni akarta, hogy az elgémberedett izmaiba visszatér az élet. A végén fekvőtámaszokat nyomott, hadd zsibongjon agyában a vér. Amikor ezzel is végzett, határozott mozdulatokkal elkezdte magáról ledobálni a ruháját. Derékig vetkőzött le, aztán lehajolt a kulcsért és kinyitotta az egyik ajtószárnyat.

A szél meglódította az üvegtáblát, a hótorlasz az előtérbe omlott. A fiatalembernek még a gondolatai is elakadtak, olyan hideg csapta meg. A testét milliónyi jeges tűszúrás érte. Miután magához tért az első döbbenetéből, elszántan kivetette magát a viharba. Az első lépés után azonnal felbukott. Prüszkölve, káromkodva gurult bele a combig érő hóba. A hideg valósággal égette a bőrét, minden izmát megfeszítve igyekezett úrrá lenni a reszketésen. Ki kell bírni, ki kell bírni, hamarosan ennél sokkal többet is ki kell bírni. Nagynehezen feltápászkodott és megpróbálta magáról lesöpörni a havat. A vad széllökésekben meg megtántorodott. Csak még egy perc, gondolta a fogait összeszorítva, és elindult a szemközti ház felé. Nem sokat látott a lépten nyomon szemébe csapódó szúrós hópelyhektől, de nagyjából érezte, hogy valahol a bérház kapujának közelében járhat. Odáig még elmegy, aztán vissza. Nagyon gyorsan vissza.

Váratlanul találta magát szembe a fallal, jobb kéz felől volt a valószerűtlenül magas hótorlasszal elrekesztett bejárat. Na, ott nem áll meg pihenni, az már biztos. Azonnal vissza.

Amikor nagysokára visszaverekedte magát az előcsarnokba, szembe találta magát egy nem várt nehézséggel. Ki kellett dobálnia a kövezetre omlott havat, amitől nem tudta becsukni az ajtót. Egy pillanatra elgondolkozott azon, hogy felöltözzön e előbb, de aztán úgy döntött, nem vizezi össze a ruháját.

Újabb kegyetlen pecek következtek. Az ujjai pillanatok alatt érzéketlenné fagytak, nem beszélve a nyíláson besüvöltő hóviharról. Amikor az ajtó végre csukva volt, ügyetlen, elgémberedett ujjaival sehogy sem tudta a kulcsot beilleszteni a zárba. A kézfejeiből az utolsó morzsáig elszállt minden erő. Míg lábával az ajtót támasztotta, merev kezeit egymáshoz ütögetve próbált életet verni beléjük.

A fiatalembert már egészen átjárta a hideg, amikorra be tudta zárni az üvegajtót. Minden ízében reszketett és már nem is gondolt arra, hogy ott helyben öltözzön fel, a hóna alá fogta ruhája gyűrött kupacát, aztán sietős léptekkel a lépcső felé indult. Ez a kísérlet nem úgy sikerült, mint ahogy eltervezte, gondolta útközben, és még örülhet, ha nem kap valami komoly betegséget. Na, azt azért nem, azt biztosan nem kap, de ha egy kicsit gondolkodik, megspórolhatott volna magának egy kellemetlen élményt. De hát éppen ez volt a cél. A kellemetlen élmény.

Így tépelődött magában a fiatalember, amíg a gyengén megvilágított lépcsőn lépkedett lefelé. Odalent végighaladt a széles, félhomályos, vastag csövekkel, vezetékekkel át meg átjárt folyosón, aztán jobbra befordult egy jókora vasajtón. Bent érezhetően melegebb volt, bár magától a kazánháztól még elválasztotta két ajtó.

A kazánházba érve vak sötét fogadta, ami akkor lett teljes amikor a vasajtót döngve becsukta maga mögött. A fiatalember nem jött zavarba, ismerte már annyira a járást, hogy becsukott szemmel is eltaláljon a fűtők irodájába. Néhány lépés után csakugyan feltűnt egy keskeny fénycsík jobbra, egy újabb ajtó alatt. Benyitott.

A benti, sárgás fények csak egy pillanatra tűntek vakítóknak a kinti sötéthez képest, aztán a szem elkezdett erőlködni, próbált különbséget tenni az elmosódó részletek között. Csalóka fény, megszokni nem lehet, legfeljebb az ember egy idő után lemond a nézésről, már csak látni akar.

