III. A TÖRZS TAGJA

Valahol egy tetoválógép zümmög. Ezt a hangot ismerem. Hogy hol zúg, csak akkor tudom meg, amikor kijövök egy kicsit az álmomból – épp csak annyira, hogy megállapíthassam, még alszom. Akkor jó, alszom tovább. Álmomban zúg.

Valamikor a közeljövőben fel kell tennem majd azt a kérdést is, hogy mennyi az idő, egyelőre azonban valami odabent a fejemben azt súgja, mindez pillanatnyilag nem érdekes. A gép zúg, én pedig lassan visszasüllyedek.

Fritzstadt an der Donauban voltam ilyen körülmények között. Miközben próbáltam kipihenni a napi fáradalmakat, a váltás rendíthetetlenül tetoválta tovább a nonfiguratívokat. De most ez sem érdekes, mert minden olyan nagyon távolinak tűnik… Nagyon távolinak.

Annál is kevésbé áll össze a kép, mert az jut eszembe, hogy segítenem kell valakinek kitalálni a mintát, mert már kezdeni kéne az új melót, de senkinek még csak fogalma sincs, mi is legyen az. Ennek a valakinek a határozott szempárja mered rám és nem tudok válaszolni a belőle felém sugárzó kérdésre. Mi legyen az a minta? Nem tudom. Aztán észreveszek az illető vonásaiban valami keleties hatást és ettől még jobban elbizonytalanodom.

– Leopárdgyermek? – kérdezi egyszer csak és én értem a meg sem formált szavakat – Az vagy?

– Aha – hallom a válaszomat.

– Akkor tudom már – mondja a másik, és csak lassan villan belém a felismerés, hogy itt bizony az én tetoválásomról van szó, nem pedig az övéről. Na de, kezdem magamban az egészen mélyreható elemzést, nekem már van tetkóm és nem tervezek újabbat. Az sem világos, hogy kerül a képbe egy ilyen vadember. Hogyne, hogy aztán rám varrjon valami nyavalyás tribált! Milyen stúdió ez, milyen országban?

Fekszem a hasamon leszegett fejjel, nézem a földet és azon szórakozom, hogy a porszemcsék az orrom előtt minden lélegzetvételre szerte-szétszaladnak. Nem látom, csak tudom, hogy valami durva szövésű gyékény van alattam, elég kényelmes fekvés esik rajta.

Aztán felhangzik a gép zümmögése. Furcsa ez az egész, de nem nagyon törődöm a részletekkel. Ez az öreg, keleti figura tudja, hogy mi az ábra. Leopárdgyermek vagyok, mi bajom lehet? A gép közben akadozva jár. Nem érzek semmit, ami egy kicsit zavar. Illetve érzem, ahogy a mester ügyködik a bal lapockám tájékán, csak a tűt nem érzem. A gép meg csak akadozik.

– Baj van? – hallom egyszer csak a hangomat.

– Eegen… – mondja a másik.

Ismerem ezt is. Idővel elfárad a kábel, aztán rosszul érintkezik. Biztos a rezonancia. Meg lehet oldani, de most nem fogok itt okoskodni. Az öreg tudja a dolgát. Remélem.

Türelmesen fekszem, a másik meg csak próbálkozik. Aztán egy váratlan pillanatban nagyot sóhajtva feláll. Féloldalra fordulok, úgy nézek fel rá.

– Menni fog? – kérdezem.

Az öreg magabiztosan bólint.

– Ezek az új holmik nem nekem valók – mondja –, az én kezemből szeretet meg erő kell, hogy áradjon, fiam, nem elektromosság… – aztán körbemutat – Látsz te itt bárhol is konnektort?

Körülnézek, most először.

Egy olyan fűkunyhó-féle tákolmány fedett előterében fekszem, körös-körül őserdő. Ez klassz, gondolom és csak nagyon mélyen belül motoszkál az érzés, hogy itt valami nagyon nincsen rendben. Hogy hogy kerülök én ide? Már meg sem kérdezem. Minden esetre ez egy kurva dzsungel, nem lehet vitás és itt tényleg sehol sincs konnektor. Még az is csoda, hogy a gép egyáltalán akadozott. Nem szeretem én az ilyen érthetetlen dolgokat.