A helyiségen valami örök átmenetiség látszott. A három ágyon, szekrényen, íróasztalon és hűtőszekrényen kívül ócska olajoskannák, szerszámosládák, cső és egyéb vasdarabok, mocskos munkaruhák, vödrök, vezetékkötegek és ki tudja még mi minden átláthatatlan, borzasztó kupacai voltak szanaszét hányva a bútorzattól szabadon hagyott helyeken. A szemlélő azt várhatta volna, hogy bármelyik pillanatban érkezik egy takarítóbrigád, és mindent elvisz a maga helyére, hiszen a hatalmas összevisszaságnak nyilván nem volt semmi rendeltetése — de ez nem következett be.

A fiatalember leült az ágyára és szórakozottan átpillantott a szomszédos  ágyon alvó társára. Az illető idősebb volt nála, úgy negyven-negyvenöt körüli lehetett. Valahol, valamelyik külvárosi negyedben lakott, onnan járt be, családja is volt, gyerekek meg ilyesmi, sokkal többet nemigen lehetett tudni róla, pedig a fiatalember már elég régóta dolgozott vele. Valahogy sokkal nagyobb távolság volt kettejük között, mint azt a korkülönbség indokolta volna. Ezért aztán nem is nagyon beszélgettek, csak a legszükségesebbeket.

A fiatalember, miután felöltözött, nagyot sóhajtva végignyúlt fekhelyén, ügyelve, hogy a latyakos bakancsaival nehogy bepiszkítsa a duplán leterített, durva pokrócot. Enni kéne valamit, gondolta magában tétován. Kérdés, mennyi az idő, mert ennivalóért fel kell másznia a negyedik emeleti ebédlő konyhájára, viszont a kétórai hírekről sem akar lemaradni. Lustán az íróasztal sarkán, Lars fejénél ketyegő régi, mechanikus ébresztőóra felé fordította a fejét. Egy-negyvenhárom. Szoros. Legfeljebb lehozza és itt eszi meg. Nehezen vette rá magát, hogy megmozduljon, aztán egy hirtelen elhatározással felült az ágyon.

Ugyanaz a nyomorult botorkálás felfelé, mint az imént. A fiatalember a földszintre felérve gyakran gondolta, hogy olyan az egész, mintha valami nyavalyás rovar bújna elő a földalatti fészkéből.

A portáspult mögötti személyzeti helyiségben volt a ház kapcsolótáblája. Onnan lehetett üzembe helyezni mindent. A mostani körülmények között ez mindössze a lépcsőház és a folyosó vészvilágítását jelentette. Az összes többi fogyasztó le volt kötve. Takarékosság van.

A fiatalember nekivágott a lépcsőnek. Menet közben eszébe jutott a lift, de nem hagyta felbosszantani magát, inkább a lábaiban jelentkező feszülő érzésre összpontosított, arra, hogyan dolgoznak az izmai. Hamar felért a negyedikre. Jobbra, az étkezde folyosóján is csak a vészvilágítás fényei derengtek. A fiatalember ügyet sem vetve a síri hangulatra, vágott át az asztalok között a konyha irányába.

A raktárajtó zárjában benne volt a kulcs, csak a számzárat tekerte el az utolsó, aki enni volt fönt. A fiatalembernek nem okozott problémát.

Ahogy belépett a zsúfolt polcok közé, már sokadszor, erőt vett rajta az unottság. Mindig ugyanazok a szárított vagy agyontartósított konzervételek, az egész már a könyökén jön ki. Ilyenkor szokott elkezdődni a vég nélküli keresgélés, s nem egyszer nem hiába. Kerültek elő így már a jókora helyiség különböző zugaiból különlegességnek számító aszalt gyümölcsök, kekszek s egy alkalommal csokoládé is. A fiatalember most ennek reményében látott ismét munkához.

A teherlift raktárba nyíló ajtaja mellett bukkant rá végül, jó néhány kétszersültes karton mögött, egy láda mazsolára. Ez az! A fiatalember elégedetten vette birtokba az új szerzeményt. Ennek Lars is örülni fog, gondolta, miközben négy csomagot a zsebébe süllyesztett. Csak ekkor kapott észbe. Órája nem volt, elképzelni sem tudta, mennyi idő telhetett el azóta, hogy feljött a gépházból. Futó pillantást vetett a széthányt csomagokra aztán döntött. A kétszersült ráér. És már indult is ki a raktárból. Az ajtót becsapva maga után, sietősen elrontotta a számzár beállított kódját, aztán rohant tovább. Gyorsan, gyorsan! A lépcsőn kettesével vette a fokokat, de amint leért az előtérbe, szinte a földbe gyökerezett a lába. Hát ez meg?… Lars, a kollégája, a bejárat előtt térdelt, és kapkodva vacakolt az üvegajtó zárjával. A hátizsákja mellette hevert, azokban a tócsákban, amiket még ő hagyott az iménti kiruccanása után.

— Hát te mit csinálsz? — kérdezte a fiatalember meglepetten.

A másik felkapta a fejét. Az arcán valami félelemmel vegyes zavarodottság látszott.

— Mi van Lars? — kérdezte ismét a fiatalember.

A másiknak szemmel láthatóan nehezére esett válaszolni.

— Nem tudom Vael… — nyögte ki aztán — A rádió… Azt mondták…

— Mit Lars?

— Ezek lőnek Vael, lőnek, érted? Haza kell mennem a családomhoz… — azzal újra az ajtó felé fordult. Vael nem hagyta annyiban:

— Mi ez az egész, Lars? Kik lőnek?

Lars nem nézett a társára, csak úgy a válla fölött válaszolt:

— Bemondták a kettes hírekben, hogy a parlamentnél éjfélkor összecsapott a téren éjszakázó tömeg és a rendőrség. Vagy százötven halott és azóta is folyik a lövöldözés… Már nincs kenyér, Vael… Ennek már nem lesz vége, Vael… Úgyhogy én megyek…

A fiatalember zavartan állt. Elkezdődött volna? Ez már az lenne? Van egyáltalán kezdet?

— Várj már Lars az istenért! Gondolkodjunk egy kicsit. Mit mondott még a rádió?

Lars nem válaszolt azonnal.

— …Ha nem sikerül a lázadókat lefegyverezni, az elnök szükségállapotot rendel el és beveti a katonaságot.

Vael reménykedett.

— Lázadók? Azt a néhány fegyverest nevezik lázadóknak?

Lars megvonta a vállát.

— Azt mondják Vael a kormánypárti rádióban, hogy ezek a fekete zöldek…

— Mi?!

— Előjöttek — bólintott az idősebbik, még mindig az üvegajtóval babrálva.

Volt valami fenyegető az egészben. Nem lehet véletlen, hogy a fekete zöldek előmerészkedtek, azok után, hogy a hatalom hiába kereste őket égre földre már évek óta. Gaia Pártnak hívták magukat és egészen addig valamiféle félhivatalos ökomozgalomként működtek, amíg egy alkalommal a radikális szárnyuk bombamerényletet hajtott végre az állami olajvállalat központja ellen. A kormány terrorszervezetté nyilvánította a mozgalmat, mire az egész szervezet teljes illegalitásba húzódott vissza.

Szóval akkor most már minden mindegy volna? Vagy elérkezett a pillanat, hogy az emberek nélkülözés felett érzett elkeseredett elégedetlenségét meg lehessen lovagolni? Erről lehet szó. Lars azt mondta, nincs kenyér. Nincs, merthogy semmi sincs. Vagy alig valami.

Lars hirtelen felemelkedett és kezét dörzsölve a társához fordult:

— Gyere már Vael, a kurva életbe! Szétfagytak az ujjaim. Te tudod, melyik az — mondta a kulcscsomót társa felé nyújtva.

— Várj, Lars! — Vael agya szédületes iramban pörgött. Próbált ésszerűen gondolkodni. Elvileg, pillanatnyilag ők felelnek a házért. Tehát nem volna szabad lelépniük. Ha ez az egész mégsem az, aminek ők gondolják, csúnyán ráléphetnek a tökükre odafentről. Azonban Vael érezte valahol mélyen, hogy nem tévednek. Akkor meg mindegy, úgyis minden elvész, legalább mentsék ami menthető.

— Lars, mi legyen a kajával? — kérdezte hirtelen a másikat.

— Mit tudom én? Marad. El úgysem tudjuk vinni.

— Nem, persze — bólogatott Vael türelmetlenül — de legalább vigyünk magunkkal valamennyit.

Lars értetlenül állt. Vagy inkább tehetetlenül.

— Bassza meg, úgyis széthordja az a sok éhenkórász! Lars, nem adok két napot, és az egész rohadt házból nem marad más, csak a falak.

— Hát jó — helyeselt Lars minden meggyőződés nélkül.

— Na, jól van — sóhajtotta már már megkönnyebbülten Vael — Hagyjuk most az ajtót és rámoljuk össze, amit tudunk.

Elindultak az élelemért. Lars csak akkor élénkült meg, amikor már a konzerveket pakolták ládába. Nem volt sok amit elvihettek, fejenként hét nyolc doboz, mégis több a semminél.