Tudom, hogy mi következik. Azaz csak sejtem. Az öreg segítséget keres. Kell pár ember, de minek? Hogy lefogjanak? Mi lesz itt! Az öreg majd fogja a kőkorszaki szerszámait, aztán majd jól nekem esnek. Belémvési majd azt a bizonyos valamit, amiről fogalmam sincs, mi lehet. Ömlik majd a vér, a francba is. Még hogy szeretet!…

Mozgolódás támad a kunyhó körül. Öt-hat ember közeledhet. Aztán meglátom őket. Férfiak, nők vegyesen. Nem látszik rajtuk semmi különös, az meg, hogy kegyetlenek lennének vagy szigorúak vagy kárörvendők, végképp nem. Leülnek a veranda körül és halkan beszédbe elegyednek. Aztán előkerül az öreg is. Bejön, leül mellém, bejön még talán három ember, akiket csak hallok, leülnek körém, aztán az egyik szelíden megfogja a fejemet. Bár nem látom, érzem az érintéséről, hogy nő az illető. Miközben próbálom minél mélyebben magamba szívni az emberek közelségét, az öreg varázsló dolgozni kezd.

Egyáltalán nem kellemes, ahogy lassan kopogtatja fel a mintát, de nem zavar, mert érzem, hogy ez csak az enyém lesz. Enyém lesz a minta, én pedig a mintáé leszek. Ez a gondolat jön-megy a fejemben, miközben az öreg hangját hallom. Lassan, nyugodtan beszél. Olyasmikről, hogy milyen volt a világ, mielőtt mi emberek idejöttünk volna. Azt mondja, semmilyen. És most is semmilyen, csak mi látjuk valamilyennek, hogy élni tudjunk benne. Hogy mivégre, nem világos még a számomra, de nem vagyok nyugtalan, mert az öreg ezt is el fogja mondani, ha odaér. És odaér, mert nem kevés idő, mire a munka elkészül.

Hallom a finom kopácsolást a hátamon, érzem a tűt a bőrömben és érzem, ahogy az öreg vadember kezéből belém árad a szeretet és az erő. És persze hallom a történetét erről a csodálatos világról, benne az életünkkel, ami lehet fájdalmas, lehet kínzó és küzdelemmel teli, de lehet nyugodt és békés is, ha megtaláljuk benne a helyünket.

Az jut eszembe, hogy kell itt valami furcsa összefüggésnek lennie, mert ha a világ csodálatos és miattunk az, akkor nekünk embereknek is csodálatosnak kell lennünk. Kicsit kényelmetlenül érzem magam a gondolattól. Talán meg is mozdulok, mert a női kéz megsimítja a tarkómat. Hűvös, kissé nyirkos tenyér. Szóval arra gondolok, lehet, hogy az öregnek mégsincs mindenben igaza, ha azt gondolja, hogy az emberek csodálatosak. Aztán, mintha csak a gondolataimra válaszolna, arról kezd beszélni, hogy minden rossz a nemtudásból fakad. Mert nem tudjuk, valójában milyenek is vagyunk. Hogy mire való az élet? Hogy ezt megtanuljuk. S ha sikerül, megszűnik a félelem, a harag, vágy a hazugságra, a tévelygésre, a rosszra. Nem kell már más életet, más emberként élnünk.

Hallgatom az öreg halk beszédét s mivel elvesztem az időm fonalát, nem tudom már megállapítani, hogy órák, napok vagy hetek telnek el közben. Fekszem, hallgatok, figyelek. Élek.

Nem tudom, hol szerepelek, hol bukkanok majd fel az öregember történetében, de ott fektemben valami hihetetlen nyugalom száll meg, mert rájövök, hogy ahogy haladunk, az öreg keze nyomán szép lassan a törzs tagjává leszek. Nem érhet semmi baj többé.

Ha felébredek, akkor sem…