Mielőtt elindultak volna lefelé, a gépházba, Lars kulcsra zárta az ajtót, a számzárat pedig gondosan összekeverte. A kulcsot ahogy szokták, a bejárat melletti szellőzőkürtő egyik nyílásának rácsa mögé rejtették.

A gépházban Vael sietősen összekészítette a holmiját, felöltözött, amilyen melegen csak tudott, aztán utoljára leült az ágyára. Lars kérdően nézett rá.

— Mi legyen a géppel? — kérdezte Vael.

Lars csak egy pillanatig gondolkodott:

— Altassuk még vagy három napig, aztán az óra úgyis kettes automatára áll át. Az még négy nap, biztos ami biztos. Utána az egész úgyis leáll…

Vael bólintott.

Nem telt bele öt perc és minden készen állt az induláshoz. Az előcsarnokban azonban Vaelnek eszébe jutott még valami. Lars kezébe nyomta az üvegajtó kulcsát, aztán ő maga a portás öltöző mögötti páncélterembe ment. Ott tartották, a személyzeti páncélszekrényben azt a pisztolyt, amely az őrzőszemélyzet segítségére volt hívatott lenni kritikus helyzetben. A dolognak nyilvánvalóan semmi értelme sem volt, hiszen a lőfegyverhez hozzáférni, az amúgy kötelező hivatalos út betartásával, meglehetősen körülményesen és hosszadalmasan lehetett, amire vészhelyzetben se mód se idő nemigen lehetett. Vael kezét azonban e pillanatban nem kötötte semmilyen efféle bürokratikus eljárás. Mindössze a szükséges kulcsoknak és kódoknak kellett a birtokában lennie.

A páncélban ott feküdt a kilencmilliméteres, három teli tár és egy doboz lőszer társaságában. Vael a helyére kattintotta az egyik tárat. Sosem volt még a kezében ilyen fegyver, de látott már filmen épp eleget.

Lars nem lepődött meg, amikor a fiatalember elé lépett fegyverrel a kezében. Valóban nem árt az óvatosság.

— Várj egy percet Lars — mondta Vael és maga elé emelte a pisztolyt — Csak a rend kedvéért. Hogy tisztában legyünk vele — azzal csőre töltötte a fegyvert és megcélozta az egyik falilámpa üvegburáját. Igyekezett minél kevésbé görcsösen meghúzni a ravaszt. Rövid, éles, ostorszerű csattanás csapott bele a levegőbe. A pisztoly visszarúgott, Vael majd elejtette. A lövést azonban elvétette, jó harminc centiméterrel. A fiatalember a társára nézett mire az bólintott. Vael újra célzott.

A golyó ezúttal az acél lámpatestbe ütött fémes csengéssel lyukat.

— Hagyjuk Lars — rázta meg a fejét Vael — Most te jössz.

Lars felemelte a pisztolyt és az egyik szemét becsukva, hunyorogva a lámpára nézett. Állt pár másodpercig, aztán lemondó sóhajjal leeresztette a karját.

— Nem megy komám, el se látok odáig.

— Na, ne hülyéskedj — nézett rá hitetlenkedve Vael — Az egész nem több tíz méternél! Nincs szemüveged?

— Van, de akkor se megy, ha mondom.

— Legalább próbáld meg — erősködött Vael, de Lars kiugrasztotta a töltényt a csőből, a fegyvert pedig átnyújtotta neki.

— Legyen nálad inkább.

— Vak vezet világtalant — legyintett Vael — Na, mindegy. Menjünk.

Miközben Lars felügyetlenkedte a hátizsákját, Vael kinyitotta az ajtót. Különösebb nehézség nélkül be tudták csukni maguk után, a hó most nem okozott gondot. Aztán tanácstalanul egymásra néztek. És most hogyan tovább? Álltak a kavargó hóban és nem tudták merre induljanak. Most még vissza lehetne csinálni. De nem, mégse.

— Merre? — kérdezte végül Vael.

— Hát én Ottalansán lakom, méghozzá eléggé kint, úgyhogy nekem az volna a legjobb, ha átvágnék a városon. Kérdés, hogy érdemes e a belvárossal próbálkozni?

Vael bólogatott:

— Nekem Suurjärviben van dolgom, a nyugati autópálya bevezetőjénél. Az nagyjából egy irányban van Ottalansával. Mehetünk együtt egy darabig.

Lars elgondolkodva végignézett a behavazott utcán, de csak ennyit mondott:

— Hát, kíváncsi leszek… — és elszántan elindult a belváros irányába.

Vael nézte pár pillanatig a hótömeggel küszködő társát, aztán utána eredt.